A DÉVAI FERENCESEK

FERENCESEK DÉVÁN

A Dévai Ferences Rendház alapításának előzményei

A Dévai Ferences Rendházat a 18. század elején az ott letelepült ferences szerzetesek, valamint a velük együtt érkezett emigráns családok tagjai alapították. E rendház történetének kutatásakor a források visszavezetnek a bolgár katolicizmus történetét is meghatározó 1688-as csiproveci felkeléshez.

A bolgár nemzeti függetlenségért kitört felkelés vérbefojtása után a törökök által megfélemlített lakosság életben maradt része menekülésre kényszerült. A kis csoportokba verődött menekülők lelkipásztoraikkal együtt Havasalföldön, Erdélyben és Bánátban kerestek menedéket. Útjuk először Havasalföldre vezetett, ahová korábban is, 1646-ban, amikor a bolgár nép felszabadítása érdekében létrejött összeesküvés vezetői Matei Basarab fejedelemhez fordultak segítségért.1 Ez a terület korántsem volt ismeretlen számukra, ugyanis a 17. század elején két forrásból is értesülhettek2 az itteni állapotokról: egyrészt a csiproveci kereskedők révén, akik jelentős kapcsolatokat építettek ki a fejedelemséggel, másrészt a Bolgár Ferences Provincia szerzetesei által, akiknek Tirgovisteben, Crajován, Rimnicen és Bukarestben voltak rendházaik. Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

Az itt élő bolgár szerzetesek 17. századi helyzetéről az olasz misszionáriusok valamint a bolgár obszerváns szerzetesek levelezésében és jelentéseiben fennmaradt adatok egészítik ki eddigi ismereteinket.

Thomasius Gabriel például 1660-ban három havasalföldi városban találkozott katolikusokkal, akiket a szófiai érsek - kinek új székhelye Csiprovecben volt - többször is meglátogatott. Feljegyzése szerint Tirgovisten ez időben két templom állt. Az egyiket Szűz Mária pártfogásába ajánlják „nagy templom ez, melynek falai még állnak, teteje azonban nincs, s a mostani zűrzavarok megakadályozzák újjáépítését". A másik templom védőszentje pedig Szent Ferenc, s kolostorában a bolgár őrséghez tartozó atyák laktak. Kolostoruk mellett olasz módra épített kertjük állt, „melynek párját egész Havasalföldön nem találni".3

Francesco-Maria Spera 1670-ben Cimpulungon tett látogatásakor megjegyzi: „ezelőtt húsz évvel jómagam is misszionáriusként jártam e vidéken: hetven házban több mint hatszáz katolikus lelket számláltam".4 A törökök havasalföldi pusztításairól pedig Franciscus Soimirovic, obszerváns ferences atya, a szófiai érsek segédje, aki 1646-ban kerül Havasalföldre a következő képpen számol be: „Sok időbe telne minden szerencsétlenségünk s a tirgovistei conventnek elvesztéséből ránk zúduló, nap mint nap növekedő nehézségek részletezése. Főként most, amikor a szultán elrendelte a fiatalok toborzását [...] s a csiproveci kolostor gvárdiánját is elvitték [...]."5

Már a Bolgár Custódia idején a bolgár ferences novíciusok, a Tirgovistei noviciátus évei alatt megismerhették a fejedelemség által nyújtott privilégiumokat.

A Custódia 1624-ben jött létre, amikor a bulgáriai, bánáti és havasalföldi ferences rendházak a Bosnia-Argentina Provinciától különváltak. VIII. Urbán pápa pedig 1676-ban a Szeplőtelen Foganta-tott Szűz Mária oltalma és pártfogása alatt, Provincia Bulgarica néven, a Bolgár Custódiát a rend tartományai közé iktatta.6

1688 után menekülő bolgár családok a Bolgár Ferences Provincia tagjai által korábban ismert területekre kerültek, s a velük érkezett szerzetesek a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett bolgár-oláhországi Provinciát, melyet a pogányok csaknem megsemmisítettek, fölélesztették.7 Az új bolgár kolóniák létrejöttével a bolgár katolicizmus súlypontját is áthelyezték az általuk választott területekre.

Azonban a bíztató kezdetnek hamarosan véget vetett a Cimpu-lungot és Tirgovistet kifosztó tatárok támadása, amely a bolgárokat ismét menekülők sorába juttatta.

A bolgárok letelepedése Déván

Havasalföldi tartózkodásuk után, 1710 és 1711 között Oláhországból, Bredecsénből, Aninoasaról, Tirgu-Zsilből a bolgárok folyamatosan kezdtek Erdélybe jönni a Vulkán-szoroson át, és rövid ideig úgy Hátszegen, mint környékén tartózkodván elhatározták, hogy a dévai határban városuk felépítéséért Erdély főparancsnokához folyamodnak engedélyért.8

Ebben az időszakban Erdély közjogi helyzete, valamint a Diploma Leopoldinum kedvező volt a bevándorló csoportokra nézve. A kincstár javaihoz csatolt lakatlan területekre a császári államigazgatás bevándorlókat telepített, hogy ezeket jövedelmezővé tegye.

A bolgárok Stefan Steinville főparancsnok védelme alatt Déván a fiscust illető határrészben, az általuk szabadon választott Maros és Cserna közti területen telepedtek le. 1712-ben P. Blasuis Marinovich, P. Lucas Jovecherin és P. Antonius Gungich kíséretében 43 család érkezett Dévára, majd Crajova és Bredicsen környékéről még 18 család csatlakozott hozzájuk.9

Ekkor keletkezett az úgynevezett görög város, mely nevét nem a bolgár telepesektől kapta. Mivel régente úgy az anyaországban mint a különálló Erdélyben is a kereskedés leginkább görögök és örmények kezében volt, s azt a bolgárok telepén is görögök űzték, sőt közülük sokan a bolgárok közé le is telepedtek, róluk nevezték el a bolgárlakta dévai városrészt görög városnak.10

Steinville generális valamint a dévai várparancsnok rájuk is kiterjesztette I. Lipót Diplomáját, melynek értelmében adómentesek lesznek, fölmentették őket a katonáskodás és katonatartás terhe alól, szabadon választhatnak maguk részére bírót és esküdteket, s ezáltal saját autonómiát élvezhetnek. Közösségi jogaik elismerésével, külön városrészt képezve egyúttal privilégizált jogi közösséget alkottak. Autonómiájukat az 1848-49-es szabadságharcig tarthatták meg.11

A bolgár szerzetesek megjelenése Erdélyben, illetve kolostoraik felépítése kezdettől fogva akadályokba ütközött az erdélyi stefanita ferencesek részéről, ugyanis a karlócai békekötés után azt remélték a stefaniták, hogy végre kimozdulhatnak Székelyföldről és Erdély délnyugati részén új kolostorokat építhetnek. Terjeszkedésüket viszont egy időre megakadályozta a bolgár ferencrendűek bevándorlása.12 A Dévára érkezett szerzetesek éles konfliktusba kerültek a vajdahunyadi és szászvárosi stefanitákkal, akik Antalfi János, erdélyi generalis vicarius támogatásával ellenezték letelepedésüket. Antalfi vádakat emelt ellenük, és a kancelláriához valamint a parancsnokhoz beadott kérvényével egyidejűleg a bécsi nunciatúrához is eljuttatta jelentését, melyben részletezi azokat a veszélyeket, amelyeket a bolgárok letelepedése hozhat az erdélyi egyházra.

Az 1712. nov. 12-re, Medgyesre idézett atyák, Pater Gungich és Pater Marinovich képviseletében elutasítják az ellenük hozott vádakat, amelyek a vallási fegyelmi szabályok be nem tartását, a bolgár nyelvhasználatot, a templomépítési engedély hiányát, és a paphiányban szenvedő bulgáriai és havasalföldi vidékekről való elvándorlásukat kifogásolják. Védőbeszédjük végén pedig a következők hangzottak el: „Istenre hivatkozva, bizonyítjuk, hogy nem jószántunkból, vagy bármily álürügy alatt jöttünk Erdélybe, hanem valódi kényszerűségből, mivel Bulgáriában kiűzettünk kolostorainkból és rezidenciáinkból. Azért menekülünk tehát mi atyák és a nép a császári fölség kegyelmének küszöbéhez, mert katolikus uralkodó alatt inkább taníthatjuk népünket a vallás parancsaira, mert inkább terjeszthetjük azokat a hitetlenek között a lelkek üdvére. Ha pedig a császári fölség, ki bennünket kegyesen védelmébe fogadott ki akarna űzni - de ezt nem hisszük ily kegyelmes uralkodóról - úgy népünkkel hitetleneknél fogunk menedéket keresni."13

A vitának Ildefonso de Biesma, spanyol hitszónok és rendfőnök, 1714. szept. 14-én kelt, templomépítési engedélye vetett véget. A madridi káptalanon a vándorló bolgár atyák védelmére határozat született, melynek értelmében jóváhagyják a dévai ferences kolostor építését.14

Bár ezáltal biztonságban érezhették magukat és elkezdhették templomuk építését, a szerzetes atyák szükségesnek tartották egy híveikkel kötött hűségnyilatkozat aláírását is, amelyből kitűnik, hogy a bolgár közösség hű marad a dévai szerzetesekhez, és helyükbe soha nem kíván kineveztetni más papokat. A bolgár hívek részéről ezt az egyezményt 1715. dec. 3-án Nicolaus Petrandin, Georgius Bibich és Matthias Frankovich írták alá.15

1728. okt. 21-én pedig az előbbinél részletesebb egyezmény születik a bolgár szerzetesek és a bolgár hívek között. Ezáltal a dévai bolgár hívek fenntartják jogukat ahhoz, hogy ha a lelkipásztori hivatal követelményeinek a bolgár szerzetesek nem tesznek eleget, ők a papok megválasztásáról szabadon gondoskodnak.

1712 tavaszán elkezdhették templomuk, elemi iskolájuk (schola trivialis) és házaik felépítését. Elsőként a Kitripercsin alias Bibics és Frankovich háza készült el, amelyeket a vármegye később örökáron laktanyának vett meg.16

A bolgár hívek kezdetben egy ideiglenes templomot építettek, amely 1723-ban szűknek bizonyult a hívek befogadására, ezért lebontották és helyébe a máig fennálló templomot építették. 1728-ban Antonius Gigenonich atya befejezhette az emeletes kolostorépület keleti és déli szárnyait, melyeket Georgius Frankovich atya a nyugati szárny megépítésével kibővített 1735-ben. Bonaventura Lenich házfőnök vezetése alatt 1764-ben hosszú időre lezárult az építkezés, így „végre készen állott a nagy zárda, melynek keletre nyíló ablakaiból a bolgárok városa a nyugatra nyílókból pedig a magyaroké látszik. Délen folyik a Cserna és szép kilátás nyílik a mezőkre, északfelé az aranytermő hegyek emelkednek".17

A fenti nagy templomon kívül, mely a bolgár nép adakozásából létesült, 1731-ben Lucas Bibich elhalt felesége emlékére egy kápolnát építtetett. Antonius Issekutz, erről a kápolnáról 1902-ben a következőket írja: „Magam is itt születvén Déván, a barátok iskolájában tanultam megismerni a betűket mint kisgyermek s tudom, hol állt ez a kápolna, de csak romokban, fedél nélkül úgy, hogy a templomocskának csak körfalai meg a tornya voltak meg, belsejében térdig érő víz s ebben koponyák meg csontok voltak láthatók, míg nem a harmincas években a rom eltávolíttatott s a templom ürege betöltetett."18

A zárda-templom körül volt a temető, melyben a bolgár családok tagjain kívül 20 magyar forintért helyet kaptak idegenek is. „Ez a temető később annyira tele lett, hogy az idegenek részére más hely jelöltetett temetkezési helyül és pedig az a kert, melyet ma Frank Mátyás (előbb Zselezny kertész) tartott, illetve tart a barátoktól bérben a sáncz-utcában, szemben a jelenlegi laktanyával és katonai gyakorlótérrel. A zárda-templom allatti kriptáért pedig, minden egyes személy után, akit abban elhelyeztek 100 magyar forintot kellett fizetni." 19

A bolgár szerzetesek tevékenysége kiterjedt a csertési, nagyági, trestiai, körösbányai, brádi és halmágyi fiókegyházakra is. Ezekben a filiákban két évszázad óta letelepült katolikus hívek lelkigondozását végezték, kiknek nagy része „maradványai azon - részint külföldről, részint pedig belföldről származó családoknak, kiket a magas kincstár részint erdőségeinek őrizete, mivelése és földolgozása - majd pedig bányáinak üzeme céljából telepített kerületünkbe vagy kiket éppen az életfenntartás ösztöne akár mint munkásokat, akár mint hivatalnokokat vagy üzletembereket vezérelt ide [...] a román lakosság vinyituráknak nevezi őket".20

A szerzeteseknek a dévai várban káplánságot is alapítottak, ahol 1723-ig ingyen végeztek szolgálatot, mígnem Quirinus Föckerer parancsnok elrendelte, hogy a várban szolgálattevő szerzetes évi 100 forintot, lakást, fűtést, világítást és katonainast kapjon. Később a tüzelőt és a világítást tőle megvonták, ezért lakását a kolostorba tette át, ahonnan csak ünnepnapokon és vasárnap volt köteles följárni a várba. A várbeli kápolnában, amely olyan volt, mint a többi lakószoba, csaknem 4 öl és 2 láb hosszú és 3 öl 1 láb széles,21 „1848 előtti időben lelki atya semminemű szolgálatot nem tett, mivel állandó katonaság abban nem is lakott, csupán őrségül ment fel a városban lévő kaszárnyából egy káplár vezetése alatt egy néhány legény naponkint váltakozva".22

A Déván és a fiókegyházakban, valamint a várban végzett lelkipásztori tevékenységüket részletező fejezeteikkel szemben a Histora Domus leginkább homályban maradt fejezete a bolgár szerzetesek oktatói, iskolaszervező tevékenységére vonatkozó rész. Bár a dévai háztörténet megemlíti az ún. schola trivialis alapítását, valamint Anna Bojin fiúiskolát támogató 1000 magyar forintos adományát,23 a továbbiakban ezen intézmények működésére vonatkozó adataink nincsenek.

Az ismert adatok tükrében a bolgár szerzetesek tevékenységének jelentőségét leginkább közösség- és egyházszervező munkájukban kell látnunk.

Bevándorlásuk és letelepedésük történetét végigkövetve egy sajátos helyzetben levő, életképes bolgár közösség vívódásainak vagyunk tanúi, amelynek sikerült kieszközölnie a működéséhez szükséges jogait.

A Dévára bevándorolt bolgár szerzetesek és híveik helyzete a 18. század közepére megerősödött, letelepedésük ekkor véglegesnek tekinthető.

A dévai rendház történetében jelentősebb változás 1852-ben következett be, amikor az Erdély délvidékén gyökeret vert Bolgár Provincia a Kapisztrán Sz. Jánosról nevezett Provinciához való csatolás következtében megszűnt.24 Ekkorra a bolgár hívek „nemzetiségét is elveszítvén, intelligenciája a magyarokba, szegénye pedig a románságba olvadt. Az utolsó polgár, a tiszteletre méltó Michail Kokelin már csak nevére nézve bulgár, lelke, nyelve születésétől fogva magyar".25

A dévai rendházban őrzött régi nyomtatványok

A 18. század elejétől fennálló dévai rendház, melyet 1900-tól napjainkig az erdélyi Szent István Provincia kolostoraként tart számon a rendtörténet, 1992 óta őrzőhelye pár száz régi nyomtatványnak, amelyeket a zárdatemplom tornyában találtak meg a kolostor felújításakor végzett munkálatok idején.

Hogy mikor jutottak erre a helyre, pontosan nem lehet megállapítani, csupán feltételezhető, hogy az 1951-es rendfeloszlatást megelőzően, a rendház akkori lakói elővigyázatosságból és talán okulva az előző árvíz okozta károkból, a templom tornyát választották „raktározás" helyéül.

Bár az előkerült könyvek állapota sokat romlott a tárolásukra nem megfelelő hely miatt mindenképpen egy jótevőnek köszönhetjük a gyűjtemény megmaradását, mivel elkerülték a közeli vajdahunyadi rendház könyvtárának sorsát, amelynek egy részét, mint ahogyan az atyák szóbeli közléséből tudjuk, a Marosba dobták, másik részét pedig évekig a helyi malom udvarán tartották, ahol nagyrészét tüzelőanyagként „hasznosították".

Az 1992-ben megtalált nyomtatványokat a kolostor nyugati szárnyában, az emeleten helyezték el. Az állományegységek raktári jelzetként egyszerű sorszámozást kaptak, azonban az összetartozó kötetek nem minden esetben kerültek egymás mellé, ezért raktári jelzetük ilyenkor az összetartozásukat.

A könyvtár egységére és állományára vonatkozó jegyzék vagy könyvtári katalógus hiányában nem lehet megállapítani, hogy a könyvtár a maga teljességében maradt-e meg. A Historia Domus ugyan 6-7 évenként elkészítendő leltárról tesz említést, azonban a ma ismert kéziratos anyagban nem találni erre vonatkozó adatokat.

Az elsődleges statisztikai elemzés során a gyűjtemény egy vegyes összetételű állomány képét mutatja. Nyelvi megoszlás szerint többségében latin nyelvű könyveket tartalmaz, e mellett német, magyar, olasz és lengyel nyelven írottakat, megjelenési évüket nézve pedig egy ősnyomtatványt, 17-18. századi, valamint 19. századi műveket. Tartalmi szempontból túlnyomó részben teológiai tárgyú könyveket foglal magába: ezen belül pedig jelentős csoportot képeznek az erkölcstani munkák, mellettük azonban ott találjuk a pasztorációs munkához szükséges egyházi beszédek és prédikációk gyűjteményét, bibliakommentárokat, katekizmusokat valamint a szentek életéről szóló írásokat, melyeknek szerzői úgy a ferences, mint a jezsuita, domonkos, kapucinus és pálos szerzetes rendek tagjai közül kerültek ki.

A szeged-alsóvárosi26 valamint a medgyesi27 ferences könyvtári állományokkal való összevetés révén kiderül, hogy az erkölcstani, egyháztörténeti és prédikációs irodalom Déván őrzött kötetei nagy részben megegyeznek az említett könyvtárakban lévőkkel.

A dévai kolostor könyvtára nem állományának nagysága vagy korai alapítása révén érdemel figyelmet, hiszen a szerénynek minősíthető gyűjtemény elmarad az erdélyi nevesebb könyvtárak mellett. Létezéséről és jelentőségéről sem az egyház-, sem pedig a könyvtártörténeti szakirodalom nem emlékezik meg. Azonban az erdélyi ferences könyvkultúrát megcélzó művelődéstörténeti kutatásokkor nem kerülheti el figyelmünket, mivel lehetőséget kínál az itt őrzött bibliográfiailag eddig ismeretlen tételek elemzésére, nyomdatörténeti, kötéstörténeti ismereteink kiegészítésére.