Székelykocsárd környéke
Aranyosszék határa. Határpatak és Fennyenforró forrásai. Jó és Roszpatak. Cserevár, római nyomok, sirdombok, csaták. Báthori István, Bocskai és Apafi Kocsárdon. Gálfi János emléke. Kocsárdon vívott csaták. Ecsedvára. Kocsárd temploma. A Szilágyi-kastély. Aranyosszék hős népe régen és a forradalom alatt, népjellemzés. Aranyosszéki székely lakodalom.
Vajdaszegen valamint felül az Aranyos, ugy alól a Maros jobb partján, egy 50–60 láb magasságu függélyesen leszelt partmagaslat van, lépcsőzete azon fennsíknak, mely a Maros mélyebb völgye felett messze terjedőleg elterül. Ezen termékeny fennsík sima lapjába (Vajdaszegen alól) csakhamar egy oly bemélyülést veszünk észre, mely fasortól árnyalva díszredőzetszerüleg ötlik fel; van is ott a fák árnyában egy fényszalag, mely a legszebben ragyogó gyémánt érdemjelt tüzi fel a haza egyik legnagyobb jóltevője, a Maros keblére. Ez érdemjel pedig nem más mint azon páratlanul nagyszerű forrás, mely ezen bemélyedés fejénél oly bőséggel lükteti fel kristály hullámait, hogy eredetétől pár lépésre malmot hajt, s rövid, alig 3000 lépés hosszuságu pályafutása alatt összesen 6 malmot működtet. Ezen rögtön keletkező, gyorsan enyésző, de rövid futása alatt is oly jótékonyan ható vizeret Határpatakának nevezik, még pedig azért, mert ez oldalról Aranyosszék határát jelöli.
Alább alig negyedórányira a Fennyenforróhoz érünk, ez pedig nem más, mint a Határpatak forrás fejéhez hasonló, másik csudás vizokádó, melyet a Fennyenforró név legjellegzőbben ad vissza, a mennyiben oly bőségben buzog fel itt is a legfölségesebb kristály tiszta viz, hogy azonnal malmokat képes hajtani., miért a Jópatak nevet, melylyel felruházták, méltán megérdemli. Hol a Jópatak alig pár száz lépés pályafutása után, a Maros terére leér, ott fekszik a szőlőkoszorúzott partmagaslat alján Székely-Kocsárd, Aranyosszéknek ez oldalról első helysége. De mielőtt az oly vonzóan szép faluba lelejtenénk, a Fennyenforró környékét teszszük vizsgálódásunk tárgyává, annyival is inkább, mert a méltán bámulatra ragadó források közelében, főleg az azok völgyteknőjének baloldali előfokát képező Kőkutnak nevezett emelkedésén, a talajt oly nagy mennyiségben boritják el a párkányzatos római fedélcserepek töredékei, hogy azokkal hajókat lehetne megterhelni. Ezen maradványok arra látszanak mutatni, hogy itt – a fennsíkról Maros terére leszálló római út mellett – valamely római colonia létezett, bár a hagyomány azt tartja, hogy Kocsárd feküdt ott kezdetlegesen, hanem mivel oly felötlő volt ezen helyzete, hogy a Torda felől jövő ellenség már messziről megláthatta, azért innen lehuzódott előbb a Roszpatak. völgyébe, onnan pedig vizhiány miatt mostani fekhelyére költözött át. Ha már most ezen hagyományt elfogadjuk, akkor az első Kocsárd római colonia helyén annak romjaiból épült, mert a Fennyenforrónál mutatkozó töredékek kétségtelenül római maradványok.
A Fennyenforró fölött egy magaslatot Cserevárnak neveznek, itt is a talaj épületnyomokkal van elboritva, miért nem lehetetlen, hogy itten fellegvára állhatott a lennebb feküdt telepnek. Mindezek pedig csak homályos nyomokon, kicsinyes töredékeken nyugvó nagyon is törékeny sejtelmek, melyeket csak rendszeres ásatások segélyével lehetne talán igazolni..
A kőkuttól északkeletre eső helyet Veresek és Lovasok-nak nevezik, hagyomány szerint azért, mert azon a helyen véres csata vivatott, mely alkalommal a veres darabontok hadállása a ma is Veresek-nek nevezett helyen volt, a székely lovasság pedig a Lovasoknak hivott helyen volt felállitva. Véres, de győzelmes volt a harcz, s kik a székelyekből, valamint a legyőzött ellenségből elestek, azok az onnan délre eső négy halom alá. temettettek el. Ezen hagyományokat igazolni látszanak azon fegyvertöredékek, sikakok, hosszu puskacsövek és szablyapengék, melyeket évente nagy mennyiségen forgat fel e helyen az eke. Kérdéssé válik, hogy valjon nem itt folyt-e le az Apafi vagy a Rákóczi-forradalom alkalmával Kocsárdon vivott csaták valamelyike, melyeket alább részletesen fogunk tárgyalni.
Ideje azonban, hogy a classicus mult e magaslatáról leszálljunk a gyönyörű berkek és szőlőültetvények zöld keretéből felénk mosolygó Kocsárdra, mely napjainkban is oly szép, minőnek a 16-ik században oly költői lelkesedéssel festé azt Gálfi János, irván: „Az Uristen megékesité e helyet szép folyóvizekkel és drága szép mezőkkel, kit különb különbféle szép vadak és madarak laknak. Ennek felette penig kedves buzatermő földje ugyannyira, hogy kedves és gyönyörüséges hely”. Pedig e lelkesült szavak egy élve börtönbe temetettnek szájából jöttek, ki a gyászos koporsó közelében lelkesülten gondolt a szülőföldre, hol bölcsőjét ringaták.. Lelkesülten, a táj és helység szépségétől elragadtatva lépünk be mi is Kocsárdra, hol mindenek előtt ismét annak multjával foglalkozunk.
Kocsárd nevével legelőbb Aranyosszéknek IV. László király által 1289-ben kiadott adománylevelében találkozunk, hol Kukchard néven fordul elő; e néven találjuk Róbert Károly 1313-ki confirmationalisában is.. 1390-ben Bertalan alvajda rendeletére a kolozsmonostori convent Petherd birtokába iktatja be Kocsárdi György (Egyed fiának) nejét; a kirendelt fejedelmi emberek közt ott találjuk Kocsárdi Benedeket és Lászlót is., miből kitetszik, hogy akkortájt a Kocsárdi-család tekintélyes volt. Mátyás uralma alatt 1458–59 tájatt országgyülés is tartatott Kocsárdon*.
Magyarország egy dicső, nagy mult után – midőn Európa első birodalmaként szerepelt az Árpád-házból s némely vegyes házból való uralkodók alatt is – több egymást követett gyámoltalan uralkodó erélytelen kormánya alatt oda sülyedt volt, hogy a szomszéd hatalmasságok hóditásvágyának játékszerévé vált. Mohács vérmezején elhervadtak hősi babérjai, az elgyengültnek birhatása felett két roppant birodalom birkózott. Hogy ezen vészteljes korszakban hazánk szabadsága, alkotmánya, sőt maga a nemzet is meg nem semmisült, be nem olvadt, azt kétségtelenül az erdélyi fejedelemségnek köszönhetjük, mely a nemzeti lét, szabadság és míveltség palladiumává lett. Ezen fejedelemséget Zápolya János alapitá ugyan, de Báthori István szilárditá meg s azért őt ugy kell tekintenünk, mint nemzetünk egyik legnagyobb jótevőjét. Azonban nagyon sok veszélylyel volt kénytelen szembeszállni, mig az alapot megszilárdithatá, s főleg a németek által támogatott Békéssel megmérkőzni. 1575-ben, midőn a magát Erdélybe befészkelt s sokakat pártjára vont Békés ellen sereggel nyomulna, Nagy-Enyedről Kocsárdra tette át hadiszállását, azonban az éj bekövetkeztével sergét – minden ok nélkül – oly páni félelem lepte meg, hogy már-már a feloszlás pontján állott, midőn Báthori egy beszédével annyira tudta lelkesiteni, hogy pár nap mulva K.-Szent-Pálnál diadalmasan vívta azon csatát, mely az erdélyi fejedelemség sorsa felett döntött.
1605-ben Erdély másik nagy fejedelme, Bocskai István szintén Kocsárdon mulatott, innen adván ki szept. 20-án azon adománylevelét, melylyel Bogáthi Menyhértnek, a németektől annyit szenvedett, a haza ügye mellett annyi érdemet szerzett, több alkalmakkal, de főleg Segesvár ostrománál oly hősileg harczolt hazafinak, a haza elleneivel czimboráló, Prágába menekült Kornis Boldizsárnak radnóthi kastélyhoz tartozó javait inscribálta 12,000 frtért.
1662 októberében Apafi Mihály is Kocsárdon van, hova táborát akkor tette át, midőn Kolozsvár ostromával Kucsuk pasa rendeletére felhagyott.
Október 6-án Kocsárdról a Szilágyi-kastélyból, hol szállva volt, adja ki azon rendeletét, mely szerint a Bethlen Gábor által alapitott tanoda az ellenségtől szorongatott Kolozsvárról Nagy-Enyedre tétetett át.. Sőt ez évben egy Kocsárdon vívott csatáról is találunk emlitést a tordai szentferencz-rendü szerzetesek házi történetében, hol az van bejegyezve, hogy Montecuculli 1662-ben kevés sereggel Kocsárdnál körülözönöltetett az erdélyi és török sergek által. Ez alkalommal a faluba visszavettetvén, sergéből nagyon sok levágatott, másnap azonban segélyt nyervén, egész estvélig folytatta a harczot, mikor Apafi a lónai kastélyhoz huzódott vissza. Ezen csata emlékeül két halom maradt fenn, egyik alá a németek, másik alá a törökök vannak elhantolva.
Mult időkben Kocsárdnál volt a Maros fő kikötőhelye, hol a Gyergyóból vizen leszállitott fa és más áruczikkek kirakatván, egész Erdélybe szétküldöztettek.
Kocsárd későbbi történetét nyomozva, azt találjuk, hogy az a szabadság harczaiban, nevezetesen a Rákóczi-forradalom folyama alatt, szintén szerepelt, s főleg több rendbeli csaták szinhelye volt. Igy 1704-ben, midőn Teleki Mihály kurucz vezér Kolozsvárt ostromolná, Rabutin Szebenből 2000 főnyi sereggel a már-már feladás pontján álló város fölmentésére sietett. Thoroczkay István kurucz vezér Kocsárdnál várta, hogy a Maroson való átszállásban megakadályozza. Elszánt harcz fejlődött ki, melyben a kuruczok sok ideig feltarták a német hadsereget, s a Maroson való átkelést hősies ellentállásukkal lehetlenné tették. Rabutin átlátva, hogy Kocsárdnál nem boldogulhat, máshelyen hajókon csempészte át serge egy részét, miáltal Thoroczkay hadállása hátulról levén fenyegetve, táborát Kolozsvárhoz vonta vissza.
De ez csak mintegy előjátéka volt azon nagyobbszerű harcznak, melyet 1707-ben Pekri dandára vívott Kocsárdon: ugyanis.
1707-ben a Tiege vezetése alatti császári sergek Kolozsvárról való visszavonultokban Kocsárdra huzódtak; de midőn ott minden elővigyázat mellőzésével mély álomba merülnének, Pekri Lőrincz Tordáról utánok inditott hajdui által meglepetvén, nagyon sokat leöltek közülök. Ekkor Kocsárd is meggyuladván, elégett.. Cserey Mihály egész részletességgel irja le e csatát, szerinte Thoroczkay Kolozsvárt szorongatván, b. Tiege Szebenből, az osztrák sergek ezen buvhelyéről, sietett Kolozsvár felmentésére. Thoroczkay elvonult előle, Tiege pedig az őrizetet felvéve, Kolozsvár feladásával huzódott vissza Szeben felé, mely alkalommal gyorsmenet és csatákban kimerült sergét Kocsárdon szállásolta el, hol az éj setétében Thoroczkaynak jól felégett-borozott hajdui (sic) által meglepetvén, ezek a németek közül nagyon sokat levágtak. Tiege alól is előtték lovát, s egy hajdu már fejét akarta leszelni, midőn a vezér pisztolyával lelőtte a hajdut s más lóra kapván, elmenekült. Ha Pekri a szőlőknél felállitott tartalék lovasságával bevág, egy német sem menekülhetett volna, a labanczok minden ágyui zsákmányul estek volna, sőt Szeben is védsereg nélkül maradván, kezébe esett volna – mond Cserey – de Pekri tétlenül vesztegelt, hajdui pedig a kolozsvári őrizet ládáinak esve, azokat hasgatták, mialatt Tiege a lángba borult falu világitásánál egybeszedvén hadait, rácsapott az elszéledt hajdukra, azokból sokat a falu melletti nádasba szoritva, másfél ezernél többet ellövöldöztetett. A németekből csak 100 maradt halva és 80 sebesült..
Igy adja elő Cserey e csata folyamát, azonban a kurucz-ellenes Cserey alkalmasint az osztrák bulletineket használta, melyek minden időben akkor szoktak fényes győzelmeket hirdetni, mikor sergük legnagyobb veszteséget szenvedett., s hogy Cserey valójában ezen nem tiszta forrásból meritett, már csak a németek közül elestek csekély és a kurucz halottak nagy száma is bebizonyitja., s főleg tanusitja az, hogy Pekri a kocsárdi csatát mint fényes győzelmet jelenté be Rákóczinak, valamint ilyennek jelezte azt hadi kiáltványában az országnak is.
Hogy pedig a történelmi igazságot hűn Pekri jelentése tükrözi vissza, s hogy a kocsárdi csata nagy horderejű, mondhatnók döntő győzelem volt, már csak abból is kitetszik, hogy ez által Erdély annyira kitisztult a németektől, miszerint Rákóczi maga is bejövén, M.-Vásárhelyt országgyülést tartott, hol a fejedelemségbe is beiktattatott.
Hogy Kocsárd ezen csata alkalmával nagyon sokat szenvedett, kitetszik az 1707. máj. 19. tartott hadszemle lustrális könyvéből, hol az van bejegyezve, hogy a kocsárdiak sokat szenvedvén, nevezetesen b. Tis (Tiege) felverésekor az egész falu elégvén, szent Mihály napig felmentetésöket kérték; megengedték azért, hogy most csak 5 lovast adjanak szent Mihály napig zászló alá, szent Mihály nap után is találják meg a kapitányt, ki ha nagyon szükséges nem lesz, a felülés iránt assistentiával lesz, de fegyverét, lovát, senki el ne adja, s ha valamely koborlók járnak a székben, alkirálybiró rendeletére legyenek assistentiával és üljenek fel, valamint akkor is, ha valami kiváltképpen való szükség adná elő magát.
De nemcsak kurucz, labancz, hanem azt megelőzőleg török-tatár is látogatta meg Kocsárdot. Van a Kocsárdtól délre elterülő réten egy Ecsed várának nevezett hely, melyet nem rég lecsapolt ingoványos mocsárok öveztek körül; mondják, hogy török-tatár járások alkalmával a nép mindig ezen természetileg védett erős helyre vonult, s bár a törökök többször kisérték meg annak ostromát, bevenni soha sem tudták. A történeti hagyományok ezen nymbusa mellett nyelvészeti szempontból is figyelmet érdemel e helynek elnevezése, mert abból az tünik ki, hogy Ecsed a régieknél ingoványokkal, mocsárokkal körülölelt helyet jelentett, melynek alapján nevezhették ekként a Királyhágón túl levő, oly fényes szerepet játszott ecsedi várat is. De nemcsak török, tatár és labancz pusztitott Kocsárdon, hanem az 1848/9-ki polgárháboru is kivette innen véráldozatait. 1848-ban a czintosi oláh tábor Nagylak magyarságát legyilkolván, a megboszulásukra jött Bethlen Gergely kis csapatjával Kocsárdról indult el – miként alább látni fogjuk – szétverni és halomra vágni a vérengző gyilkos hadat. Ezért az oláhok boszusok voltak Kocsárdra, s a hogy novemberben Enyed s utánna Felvincz és Aranyosszék is fel lett adva, Nagylakra az oláh tábor ujból csoportosult s éj idején Kocsárdra csapván, lakóinak el nem menekülhetett részéből 50-et legyilkoltak és ugyanannyit megsebesitettek. Hogy eljárásukban mily vadak és könyörtelenek voltak, arról csak egypár esetet hozok előtérbe. Nagy Zsigmond, a falu jegyzője, mivel az uraknak nagy ellensége volt, bizván az oláhokban, nyugton otthon maradt; de csakhamar házát körülfogták, két fiát felkonczolták, harmadik fiát és nejét felakasztották, mely iszonyatos látványra ő magát főbe lőtte. Egy másik Bodó nevüt czélba állitottak, ekkor elrejtőzött fia jött elő, kérve, hogy őt öljék meg, de öreg atyját kiméljék, azonban a kegyetlenek fiut apával együtt lemészárolták; másokat, kik csak sebesülve voltak, élve töviseltettek el s azután szalmával berakva, megégették. Ily s hasonló iszonyatosságok folytak itt, melyeknek emlékétől iszonynyal fordulunk el, mert azok polgárosodott századunknak szégyenbélyegét mutatják fel, főleg ha meggondoljuk, hogy a népsöpredék e gyáva mészárlását míveltséget szenvelgő kormányzat intézte és vezette. Hagyjuk azt s gyászos emlékei elől meneküljünk a multhoz. E czélból Kocsárdon teszünk egy régészeti körszemlét, ez azonban nem sok időnket fogja igénybe venni, mert Kocsárdnak. ugyan volt régi temploma, ez azonban egészen átalakult, ugy annyira, hogy régisége mellett csakis nyomott körivvel záródó kapuzata tanuskodik, melynek szemöldén ezen felirat van bevésve:
Az egyház szent edényei között van egy igen szép mívezetű és idomű kehely, hozzá tartozó ezüst tányérral, melynek közepén ezen – babérkoszorúba foglalt – feliratot találjuk:
„Silági (Szilágyi) András kocárdi Eklesiához czináltatta Isten tisztességére Anno Domi 1677”*.
Mivel pedig e szent kehely elvezetett a Szilágyiakhoz, egy füst alatt felemlitem azt is, miszerint a kocsárdi Szilágyi-család egyike volt Aranyosszék kiválóbb székely primor családainak, melyből e széknek egy főkirálybirája s több más hivatalnoka került ki. Az egykor hatalmas, gazdag családnak fényes kastélya volt Kocsárdon, melynek ma csakis követelőleg büszke nagy kőkapuja áll fenn, hirdetve, hogy régi nagyság és jólét kifutott azon; mert a kapun belül csak romtöredékei tünnek fel a magas bástyákkal büszkélkedett kastélynak, hol Aranyosszék oly gyakran tartá a mult század kezdetén közgyüléseit. Ezen terjedelmes romok között szerény kis lakot emeltek az utódok, de kegyeletük fentartá el elomlott kastélynak feliratait. Két ily feliratos kő van az uj épület lépcsőzetébe illesztve, mintha az utódok a régiek nyomdokait azon járva akarnák követni. Szerencsére e kövek feliratos felükkel lefelé voltak forditva, s igy sikerült azoknak megkimélt feliratát elolvasnom.
A nagyobb, korinthiai oszlopkákkal diszitett kövön – mely, mint mondják, a kastély homlokzatán állott – e felirat van:
Spec. G. Andreas Szilágyi de Sz. Kocsárd
Ext. curavit ex funda. aetat. suae A. 59.
Offitii sui suppr. judicatus Regii Ss Aranyas
Filiorum Andreae 24 aetat. Ladislai Anno 12.
Conjunctis viribus conjugis Sarae Diosi.
A másik kisebb kövön – a mely az emlitett kapuról került – ez van felirva:
„Extrui curavit spec. Gen. Andreas Szilágyi de Kocsárd Ao 1717. oficii sui sup. Judic at regyi Ano 37.”
Ezen feliratokból a kastély épitészeti korának kitudása mellett. még azt is tanuljuk, hogy Szilágyi András 37 évig viselte Aranyosszék főkirálybiróságát, mi minden esetre jelességére s ezen alapuló népszerüségére mutat, főleg ha meggondoljuk, hogy a főkirálybiróság a székelyeknél szintén választás alá tartozott.
Elismeréssel is volt Aranyosszék hosszu ideig szolgált főkirálybirája iránt, mert a szék gyülése kocsárdi Szilágyi Andrásnak 35 évi főtisztsége érdemeiért, mely tisztet a nehéz háborus időkben is (Rákóczi forradalom) bámulatos módon a szék javára és megmentésére folytatott, az ő távollétében elhatározták, hogy 5 adózó jobbágyát, 30 ökrét, 10 tehenét adequaló arányban most és jövőre nézve mindenféle széket vagy falut illető adó, rovatal és teherviseléstől fölmentik, illetőleg azok hordozását a szék magára vállalja örök időkre, utódaira is kihatólag.. Egy más alkalommal ugyan kocsárdi Szilágyi Andrásnak a szék érdekében tett fáradalmaiért saját kérésére a szék, minden szabad és jobbágy által teljesitendő egy-egy napszámot igér évenkint, mig főkirálybiróságban lesz; de ezt csak jó szándékból adják a nélkül, hogy utódai követelhetnék . A jutalmul nyert közmunka egy részét kastélya épitésére forditá.
Azonban Szilágyi büszke kastélyát egy helyén állott másik nevezetes épület anyagjával épité fel, azon ház romjaival, melyben Gálfi János, korának ezen legnagyobb embere, született, kit előttünk érdekessé, emlékét pedig tiszteltté nem csak érdemekben dús élete, hanem tragikus vége is tesz; szabadjon azért itt az ő születésével egybefüződő romoknál emlékének pár sort áldoznunk.
Gálfi János Magyarországról beszármazott nemes szülőktől született Székely-Kocsárdon; tanulmányai végeztével Csáki Mihály korlátnok apródja lőn, később Báthori István trónraléptével ennek testvéréhez, a váradi kapitányságra előléptetett Báthori Kristófhoz ment; ott van mint a Báthori-ház hű embere, s a Békés mozgalmának elnyomásakor nem kevés szolgálatot tevén, több kitüntetés mellett aranyosszéki főkirálybiróságot, fejedelmi tanácsosságot s jószágokat nyer*. Leghűbb embere a Báthori-háznak még akkor is, midőn István a lengyel trónra lépvén, testvére Kristóf lett Erdély fejedelmévé. Gálfi volt egyik leghatalmasabb támogatója a Báthoriak dynastia alapitási czélzataiknak s főeszközlője annak, hogy 1581-ben a gyermek Báthori Zsigmond Erdély fejedelmévé választatott. Báthori Kristóf halála előtt Gálfit Maros-Ujvárral ajándékozta meg s kiskorú fiának nevelését reá bizta. Szerencséje ezután is még mindig emelkedőben van, 1582-ben udvari marschallá lesz, 1586-ban pedig a charnai kastélyhoz tartozó 16 hunyadvármegyei falut nyeri. Azonban a könnyelmű Zsigmond Báthori Boldizsárral csakhamar egybezördült, a tanácsosok Gálfi és Gyulai javaslatára, hogy a polgárháboru iszonyait eltávolithassák, vagy kibékülést, vagy ha ez létesithető nem lenne, Boldizsár számüzetését határozták el. Gálfi és Gyulai a titok szentsége alatt közölték ezt a fejedelemmel, ez udvari papjának meggyónta, ki ismét Boldizsárnak besugta. A hevesvérü Báthori Boldizsár boszut esküdött a két tanácsos ellen. Gyulait Abafáján összevagdaltatta, Gálfit is M.-Ujvártt megrohanták a kiküldött poroszlók, azonban ő egy alagúton elmenekült Belényesre, hol vezetőjétől elárultatván, fogva Váradra, onnan Zsigmond rendeletére Husztra vitetett börtönbe, hol 1593-ban nevelőjének és trónra emelőjének fejét neroi kegyetlenséggel üttette le a jellemtelen Báthori Zsigmond.
Gálfi levelet irt Báthori Zsigmondnak, kegyelmet esdve, de Boldizsár és a Gálfi kegye által kiemelkedett Bodoni Istvántól unszoltatva, aláirta legnagyobb jótevőjének halálitéletét, melyet Bodoni rögtöni végrehajtás rendeletével gyors futár által küldött Szabó Balázs husztvári alkapitányhoz. Kováczoczy ország kancellárja erről értesülvén, Zsigmondhoz sietett s térden kérte, hogy Gálfinak, ki gyermekségében csaknem dajkája volt, ki térdein hordozta, kegyelmezzen; figyelmezteté azon ünnepélyes igéretére, hogy a tanácsosok beleegyezése nélkül Gálfira nézve mitsem határoz stb. Zsigmond, ki a percznyi behatások embere volt, kegyelmet adott, s azt a korlátnok 50 aranynyal jutalmazni igért futár által küldte Husztra. De nemsokára Bodoni megjelent, s ennek insinuatiójára Báthori Zsigmond a kezében levő fehér pálczát annak jeléül, hogy Gálfi halálába beleegyezik, kettétörte. Bodoni a pálcza darabjait emlékül eltette, s Gálfi jószágait örökölte.
Az első futár megérkeztével Szabó – bár Gálfi másnapig való várásra esdve kérte – mert Báthori Boldizsártól jutalmat várt, alig engedve imára időt, lenyakaztatta, s az egy óra mulva kegyelemmel érkezett második futár már a nemes kiszenvedettnek csak holt tetemét találta.
Gálfi rabsága alatt elkezdette önéletleirását, de azt gyászos halála miatt nem végezhette be . Ezen emlékiratában – mint fennebb látók – Kocsárdról mint kedves szülőföldjéről is megemlékezett; illő azért, hogy Kocsárdnál mi se feledkezzünk meg Gálfiról, a zsarnokságnak ezen magához vonzó nemes áldozatáról, ki multunk egyik oly alakjaként tünik fel, mely szellemi nagysága által emelkedett ki, s gyászos bukta által lett nagygyá.
Kocsárdon minden nyomozásunk daczára sem tudunk az ő emlékével egybefüződő tárgyat találni, pedig a ref. templomban volt egy Gálfi által öntetett harang, ez azonban 1791-ben ujra öntetett, de felirata az egyházközségi jegyzőkönyvbe bejegyeztetve, megmentetett, az pedig a következő volt: „Christus venit, Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat, Christus ab omni malo nos defendat. Mcus Dnus Johanes Gálfi de Kotsárd. A. D. MDLXXXVI.
Kocsárd szülöttei közt nevezetes szerepet játszott Uti István is, ki 1675-ben Aranyosszék főhadnagya volt, 1677-ben pedig főkirálybirájává lett; valamint kocsárdi volt Kónya Mihály is, ki 1702–1707-ben, tehát a legválságosabb időben viselte Aranyosszék alkirálybiróságát, s mivel ez időben főkirálybirája Szebenben bujkált, intézte annak ügyeit s vezette kormányzatát. Felemlitem még azt is, hogy Aranyosszék 1651-től 1848-ig 20-szor tartotta közgyüléseit Kocsárdon, derékszéke pedig 1692-ben kétszer, 1699–1707 közt 40-szer, 1721, 1722- és 1726-ban is gyakran ülésezett Kocsárdon.
Hanem régészeti szenvedélyünk, mely a multhoz vezetett vissza és a hódolat, mit a multban feltünt érdemeknek hozánk, ne feledtesse el velünk a jelent sem, nem főleg ennek szellemi vivmányaiból eredő örvendetes jelenségeit. Ilyszerű pedig azon szép cseréppel fedett épület, mely ott az egyház közelében figyelmünket fölhívja és méltán, mert az a falu iskolája, és pedig elővarázsolt iskolája, mert annak díszes épülete egyetlen hónap alatt készült el a kocsárdi ref. egyházközség buzgalmából és költségén. – A hogy a múzsák diszes csarnoka fölépült, azonnal felsarjadzott a szellemi élet csirája is, mert ez iskola szellemi czéljaira a kocsárdi születésü Váradi Mihály szászvárosi ref. lelkész 800 frtot hagyományozott, mi kamatjaival 1600 frtra növekedett. Ehhez a kocsárdi birtokosság régalékból gyült 3000 frttal járult. A szellem emelésére, a nép lelkének kiképzésére hozott e nemes áldozatok biztositják e tanoda jövőjét, melynek itt a Székelyföld szélén, a magyar elem határvonalán igen nagy jelentősége van. Az iskola létrejöttében nagy érdeme van helybeli ref. lelkész Sükösd Ferencznek és a két Fosztó testvérnek Ferencz és Károlynak. Különben Fosztó Ferencznek – ki 1848/9-ben F.-Fehérvárm. országgyülési képviselője volt – a nevelésügy terén még nagyobb, országosan ható érdemei is vannak, mert ő forradalom után a feldúlt, kifosztott nagy enyedi ref. collegium jószágainak kezelését vette át; s azt a jelenre meglehet megszoritással, de a jövő emelkedésre való tekintettel erélyesen és szakavatottan kezelte és rendezte be, nemcsak, hanem a megvolthoz még egyannyit szerzett, mennyit Bethlen Gábor ezen főiskolának adományozott volt, e mellett ezen jószágok gazdászatát czélszerű befektetésekkel emelte, a miriszlói hires szőlőt ültette; szóval a jószágok jövedelmének fokozatos emelésével a nevelésügy emelkedését és kifejlődhetését biztos alapokra fektette; miért üdvös fáradalmai bizonnyal elismerést érdemelnek. De ez érdemek mellett nem szabad a másik testvér Fosztó Károlyról is megfeledkeznünk, ki más téren, de szintén nemesen szolgálta hazáját. Fosztó Károly 1842-ben országgyülési képviselő, 1849-ben aranyosszéki igaz.-alispán, s mint ilyen ezen szék nemzetőrségének szervezője volt, s bár eleinte a nép e védszervezettől idegenkedett, Fosztó népszerüsége által mégis 5 századot hozott egybe; ezeket a nagylaki – alább leirandó – csatába vezényelte. Bem bejöttével ezen megbizatását folytatta, s rövid időn ujból 5 század gyalog és egy század lovas nemzetőrt szervezett. 1849-ki jan. 7-én Szentiványi Károly a feldúlt Enyedre küldötte teljhatalmú kormánybiztosnak azon igérettel, hogy rövid időn 100,000 pftot fog a szerencsétlen város felsegélésére küldeni.. Ebből azonban csak 1000 frtot kapott ki, mindazonáltal Enyed sorsán igy is sokat segitett, mert sok tutajt vásárolván össze, ezekből ideiglenes lakokat emelt, földeiket közmunkaerővel megmíveltette és bevettette, s ekként a gyilkoláskor menekülteknek első legnagyobb szükségeiről gondoskodva volt. 1861- és 1867-ben Aranyosszék alkirálybirájává választatott, s mint ilyen a közélettől elszokott fiatalabb nemzedéket az alkotmányos élet gyakorlatába és tevékenységébe bevezette. Szóval ugy a multban, mint a jelenben hű és tevékeny polgára volt a hazának, ki hazafias kötelmeit nemesen teljesité, miért ezen kötelességszerű megemlékezésünkre méltán igényt tarthat..
Különben Kocsárd, mely a közmíveltség zászlaját iránytadólag ragadta föl, méltán viselheti Székely előnevét, levén ez Aranyosszék egyik legtisztább székely helysége.. Református vallást követő lakói a székelység szebb fajához tartoznak; a férfiak martialis termetüek, a nők között igen sok szép van, s bár e nép az ős hazától elkülönitve a vármegyei magyarság és oláhság közé van beékelve, azért mégis annyi századokon át nemcsak nemzeti öltözetét tartá meg, hanem e mellett hűn megőrzé nemzeti sajátságait, a székely faj életrevalóságát, tevékeny munkásságát, mozgékonyságát, kereskedői hajlamát, minden munkában való serénységét és ügyességet kifejtő tanulékonyságát, de sőt megtartá tájbeszédi sajátságait is, elannyira, hogy az aranyosszéki és háromszéki székelyt nagyon bajos megkülönböztetni.
Az aranyosszékiek kitelepitési okmányából látók, hogy azok nagyrészt Kézdiszékből valók voltak, de ha okmány nem bizonyitaná is ezt, a nép sajátságairól, testalkatáról, öltözékéről s beszédmodoráról könnyen fel lehetne ismerni, s mivel azok a székely faj leghősiesebb részéből, a háromszéki nemes fajból származnak, ezen hősiességet szent örökségként uj telephelyökön is fentarták minden időben, s ennek köszönheti e néptöredék, hogy ily kisebb csoportban ellenséges elem között annyi századokon át fen tudta magát tartani, ugy hogy e gyarmatocskát sem török, tatár, sem Basta rémkora megtörni nem tudta; a Rákóczi-forradalomkor is elsők voltak az aranyosszékiek, kik a nemzeti ügy mellett fegyvert ragadtak, utolsók, kik az letették, elannyira, hogy az ügy elbuktával is a tordai hasadék szorosába és a Székelykőre vonulva, jó darabig folytatták a guerilla-harczot.
Multja szebb erényeit és hősiességét 1848–49-ben sem hazudtolta meg e nép s a gyarmat az anyahon dicsőségének osztályosává lett, mert a magyar sergek kiszoritásakor egyedül Háromszék és Aranyosszék felső fele volt az, hová ellenség nem hatolhatott be, hol az Erdélyt visszahóditó Bem a szabadságnak szeplőtelen földére talált. Pedig Aranyosszék minden oldalról roppant oláh táborokkal volt körülözönölve s folytonos megtámadtatásnak kitéve; de e székecskének lelkes székely lakossága magát szervezve, minden oldalról megvédte határait épp ugy, a mint tevé Háromszék a hon túlsó szögletében. És a hősiességnek e nemes versenye az anya és gyarmat között önként, minden előleges megegyezés nélkül folyt, sőt a mi több, egyik a másiknak önvédelmi küzdelmeiről mitsem tudott, csak később, midőn mindketten a meghódithatatlanság dicsőségét kivívták, találkoztak a páratlan hősiesség babérjai felett testvérileg osztakozni.
A hazafias érdemnek nyujtott ezen elismerésünk után tekintsünk be e nép belső életébe, tanulmányozva annak szokásait, ünnepélyeit.
Az aranyosszéki nép épp oly munkás és takarékos, mint az ős Székelyföld lakossága s azért, bár a népesség itt is nagyon tömör, mégis aránylagos jóllétben van; a lakházak itt is oly csinosak, tiszták, a gazdaság oly rendes és szabályos, mint amott, s az ittenieknél is épp azon szivesség és vendégszeretetet találja az útas vagy idegen, mint amott.
A lakházak épitése, azoknak belső elrendezése, butorzata tökéletesen megfelelő a belszékelyföldieknek; a családi életben éppen az a patriarchalis összetartás és együtt élni szeretés, szóval: itt feltaláljuk a székelyeknek mindazon jó tulajdonait, melyek e népet oly rokonszenves, oly megnyerővé teszik mindenki előtt. Ezen általános, csak főbb vonásokkal ecsetelt népjellegzés után lássunk némely jellemzőbb népszokást.
Aranyosszéken többhelyt, de főleg itt Kocsárdon meg van az az ős szokás, hogy temetések alkalmával, miután a lelkész végezte teendőjét, egy székely áll a sirra a végtiszteséget megadni a halottnak, mikor a boldogult rövid életrajza s emlékének megáldása után, a halott nevében búcsút veszen a visszamaradott szülők, testvérek és rokonoktól. Hanem hagyjuk az élet véghatárán kérdő jelként felötlő temetést, tárgyaljuk inkább az életnek egyik boldogabb korszakát jelölő ünnepélyét a menyegzőt, annál is inkább, mert ha az főbb vonásaiban hasonlit is a már többhelyt ismertettem belszékelyföldi lakadalmakhoz; de a részletekben mégis sok eltérő sajátságot tüntet fel. Azért lássuk, miként foly le a kocsárdi székelyek menyegzési szertartása (sic).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése