Toroczkó város története
Néveredete körüli különböző nézetek, dák és római uralom kora, a vasbányászat csecsemőkora, német bányásztelep behozatala, mongol dúlás. Olygarchia hatalma, Toroczkó szolgasága. A földesurak hatalmaskodása. Az igazság vesztett pere fejedelmek és országgyülés előtt. Rabutin vérvecsernyéje, bitófa alatt irt reversalis. Hallatlan visszaélések és jogfosztások. A jog diadala 1848-ban.
Alig van bérczes kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Toroczkó; alig van hely, mely az észleletre hálásabb tért nyujtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája; s annálinkább kell csodálnom, hogy mind ez ideig senki sem vállalkozott ezen – megengedem nem könnyű, de mindenesetre hálás – feladat megoldására. – E hiány lehető pótlására fogok én tollat; ha gyenge tehetséggel is, de a legjobb indulattal és rokonszenves törekvéssel kisértem meg a multnak e téren való mulasztásait helyrehozni. Ezt annál nagyobb lelki örömmel teszem, mert itt nemcsak a történeti homály százados fátyolát kell fellebbenteni, hanem egyszersmind a hosszu időn át megvesztegetett történelmi jogot kell igazolni, midőn egy jogtalanul leigázott s galádul eltiprott népnek kell igazságot szolgáltatni. Örömmel teszem ezt, mert bennem az elnyomott mindig védőre, a zsarnokság pedig mindig ellenségre fog találni, mert lelkem a szabadságszeretet emlőin növekedett fel, mely önkényt és jogtalanságot, bár honnan jőjön, tűrni nem tud. Azért Toroczkónak kedves népe tekints engem ugy, mint oly soká durván elnémitott jogigényeidnek legjobb indulatú védőjét, tekints ugy, mint a ki végtelen szenvedéseid iránt – melyeknek ismeretét csalhatlan adatokból meritém – rokonszenv- és részvéttel viseltetik; tekints ugy mint oly népbarátot, kit semminemű tekintetek részrehajlóvá tenni sohasem fognak.
Kezembe veszem azért az igazság iránytűjét, hogy az ez által jelölt irányt követve kezdjem meg ismertetésemet, mely mindenekelőtt Toroczkó eddig homályba burkolt, mi több, elferditett történelmét fogja felkarolni, hogy a multnak tudata a jelent megérthetővé tegye, hogy a tiszteletgerjesztő jelen a multnak ismeretén találja fel biztos alapját.
A szépen fekvő város látképének melléklése után ezt tenni megkisértem.
Toroczkó legrégibb multját homály fedi. Benkő egy feltett kérdésével azt sejteti, ha vajjon Ptoloemeus Tiriscuma nem itten feküdt-e? Nevét Benkő*, Tröster*, s utánok mások is a finn Tarassból, mi aczélt jelent és a magyar Kó vagy Kőből származtatják, Huszti és Székely Sándor a zsidó Thorától (törvény). A Toroczkóra vonatkozó legrégibb okmányokban* Turuch és Turutzkó néven találjuk fel, a pápai dézmák regestruma 1332. évi rovatában Thuruzkov néven* szerepel. Neve leghihetőbben a Taraczkból származik, mely néven nevezik még napjainkban is a toroczkóiak a vas-salakot, ekként a rész és egészre vitetvén át, Taraczkó (miből lett később Toroczkó) vasban gazdag, vagy vasműveléssel foglalkozó helyet jelentett. Valamint nevét a főfoglalkozást nyujtó vasbányászattól nyerte, ugy lételének indoka is oda vihető vissza; ugyanis tudjuk, hogy a legrégibb korban még a fél vad népeknél is a fegyver és házi eszközök készitésére egyaránt szükséges érczekre, bronz és vasra, valamint az értéket képviselő arany és ezüstre nagy figyelmet forditottak, miért az ezeket termelő vidékek birtokára nagy súlyt fektettek, s azok megszállását mindenekelőtt eszközölték. Ez okon a nemcsak vas, hanem arany, ezüst és rézben is gazdag Toroczkó vidéke korán népesülhetett; vannak, kik a dák uralom korában Toroczkót bányásztelepek által lakottnak állitják, sőt az ott és vidékén előforduló állitólagos zsidó eredetű elnevezésekből* még azt is következtetik, hogy Toroczkó első bányászai zsidók voltak, a rómaiak által bevett Jeruzsálem lerombolásakor s Palestina zsidó lakóinak szétszórásakor kivándorolt egy csapat, mely a dákokhoz, mint Rómával ellenségeskedésben élő néphez jött, ott keresett és talált menhelyet, annál inkább, mert a zsidóknak mint művelt, s főleg bányászattal is foglalkozó népnek letelepitése igen előnyös volt az eféle mesterséghez nem sokat értő dákokra nézve. Ekkor nyert volna Toroczkó is zsidó lakókat, kik ott arany- és vasbányászatot folytattak. De az őket ázsiai hazájoktól megfosztó rómaiak uj hazájokban is nemsokára megjelentek, a dákok, kik védszárnyaik alá fogadták, szintén le lettek nyügözve, velök a betelepitett zsidók is Róma rabszolgáivá váltak, s mint ilyenek alkalmaztattak Toroczkón, s másutt is a bányák továbbmívelésére.
Mellőzöm mind ezen inkább elmefuttatásoknak látszó, okadatokkal nem támogatott conjecturákat, de az kétségtelenül be van bizonyitva, hogy a rómaiak honunk nyugati havasainak gazdag ércztartalmát nemcsak ismerték, hanem igen nagy mérvben ki is zsákmányolták, az odavezető útak biztonsága felett féltékenyen őrködtek stb. Igen valószinű azért, hogy figyelmüket az érczdús toroczkói völgy sem kerülte ki, sőt fordulnak elő oly műmaradványok és töredékek is, melyek a rómaiak itteni megfordultáról csalhatlan bizonyitványt nyujtanak. Már most, hogy e völgyben bányaipart folytató rabszolgáik zsidók vagy dákok voltak-e? azt vitatni nem akarom, bár a pár szónak erőltetett hasonlatosságából levont következtetésnek mi komolyabb alapját sem látom.
De a föld népeit leigázó s minden ország természeti kincseit kiaknázó Róma felett is átrobogott a népvándorlás vihara; honunkat a hóditó legióitól és települtjeitől annak már csak előszele is kitisztitá s a gazdátlan országot csakhamar birtokába vette az, ki az ó világ romjai felett mint „Isten ostora” jelent meg, hogy a nép-zűrt még jobban egybekavarva, az uj világ alkatrészeinek kiválását siettesse, s a középkori Európát a mult romjai felett létesülni erőszakolja. Hun, avar s ezek általüzött gepidák, gótok, longobardusok sokkal inkább el voltak foglalva s sokkal kevesebb ideig laktak itten, hogysem a bányászatra gondolhattak volna; de a magyar, a népvándorlás e legszijjasabb és legtisztultabb népe, mely itt megjelent, hogy a rombolás felett életet költsön, a hogy a szomszédok többszörös rendreutasitása után megállapodott s uj gazdaságát berendezte, igen hihetőleg a fegyverzetére s más szükségleteihez megkivántató érczmívelést is üzte, vagy inkább üzette a hóditott népekkel, melyeket azon időben mindenütt a munka nehezebbjét végző szolgáknak néztek. Nagyobb mérvű fejlődést azonban a bányászat csak sz. István királyunk után nyert, midőn leginkább külföldi bevándorlókat kedvező szabadalmakkal és előjogokkal édesgettek be előrelátó királyaink a végett, hogy e haza rejtett kincsei felszinre kerüljenek. Toroczkón már azelőtt is folyt a kezdetleges vasmívelés, ugynevezett lábitók által, nagy erőlködéssel, de kevés eredménynyel üzetve. Erről tanuskodnak az erdőszéleken s a legtávolabbi zugokban is sürűn mutatkozó taraczk- (vassalak) halmok, melyek azért oly gyakoriak, hogy azon időben nem a szenet hordták az olvasztókhoz, hanem azokat vitték az erdők közelébe, s a hogy az erdőt leélték, a fa erét követve vándoroltak kisszerű és kezdetleges kohóikkal tovább; ezt megállapodás, rendszeres vizerőre alkalmazott vasmívelés s azzal kapcsolatos arany- és ezüstaknászat akkor váltotta fel, midőn Toroczkó korábbi csekély bányász népe külföldi telepités által nyert gyarapodást.
Hogy Toroczkó mikor nyert külföldi bányásztelepet, hogy a külföldi gyarmatositást nagyobb mérvben s különös előszeretettel üző II. Endre vagy Géjza alatt települtek-e ide, egykorulag a Királyföldet, Kolozsvárt és Tordát megszállott szászokkal? arra biztos adataink nincsenek; de hogy Toroczkót már a mongol dúlás előtt jóval lakták külföldről behozott bányászok, azt III. Endrének 1291-n kiadott kiváltságleveléből látjuk. Ebben előadja, hogy Thuruskó szabad város lakói, kiket boldogemlékű eldődeink* Felső-Ausztria Eisenwürzel nevű városából* hoztak be, s kik az Aranyos közeli kopársziklák közt nagy szorgalommal üzött bányászatot folytatva, az országnak nagy szolgálatokat tettek, már korábbi uralkodóktól kiváló szabadalmakkal és előjogokkal voltak felruházva; de ezeket biztositó okmányaik a mongolok pusztitásakor – mikor városuk is leégett – megsemmisülvén, most midőn végre béke következett e szegény hazára, nevezett város gazdái, mesterei jelentése és kérése következtében, valamint az ország főrendei és nemesei bizonyitása és kérésére, Thuruczkó város vasműveseinek, azok utódainak, valamint az ezután odatelepülendőknek korábban nyert, s őket jogszerüleg illető szabadalmaikban nemcsak meghagyja, hanem azokat bőviti, továbbra is birtokukban hagyva a sziklatetőn levő vártól (Székelyvár) nyugatirányban egy mfdre* terjedő területet, minden erdeivel, szántóival, kaszálóival, vizeivel stb.; hogy ott földet mívelhessenek, teherhordó lovaikat legeltethessék, s minden tekintetben szabadon használhassák. – Megengedi, hogy saját törvényeikkel éljenek, hogy censust más bányászok szokásaként fizessenek, hogy belkormányzatukat s ügyeiket szabadon választott biró, tanácsosaik és hiteseikből álló magistrtus intézze, s onnan felebbezés főtárnokmesterünkhöz történjék, rajta kivül senki más előtt törvényt állani ne tartozzanak, senki más ne itélhesse. Végre minden szombat napra szabad vásárt engedélyez*. Ezen kiváltságlevélben nyomatékosan ki van emelve, hogy Toroczkó már korábban is birt – valószinüleg a betelepedés korszakában nyert – kiváltságlevéllel, s igy Endre ezen szabadalomlevele nem volt egyéb, mint a régibb elpusztultnak ujabb kiadása; az azokban biztositott előjogok, a város önkormányzati és vásárjoga, valamint a területi szabad birtoklás kimondása, nem volt más, mint a toroczkóiak által már korábban is élvezett jogok és szabadalmak elismerése. Endre szabadalomlevelének az őt követett uralkodók általi ujabb kiadására és megerősitésére nem találunk, mi arról tanuskodik, hogy a toroczkóiak az azokban biztositott jogok élvezetében senki által sem zavartatván, ujabb biztositékok szerzését feleslegesnek itélték; innen van, hogy Toroczkó a következő 2 és 1/2 századon át mindig város czímen szerepel; Civitas néven találjuk az enyediek és orbóiakkal felmerült határvonal feletti egyenetlenség elintézésére 1373-ban Lajos király által kiküldött bizottsághoz intézett rendeletben, s ezek jelentésében is, melynek értelmében a határjelek mindenütt az üdvezült András király kiváltságlevele által megjelölt helyeken emeltettek; Civitasnak neveztetik az Aranyosszéki székelyek és Thoroczkay család közt felmerült határkérdés elintézésére 1378- és 1464-n kiküldött bizottságok jelentéseiben is*. Toroczkó város mellett csakhamar feltünik Toroczkó-Szent-György a falu, mely több odatartozó faluval együtt a Toroczkay család által birt uradalmat képezett, s jobbágyság által lakatott, de hogy Toroczkó, a bányászok szabad városa, királyaink idejében soha egybefoglalva nem volt a toroczkó-szent-györgyi uradalommal, kitetszik abból is, hogy 1467-ben, midőn a Mátyás király ellen öszeesküdt erdélyi főurak közt Thoroczkay Ilyés is notán veszti javait, s azok Csupor Miklós erdélyi vajdának adományoztatnak, a név szerint megnevezett helységek közt Toroczkó nem fordul elő.
Ez az eset van Mátyás király 1474. azon adománylevelével is, melylyel a Csupor Miklós kihaltával koronára visszaszállt toroczkó-szentgyörgyi várat és ahhoz tartozó uradalmat Lőcséről márcz. 13-án buthlini Kis János, Gábor és molchi Klopsitz Horváth Jánosnak adományozza*. De mindezeknél még nyomatékosabb bizonyitványt nyujt a legkésőbbi, vagyis Ulászlónak 1494-en a szebeni országgyülésről kiadott okmánya, melyben elősorolja, hogy a Mátyás király által önkényileg számüzött Thoroczkay Ilyés (Troszky Elyws) jogtalanul elvett s most dengelegi Pongrácz kezén levő birtokait visszaadatni kéri, mely ügyben a király vizsgáltot rendel*. Ez okmányban ekként vannak a visszakövetelt jószágok előszámlálva: Trosko vára*, Trosko város melletti Sz.-György, Györthjanos (Gyertyános), Bewdelew (Bedellő), Felső és Alsó-Solczwa, Pochsaga, Wyfalu (Ujfalu), Vydal (Vidaly) és Bootkew (Borev). Tisztán látszik ez okmányban, hogy Toroczkóról másként szó nincsen, mint Trosko váráról, mely alatt azon időben mindig a toroczkó-szent-györgyi vár értendő; de még azon esetben is, ha a Székelykőn feküdt toroczkói, vagy másként Székelyvár értetődnék is, az által Toroczkóra nézve semminemű oda füző erővel nem birna, valamint az sem bir, hogy Szent-György előneve ugy van megjelölve, hogy Troskó város melletti Szent-Györgynek iratik.
Hanem a Mátyás király által megzabolázott olygarchia és hierarchia, a nagy királyt követett bábfejedelmek alatt még veszélyesebben emelte fel fejét, mint valaha, s midőn az uralkodó hatáskörét megnyirbálva, a korona uradalmait s az ország jövedelmeit is eltékozolták*, akkor mindenfelé a polgárok szabadalmait is, hol csak tehették, zsákmányul ejtették. Igy történt ez Toroczkóval is, mert a város okmányai és levéltára – mint tüz és ellenségtől biztos helyen – a szentgyörgyi várban volt a Thoroczkay-család felügyelete alatt letéve. Dózsa kuruczai a szentgyörgyi várat a benn volt jobbágyság árulása következtében bevették és felprédálták, mely alkalommal Toroczkó város kiváltságlevelei s nevezetesen Endre király azon fenn ismertetett kiváltságlevele is, melyen Toroczkó város önállósága nyugodott, lángok martalékja lett, vagy a mint a toroczkóiak későbbi perokmányokban kimutatni igyekeztek, a Thoroczkay-család által elsikkasztatott. Bár miként volt is az eset, tény az, hogy a toroczkóiak szabadságuk és önállóságuk e védiratától meg levén fosztva, jogigényeik támogatására mi adattal sem rendelkeztek; ennek aztán gyászos következményei soká nem várattak magokra, mert 1516-ban a gyermek Lajos király uralkodásának első évében Thoroczkay Ferencz előmutatta azon adománylevelének elégett és szétszaggatott darabjait, melylyel eldődei a toroczkó-sz.-györgyi várat és uradalmat nyerték, s mely adománylevelet – mint mondá – a szentgyörgyi várat bevett és feldúlt Dózsa-kuruczok semmisitettek meg. Lajos király ez év nov. 4-én Budáról uj adománylevelet adott ki, melyben elősorolja, hogy a toroczkó-szent-györgyi uradalomról, melyet a Thoroczkay-család régen bir, igen nevezetes okmányaik voltak, de azok az atyja uralma alatt kiütött, ugynevezett keresztes-parasztok lázongása alkalmával – kik a toroczkói várba is betörtek – felprédáltattak; csak egyes széttépett drabajait mutathatta be hivünk Thoroczkay Ferencz*; miért nevezettnek és fiainak János, Péter, Antal és Mátyásnak uj adomány czímén adjuk Toroczkó várát, egész Toroczkót a királyi censussal, Gyertyánost, Borévet és Sz.-Györgyöt, valamint a két Solczvának, Pochágának, Ujfalu, Vydal- és Bedellőnek harmad részét minden lehető királyi joggal, s egyszersmind a kolozsmonostori conventnek az azokba való beiktatást elrendeli, mi ellenmondás nélkül végre is hajtatott*. Különben az okt. 11-én s következő napjain végrehajtott beiktatásban Toroczkó váráról többhelyt, de magáról Toroczkó városáról mi emlités sincsen téve.
Ha ez okmányt a fennebbi okmányokkal – melyekben a szentgyörgyi uradalom tartozandóságai elő vannak sorolva – egybevetjük, kitűnik, hogy ezen uj adománylevélbe Toroczkó város furfangosan lett becsempészve; lehet, hogy a viszonyokat nem ismerő király Thoroczkay Ferencz előmondása szerint egyszerüen oda iratta a többihez, vagy még az is könnyen megeshetett, hogy a bemutatott darabokon ott volt, mint a fentebbiben is a vár megjelölésénél „a Toroczkó város közeli vár” vagy hasonló kitétel, miből az adományozó király, vagy okmánykiállitó korlátnoka is egész jóhiszemüséggel odacsatolta a többihez*.
Ezen becsusztatott pár szó a szegény toroczkóiakra századokig kiható szolgaság, határtalan szenvedés és üldöztetésnek lett kútforrásává, mert a hogy a Thoroczkay-család Lajos király fennebbi uj adománylevele birtokába jutott, azonnal elkezdette lassankint a toroczkóiak jogainak nyirbálását, bár ugy látszik – mintegy maga is megdöbbenve az elkövetendő jogtipráson – egyelőre a jobbágyi szolgálmányok követelésével felhagyott, s megelégedett azzal, hogy az akkor igen nagy mérvben űzött s nagy jövedelmet hajtó ezüst, arany- és ón-bányászatot kivette a toroczkóiak kezéből*, mit Rákóczi Györgynek egy 1637-ben kiadott rendelete alapján vittek keresztül. Rákóczi ezen rendeletét*, mint a jogfosztottak ellen elkövetett merénylet egyik legkiáltóbb vádlevelét ide iktatom. A fejedelmi rendelet igy hangzik:
„Miként előbb nemes és nemzetes főember szolgánk vitézlő Bálintyd György által értéstökre adtuk, most is akarunk tudósitani, hogy földesuratok, vitézlő Thoroczkay László, István, Zsigmond és János hiveinkkel az ezüstös ónbányáknak míveltetése iránt megegyeztünk, és azt földesuratoknak engedtük át bizonyos okok és módok alatt, azért nektek igen serio parancsoljuk, hogy a mint egyéb dolgokban tartoztok engedelmességgel uratoknak, ugy a bányák mívelésében is igen szófogadók legyetek és azt szorgalmatosan, híven míveljétek; álnokság és ravaszság dolgotokban ne találtassék, a mint már némely vakmerő, esztelen emberek magunk, szolgánk és az ispán előtt zúgolódtanak: nem jönne több ezüst Toroczkóról Fejérvárra, avagy, hogy beleszakadna a bánya. Ilyen vakmerő czigányságok és gonoszságok ne találtassék bennetek, hanem mentül nagyobb szorgalommal lehet, Istennek tartó lelketek szerint, ugy míveljétek igazán a bányát, mert ha zúgolódástok szerinti gonoszságban találtattak akármikor is, szabadságot adtunk a földesuraknak és magunk is segitséggel leszünk gonoszságtok ellen, és bizonyosak legyetek benne, hogy nem egyébbel, hanem az olyan gonoszságért érdemlett halállal büntetünk minden kedvezés nélkül secus nullo modo etc.”
E rendeletnek kimélytelen, mondhatnók kegyetlen modora tanusitja, hogy a fejedelem mennyire fel volt a toroczkóiak ellen ingerelve; rendelete, a mint a szegény toroczkóiak egy folyamodványukban kifejezik: „oly csodálatra és bámulatra ragadó hangon van irva, mint mikor tiszta időben hullana a ménkő.”
Az igazság őrjéül tekintett fejedelemnek ezen szigorú rendelete elszomoritá a toroczkóiakat, de nem rettenté vissza, mert ők nem csak a bányaszolgálatot, hanem a census-fizetést is megtagadták, s a földesurak erőszakos zsarolása ellen pert kezdettek, minek folytán országgyülés elibe evocáltattak; mi tényleg mutatja, hogy Toroczkót ez időszerint sem tekintették jobbágy községnek, mert ilyen országgyülésre sohasem evocáltatott.
Az 1659. évi beszterczei országgyülés febr. 16-ki ülése döntött a toroczkóiak sorsa felett, midőn a Barcsai Ákos elnöklete alatt törvényszékké alakult ország rendei előtt megjelentek Sárpataki Márton, Thoroczkay Péter, Zsigmond, másik Péter, Mihály, László; továbbá losonczi Bánfi Kata, előbb emlitett Thoroczkay Zsigmondnak és Toldalagi Susánna, a tatár fogságban levő Thoroczkay Ferencz neje, valamint Torma Borbála, Thoroczkay János özvegye, mint férjeik és azoktól való gyermekeik képviselői, s panaszt emeltek Toroczkó lakói ellen, kik, nem tudni mi okból, földesuraik ellen fellázadván, a jobbágyi szolgálatot megtagadták; kérték azért az ország fejedelmét és törvényhozóit, hogy Isten és igazság szerint itélnék el, s a fellázadt alattvalókat a jobbágyság jármába hajtanák.
Ezek után fennevezettek ügyvéde nem szükségből, hanem jó akaratból előmutatta II. Lajos királynak fennismertetett 1516-ki uj donatióját, melynek értelmében a toroczkóiak szintén várhoz tartozó jobbágyoknak tarthatók.
Mire a toroczkóiak ügyvéde és szószólója Szombatfalvi István ellenérvül azt hozta fel, hogy a toroczkóiak az aranyosszéki székelyekkel közösen birták a székelykői ugynevezett Toroczkó várát, s mint ilyenek régen székely szabadságot élveztek, s igy a mostaniak is semminemű jobbágyi szolgálmánynyal nem tartoznak. Gyenge érv volt ez, valamint csekély horderővel birtak a transumptumban bemutatott ezt bizonyitó okmányok is, melyeknek hitelességét az ellenfél ügyvéde kétségbevonta, s érvényességüket azzal is megtámadta, hogy ha eldődeik szabadok lettek volna is, az a mostaniakra, kik emberi emlékezet óta a jobbágyi igát hordtak, kihatással nem lehet. Nem volt még akkor ismeretes a toroczkóiaknak Endre királytól nyert szabadalomlevele, nem a szentgyörgyi uradalom tartozandóságait meghatározó Mátyás és Ulászló kori okmányok, s igy nem csodálkozhatunk, ha a félrevezetett országgyülés itélete a szegény elnyomott és jogfosztott toroczkóiak hátrányára ütött ki. Ezen itéletet Barcsai Ákos ekként bocsátá közre. „A jelenlevő erdélyi és magyarhoni részek követeivel bölcs és értelmes megvizsgálás és tanácskozás után, lelkiismeretesen megvitatva és megfontolva a mindkét részről felhozott érveket, azon határozatot hoztuk, hogy a fellázadt toroczkói jobbágyoknak teljes bűnbocsánat adassék, őket se nyilvánosan, se magánúton feleletre vonni, vagy éppen büntetni senki se merje, de jövőbe ők is ily engedetlenségeket mutatni ne merjenek, mint már eddig többször tették; hanem földesuraik iránt szófogadók és engedelmesek legyenek.
Ha pedig valaha a jobbágyi igát lerázni akarnák, s az engedelmességet megtagadnák, ugy mi, mint utódaink tartoznak fejedelmi karhatalommal is engedelmességre szoritani, mivel fellázadásuknak jogérvényes alapját kimutatni nem tudták, mert:
1-ször. A bemutatott szabadalomlevelek nem eredetiek, hanem csak átirtak.
2-szor. A bemutatottakból is inkább az tünik ki, hogy Toroczkó Tordavármegyében van, mivel az okmányban emlitett magasan fekvő vár nem az ők, hanem az aranyosszéki székelyek kezén volt és van jelenleg is.
3-szor. Ha a bemutatott iratok rendiben lennének is, szabadságukhoz jogigényeiket, mert emberemlékezet óta nem használták, elvesztették.
4-szer. A székelyeknek 1635-ben kiadott contractusa minden jogaikat elveszti, mert az akkor felszabaditottak szabaddá lettek, a jobbágyi állapotban hagyottak örök jobbágyoknak maradnak.
5-ször. A beadott harmadik levél inkább ellenök, mint mellettök bizonyit, mert midőn a Buttin család defectusával annak toroczkói birtokait és jószágait inpetrálták, s abba magokat beiktattatták*, hogy a Thoroczkay család ellentmondott, magából az okmányból is kiviláglik, különben is a Thoroczkay család adománylevele annál jóval előbb kelt.
6-szor. Végre a felmutatott levelekben (melyek székely voltukat támogatnák), Toroczkóról mi emlités sincsen téve.
Mindez okokból a toroczkóiak örökös jobbágyoknak nézetnek és itéltetnek, s azért mi jegyzői, bírói, ülnökei a táblának, valamint az erdélyi és magyarországi részek rendei, ezen törvényszéki elhatározásunkról való itéletünket, jövőre való eligazodhatás tekintetéből, ugy a folyamodók, mint a panaszlóknak kiadjuk. Kelt Besztercze városában márcz. 14-én Ao Dni 1659. Aláirva Extradata per Magistrum Michaelem Nadány suae celsitudinis protonotarium”*.
Ha a toroczkóiak igaz ügye gyengén volt támogatva, ugy az itélet indokolása még nyomorultabb volt, mert az erőszakos fait accomplit tekintette irányadóul, midőn az elferditett igazság kitisztázása lett volna feladata; de nem kell felednünk, hogy ez itéletet azon Barcsay Ákos uralma alatti országgyülés mondotta ki, mely többé önállósággal nem birt, mely adót bár mily jogtalan volt is, s minden egyebet a vasallus fejedelem kényekedve szerint szavazott meg. – A mit a magyar királyok leggyámoltalanabbika II. Lajos megkezdett, azt az erdélyi fejedelmek leggyámoltalanabbika Barcsay bevégezte. Igy lett a szabadságra nemcsak emberjogilag, hanem törvényszerüleg is jogosult toroczkói nép szolgává, igy lettek a szabad város polgárai jobbágyokká, s igy sodortattak oly viszonyok közé, mely ugy ezen népség, mint a bányaipar, kellő kifejlődését megakadályozta.
De a szabadságára féltékeny, a függetlensége élvezetéhez szokott nép türelmetlenül hordozta a ráerőszakolt jármat; e mellett akarva sem teljesitheté a követelt urbéri robotot, mert bányászati életmódja, mely hónapokig a bányák földalatti üregeibe, vagy a hámoroknál tartotta vissza, azt lehetetlenné tette, elannyira, hogy saját kevés földjeiket is fogadott napszámosokkal voltak kénytelen megmíveltetni. A földesurak ellenben szigoruan követelték a robottételt, arra erőszakkal is rászoritották, mi által a nemes fémek bányászata teljesen megszünt, az addig nagy mérvben üzött vasbányászat pedig hanyatlásnak indult. A kincstár maga is a nemes fémek művelésének szünetelése által károsan érdekelve levén, a mult század kezdetén Szebastián János nevű bányatisztet küldötte ki a toroczkói völgyben levő nemes fémek kikutatására, ezt megelőzte egy udvari leirat, mely az erdélyi bányászok sérelmeinek orvoslását igérte, s igy a szegény toroczkóiak a más czélból kiküldött Szebastianiban szabaditót vagy jogvédőt hive, készségesen támogatták tudományos észleleteiben, s kevésbé teljesitették a jobbágyi szolgálatot. A földesurak ennek következtében a fémkutatás ellen felléptek, s az 1702-ki fehérvári országgyülésen Szebastiánt jogsértéssel, a toroczkói népet lázadással vádolták; sőt hatalmaskodásukban annyira mentek, hogy Thoroczkay Péter felfegyverzett szolgáival megjelenvén, a toroczkói birót és egyik esküdtet felfogatta s Gyaluba inditotta. Ezen erőszak a lakosok részéről is ellenhatást idézett elő, mert a bányákban dolgozó nép a kiséretre ráütvén, azt szétverte, s a foglyokat kiszabaditotta.
Ezalatt Alvinczi Péter itélőmester rendeletére a kolozsmonostori convent levéltárából kikapták némely szabadlomleveleiknek hiteles másolatát, s azt előbb a kormányzó Bánffi Gy.-nek, april 8-án pedig az országgyülésnek is bemutatták. Ezzel szemben a földesurak Barcsaynak 1659-ki itéletét nyujtották be.
Az országgyülés most sem tudott a jogérzet magaslatára emelkedni, a toroczkóiak okmányát azon egyszerű okból, mert nem eredetiek mellőzve Barcsay itéletét minden pontjában helybenhagyta, s a lakosokat megintette, hogy fejvesztés büntetése alatt földesuraik ellen feltámadni ne merjenek*.
A város birája két jelenvolt polgártársával az uralkodóhoz felebbezte az ügyet, de kik eddig gyötörték, még a kérvényezés jogát is megtagadták a szerencsétlen néptől, s a felebbezőket, mintha valamely nagy bűnt követtek volna el, fogságra vetették, sőt ezzel sem elégedtek meg, hanem mintha mindenképpen vérrel akarták volna a jogtalanságot megpecsételni, Tordavármegye egyik alispánja kiszállt Toroczkóra, hol 6 más ember elfogatását rendelte el, mit midőn a felebbezésben bizó toroczkóiak teljesiteni vonakodnának, a földesurak karhatalomért folyamodtak a kormányszékhez.
Történelmi vázlatunk legtragicusabb pontjához értünk. Oly eseményeket kell itt elbeszélnünk, melyek vérrel vannak e város krónikájába bejegyezve, melyek azon korszak durvasága és igazságtalansága ellen sötét vádpontokként tünnek fel a történelem lapjain. Sajgó sebeket kell is felujitanunk, többnemű érdekeket sértenünk, egyes hatalmaskodókat s a hatalmával visszaélt kormányzatot kell megrónunk, az igazságszolgáltatás ürügye alatt elkövetett legnagyobb igazságtalanságot kell itt kárhoztatólag felszinre hoznunk; de bár mennyire kényes legyen is e tárgy, melyet az ismeretlenség homályába igyekeztek elrejteni, fel kell a leplet emelnem, mert az ily tények a történelem itélőszéke elibe tartoznak, mert az ily példák jövőre nézve csak erkölcsjavitólag hathatnak, mert minden ártatlanul kiontott vér oly kincs, melylyel a népek hagyatékának tárgyalásánál lelkiismeretesen be kell számolnunk.
A gubernium a kért karhatalmi végrehajtást elrendelte, Rabutin tábornok német sergekkel s melléje rendelt aranyosszéki insurgensekkel 1702. nov. 17-én éjjel meglepte Toroczkót, a rémült lakosok közül a széleken lakók elmenekültek, a többiek a durva, ittas katonák által megrohantatva, a legkegyetlenebb verés közt összefogdostattak, keményen egybekötöztettek; a lakosok egy része embernél irgalmat és igazságot nem találhatván. Istennél kereste azt, s a templom keritésébe huzódott; de a keritésnek ajtai csakhamar behullottak a fejszék csapásai alatt s Isten hajléka csakhamar börtönné változott át, hová az egész város népe bebörtönöztetett, mig künn vagyonuk a katonák szabad szákmányává lett. A vad terrorismus s a templom mellett rögtönözve felállitott bitófa sem rettenté vissza a két bátor férfit, Ekkárt Andrást és Szabó Gergelyt, kik a karhatalmat vezető alispán előtt erélyesen tiltakoztak ezen népjogtiprás ellen. Népük jogainak e bátor védelmeért vértanui halállal lakoltak, mert egy percz alatt a katonák által megrohantatva, agyba-főbe verettek s félholtan felakasztattak; még többre is várt a hóhér kötele, midőn egyik vezénylő tiszt tanácsára a város legszebb leánya leeresztett hajjal térden csúszva járult a végrehajtásnál jelenvolt földesurok elibe s vérei számára kegyelmet esdett. A kegyelem csak azok számára lett megigérve, kik egy már előre elkészitett reversálist aláirni készeknek nyilvánitják magokat. A megrémült szerencsétlenek a legnemesebb halottak alatt görnyedő bitófákkal és a fenyegető halállal szemben aláirták a következő reversálist:
„Mi vétkes lázongók, nem gondolva két országgyülés határozatával, nem Isten és emberrel és a commissiók számtalanszor ismételt intéseivel, harmadszor is rebelláltunk, miért generalis Rabutin assistentiájával némelyek példás büntetéseket elvették; megérdemeltük volna, hogy mint megkeményedett nyakú, vakmerő emberek mindnyájan bünhödjünk, de földesuraink mindek ujból gratiájokba vettek, azért mi is egész városostól, kicsintől nagyig kötelezzük magunkat a következendőkre:
1-ször. Hogy többé soha afféle rebellióba, urunk elleni insurrectióba nem elegyitjük magunkat, s maradékainknak is meghagyjuk, hogy affélékbe ne elegyitsék magokat.
2-szor. Hogy ha akár köztünk levő, akár másunnan jövő ember lázitani akarna bennünket, az ilyet elfogjuk, vagy följelentjük földesurainknak.
3-szor. A bányákat híven, szorgalmatosan míveljük, tétovázás nélkül szolgálunk, szót fogadunk.
4-szer. Ha valaki ezen pontok ellen akár közönségesen, akár személy szerint vétene, fejével lakoljon az ország két rendbeli itélete szerint. Ezekre pedig jó akaratunkból minden erőltetés nélkül kötelezzük magunkat.
Költ Toroczkón, 1702. nov. 17-én. Következik több száz aláirás.”*
Ezen önvád, melyet az akasztófák rémjelenetei alatt, vérbe mártott kardok intésénél irtak alá, a legnagyobb vád a zsarnokság és azt felhivott földesuri túlkapások ellen; két országgyülés elitélhette, a felséges gubernium gyilkolhatta ezen népet, de a történelem megvesztegethetlen itélőszéke fölmenti, az ártatlanul kiontott vért s az eloltott életekért való felelősséget a hatalmaskodókra hárintja.
Voltak, kik az aláirást egyenesen megtagadták, ezeket mindenfelé börtönökbe vonszolták, mások az erdők barlangjaiban bujkáltak; ugy ezek, mint a bebörtönzöttek közül nagyon sokan pusztultak el.
A templom feldúlatását az egyházi elöljáróság csak nagy pénzbeli áldozatokkal tudta megakadályozni; de az ott letéve volt irományokat, számos régi okmányt megmenteni nem lehetett, mert részben a katonák eltépték, részint a Thoroczkay család által lefoglaltattak; s többé a város azokat – minden kérelmezése és panaszai daczára – visszaszerezni nem tudta.
E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak ablakai kivülről veres szegélyzettel körülvéve, ezen minden évben megujuló emlékjelt tartják fenn a toroczkói anyák, hogy az utódoknak, valahányszor az ablakon kitekintenek, mindig eszökbe jussanak azon gyötrelmek és kínzások, melyeket eldődeik a szolgaságnak sötét napjaiban szenvedtek. Ekként van Toroczkó lakóinak e szokásában megörökitve az 1702. év gyászos emléke. Alig üdülték ki a szegény toroczkóiak ekkori fájdalmaikat és veszteségeiket, hogy Rabutin hű társa a kegyetlenségeivel annyi gyászemléket maga után hagyott b. Tiege osztrák tábornok 1704. márcz. 15-én a nemzeti ügy mellett lelkesülő Toroczkót éj idején megrohanta, lakóiból sokat legyilkolt, a templomot kiraboltatta, s a várost egészen elhamvasztotta*. Ezen két egymást követett dúlás gyászvonásokkal fonta az 1702. és 1704. év emlékét a toroczkóiak történetébe. Az első még sajgóbb sebet s tartósabb szenvedéseket okozott, mint az utóbbi, mert a politikai gyülölet ontotta vér felszáradt, a hamvakból kiemelkedtek a házak, s pár évtized alatt a rombolás ki lett épülve, de az 1702. évi gyilkolásnak utóterhei másfél századig nehezültek e szegény népre, mert a toroczkóiak ez időtől fogva a földesurak naponta megujuló apró zsarolásainak, boszantásainak voltak kitéve; rá lévén szoritva, ez időtől fogva tették az ur dolgát, fizették a terhelő censust, s még e mellett 1740–50 közt nyakokra erőszakoltak az ugynevezett háztaxát, mi kezdetben csak 1 5 frt volt, de később annyira növekedett, hogy volt oly gazda, ki háztaxa, buza és vas-censusban 48 ezüst huszast vagy 16 pforint 80 krt fizetett*. 1717-ben az 5162. szám alatt kiadott királyi rendelet Toroczkó bányász-községet az adófizetésre nézve Vajda-Hunyaddal egy categoriába tette, de ez is csak irott malaszt maradt. 1784-ben Hora oláhai Sz.-György feldúlása után Toroczkóra mentek, hol a paptól követelték, hogy a császár parancsa szerint minden háztól egy fegyverest adjanak melléjök. A pap gondolkozási időt kért. Mig válaszát várták, a földesurak korcsmájának estek, hol a bor mámorába merültekhez csakhamar meg is jött a válasz, de azt a Kálnoki ezred harczosai hozták kardélükön, kik a lázongók nagy részét összeapritották, – még többet elfogva vittek Enyedre*. Hiába viselte magát ez alkalommal is ildomosan a toroczkói nép földesuraival szemben, mert ezek zsarolásaikat ezután sem szüntették meg, miért a toroczkóiak 1786-ban a törvényellenesen felrótt háztaxa, s más terheltetésök orvoslása végett a kir. táblán pert kezdettek; de az italárulási szabadalomnál többet kieszközölni nem tudtak.
1786-ban avégett folyamodtak az uralkodóhoz, hogy régi kiváltságleveleiket törvényesen kereshessék, mit megnyervén szorgalmatosan s nagy költekezéssel kutatták a levéltárakat, igy találták meg Endre király 1291. kiváltságlevelének másolatát. Ekkortájt b. Thoroczkay József a család levéltárának felügyelője egy népes társulat előtt mondá: „Bolondok, mennyit költenek haszontalan másolatokra, mikor mi kevesebbért az eredetit is kiadnók”*. A toroczkóiak ezen nyilatkozat alapján 1794-ben a kir. táblán beperelték b. Thoroczkayt, a per egészen az udvarig felment, honnan 1798-ban azon kedvező itéletet nyerték, hogy Thoroczkay eskületétel mellett köteleztetett a kérdéses kiváltságlevél eredetijének kiadására; de b. Thoroczkay József megesküdött arra, hogy a keresett szabadalomlevél eredetije nincsen a családi levéltárban, s igy a per elenyészett.
A toroczkóiakat mindezen csalódások sem tudták leverni, s valahányszor alkalom nyilt, mindannyiszor felszólaltak és zörgették az igazság bezárult kapuit. 1816-ban a bányászati jogsérelmek orvoslására a kamara nyomozó bizottmányt nevezvén ki, ez Toroczkón is működött, s felvette a község panaszait; következő 1817-ben Ferencz császár Erdélyben útaztakor a toroczkóiak egy népes küldöttsége járult elibe s kiváltságaik megujitásaért esdett; minek következtében 1818-ban a kormányszéknek meghagyatott a toroczkóiak jogsérelmeinek gyors orvoslása. Következő 1819-ben ujból folyamodtak az uralkodóhoz, 1820-ban egy Bécsbe kiváltságlevél kieszközlése végett küldött követség számára kértek útlevelet; néhány évvel később ujból az uralkodóhoz és a fiscalis directorhoz adtak be folyamodványt*. 1835-ben Esztei Ferdinándhoz a végett kérelmeztek, hogy annyi rendbeli könyörgéseikre kegyelmes választ eszközöljön. A herczeg e kérést is áttette a kormányszékhez, hol ad acta tétetett s elvégre is hosszas utánjárás s nem kis költekezéssel tudták a kormányszéknél kieszközölni, hogy ha elégtételt nem nyerhettek is, legalább beadott számos folyamodványaikat okmánymellékleteikkel 1847-ben visszakaphatták.
Ott vannak most ezen másfél százados panaszoknak nagy halmazt tevő okmányai a község levéltárában; az azok közt kutató azok mindenikére ezer sérelmet, ezer szenvedést, ezer jogtiprást lát följegyezve, válaszul pedig mindeniken e két szót: tűrj és várj.
Törvénykezési és igazságszolgáltatási tekintetben is Toroczkó élvezte függetlenségét, biráit, tanácsosait, kikből a tanács állott, szabadon választották, s a vármegye eskette fel. A tanács elég nagy hatáskörrel birt. Külső és belső javak eladása vagy vevésekor szerződvényt állitott ki a város pecsétje alatt, itélt ex documentis et allegatis fekvő javak és zálogos ügyek kérdésében, bánya vagy hámori részesedést illető perekben. A bányászati kérdésekben zsinórmértékül szolgáltak a városnak ős időktől fogva használt „Bányászati constitutioi”. A biráki szék (mint a toroczkóiak nevezték) előtt folyó ügyekben a nagyfejű emberek (törvényértők) közül választott ügyvédek ágáltak duplicák és triplicákban. Bonyolultabb esetekben arbiterek elibe vitték a kérdést; megtörtént, hogy ily arbitereket néha a földesurak közül is kértek fel, mi később ürügyül szolgált a szabad biróválasztás jogának a család általi confiscatiójára.
1847-ben bekövetkezett a zsarolás hydrájának utolsó viczkándozása is, mert a földesurak a polgárok kezéből kivették az addig mindig gyakorolt szabad biróválasztás, szabad mészárlás* és korcsmárlás jogát is*. E mellett a vármegye is folytonosan gyötörte, kínozta a szegény toroczkóiakat, mit nagyban könnyitett azon körülmény, hogy Tordavármegye főispánja a birtokló családból volt; ezen az úton rendeltetett el a pereknek a földesurakhoz való felebbezése. A főispán nyomában az alsóbb hivatalnokok mindenféle zsarolásokkal terhelték a népet, más községektől felszedték az útcsinálási díjt s a toroczkóiakkal megcsináltatták stb.
A szegény toroczkóiak tűrtek és vártak, de nem oknélkül vártak, mert közelgett azon nagy korszak, mely gyógyirt hozott oly sok idő óta sajgó nyilt sebeikre, mely végre a méltatlanul szolgaságra vetetteknek meghozta a szabadulás nagy napját. 1848 volt ez, az emberiség ébredésének azon nagyszerű korszaka, mely trónokat reszkettetett s döntött halomra, mely annyi elnyomott népre derité fel a szabadság hajnalát, s mely hazánkban is addig szolgaságban tartott több millió embert szabaditott fel. 1848 a toroczkóiaknak is több százados elnyomatásra meghozta a szabadulás napját, s addig elodázott kérelmeikre oda irta: „Szegény nép, találj valahára igazságot s légy szabad.” E nagy korszak nagy vívmányai tették azt, hogy a toroczkói vasmívesek által gyártott vasból nem a leigázás bilincsei, hanem szabadságot védő fegyverek gyártattak.
Toroczkó népe mindvégig hű is volt a haza szent ügyéhez, mely nekik szabadulást hozott; elhatározottan lépett sorompóba a megtámadott szabadság s óriási vívmányainak oltalmazására; munkaedzett fiai a bányász-csákányt fegyverrel cserélték fel, s midőn a fiatalabb nemzedék mint önkéntes sorakozott a 11. 32. és 73. honv. zászlóaljakba, s azokkal a csaták vészeiben osztakozva, nyertek hősi babért, addig otthon az idősebbekből egy 280 főből álló nemzetőr-csapat alakult, mely a várost az oláhok megtámadásai ellen fedezte és védte. Ez irányban leginkább igénybe véve akkor voltak, midőn az oláhok roppant tábora a szomszéd Toroczkó Szent-Györgyöt elhamvasztotta, s jobbágylakóiból azokat, kik el nem menekülhettek halomra gyilkolta*. Ez a sors várt Toroczkóra is, melytől csakis nemzetőreinek elszánt védelme menté meg. Ugyanis ők eltökélve utolsó emberig védni magokat, állást foglaltak a város Szent-György felé eső végénél; az oláhok azonban cselt használva, nem itt, hanem a várost megkerülve, a túl oldalról rohanták meg, s már be is hatoltak a városba, midőn ott termett a bátor nemzetőrcsapat, s egy elszánt útczai harcz után visszavetette őket. Azonban a prédaleső oláhok nem távoztak, hanem a város körül a gyümölcsösök és kalongyák közé megbujva várták az éjt, hogy annak sötét leple alatt végrehajtsák sötét népgyilkoló szándékukat, melyet Sz.-Györgyön oly rémes előzmények közt kezdettek meg. Toroczkó helyzete a legválságosabb volt, mert a város minden oldalra szolgáló útczái által minden irányban nyitva és a sok oldali megtámadásnak volt kitéve, mely ellen nemzetőreinek sokfelé feloszlott csapatja a 8–10,000-nyi ellennel szemben alig védhette volna; azért azon cselt használták, hogy vagy 40-en, egybeszedve a nemzetőrség és az iskola dobjait, a Székelykő felől nyitva levő oldalon észrevétlenül kilopództak, s a Székelykő oldalára felmászva ott egyszerre elkezdtek iszonyatosan dobolni, lövöldözni, s roppant kiáltozás közt a városba levonulni, hol fenhangon kiabálták hivják elő a birót, hogy a megérkezett 3000 aranyosszéki nemzetőrnek vacsorát és szállást rendeljen. Az oláhok félénkebb része már a hegyek viszhangja által sokszorozott lövöldözés és dobszóra megfutott, kik hátra maradtak, a szóval beszálásolt 3000 székely megérkeztének hallott hirére eszeveszetten futott szét, s Toroczkó meg volt mentve, többé háborgatni nem is merték egészen az oroszok megjelentéig; akkor azonban, midőn az oroszok Tordán megjelentek, s Aranyosszéket behódoltatták, egy Csurilán nevű oláh tribun vagy két század magával megjelent Toroczkón, tudva, hogy azok az orosz sergek közelléte miatt nem fogják védni magokat, s miután néhány polgárra sarczot vetett, a fegyvereket beszedte, s a magyar zászlót eltépte, kihuzódott a városból*. Igy menekült meg Toroczkó nemzetőreinek elszánt bátorsága, s az eszélyes csel által Enyed, Felvincz és Szent-György gyászos sorsától, melyet az oláhok vad eltökélése kimért volt számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése