Vajdahunyad

Vajdahunyad vára mindenkinek ismerős lehet, aki – akár csak egyszer – sétát tett a Városligetben. Tudjuk, hogy olvasóink tájékozottságánál csak általános műveltségük nagyobb, ezért – tényleg csak az együttkacagás miatt – röviden említjük meg azon budapesti turista esetét, aki a Hunyad megyei Vajdahunyadon járva ezekkel a szavakkal csodálkozott rá a föléje tornyosuló középkori építményre: jé, majdnem olyan szép, mint az eredeti!


A Mátyás apjának sasfészkében tett látogatásra Té ominózus romániai utazása közben került sor, ezért az élmények viszonylag frissek. Ha kíváncsiak vagytok legnagyobb királyunk családi hátterére, az öreg Hunyadi viselt dolgaira, pletykákra, szaftos történetekre, észveszejtő ármánykodásokra, hálószobatitkokra és még annyi mindenre, ami alig tűri a nyomdafestéket

nos, akkor nem jó helyen jártok. Ebben a két (vagy három? Majd meglátjuk) részes posztban Vajdahunyad váráról és egy kis történelmi háttérről, valamint személyes benyomásokról fogtok olvasni.
Az egész történet 1409. október 18-án kezdődött, amikor is Luxemburgi Zsigmond királyunk annyira elégedett egy román származású (Havasalföldről érkezett,


Erdélyben menedéket keresett és kapott) kisnemes katonai szolgálataival, hogy a Hunyad környéki királyi birtokot (possessionem nostram regalem Hwnyadwar) neki adományozza (az okirat itt fent látható). Ez a csávó a magyar fülnek biztatóan hangzó Vajk nevet viselte, s hazafias buzgalmunkat csak az alany valódi, magyarosítás előtti neve (Voicu, ejtsd: Vojku) lohasztja kissé. Igen, nézzünk farkasszemet hunyorgás nélkül a keserű tényekkel: szegény Vajk/Voicu tőrőlmetszett, póréhagymaevő regáti román volt, s ezt még a szíriuszi magyarok egyesülete sem tudná megcáfolni. Családja (mely a friss tulajdonjog alapján az akkori szokásoknak megfelelően a Hunyadi (elő)nevet kapta) az első román família, amely azon a vidéken nemesi birtokkal rendelkezik (sajnos, a dákok nem indulhatnak ebben a versenyszámban).

A környéken akkoriban még várnak se híre, se hamva nem volt, ha nem számítjuk az úgy 1500 évvel korábban ott állomásozó XIII. Gemina római légió egyik helyőrségének hűlt helyét.

Mellesleg ez a légió (amely Iulius Caesarral –49 januárjában átlépi a Rubicont és ezáltal holmi kockavetésben is jeleskedik) egy csomó mindenben különleges volt, s csak két érdekességet említünk: szimbóluma az oroszlán volt (a többi légió mániákusan imádta a sast meg a bikát), no meg az egyenruházata és pajzsai színe a kék volt (szemben a többiek által széles körben preferált vörössel). Vagy kétszázötven éven keresztül (többek között dáciai évei alatt) az íjászai szírek voltak, a lovassága pedig szarmatákból állt – ennyit a dákoromán kontinuitás latin oldalágáról (a románok eredetéről és nyelvéről különben kiváló posztsorozat született egyik kedvenc blogunkon, mindenki figyelmébe ajánlom, mert élvezetes olvasmány!).

De továbblépünk, mert rengeteg mesélnivalónk van még a Hunyadiakról és családi tűzhelyükről.

Ott tartottunk tehát, hogy Voicu/Vajk megkapta a birtokot, majd tíz évre rá fia, bizonyos János (Iancu, vagyis Jánku – románul) örökli. Akkoriban csak egy szerény kővár volt a központ, ahol még egy normális karóbahúzást vagy kerékbetörést sem lehetett megejteni anélkül, hogy a hívatlan bámészkodók oda ne csődültek volna az udvarra.

A tarthatatlan állapot megváltoztatása érdekében Hunyadi János (akit keleti szomszédaink hatszáz éve következetesen románnak tekintenek fiával, Mátyással egyetemben) komoly építkezésekbe kezdett, de csak azt követően, hogy katonai és politikai karrierje következtében jelentős fizetésemelésben, szóbeli dícséretben, továbbá pénz- és tárgyjutalmak sokaságában részesült vitézsége okán. Miután szörényi és temesi bán, valamint Magyarország kormányzó lett, hivatali teendői Temesvárhoz, majd Budához kötötték, s ezalatt (majd halála után is) felesége, illetve későbbi özvegye, Szilágyi Erzsébet gondoskodott - két levélírás között - a várkastély folyamatos bővítéséről (a kútásós török foglyos afférról majd kicsit bővebben, később). Leghíresebb gyermekük, aki Mátyás királyként vonult be a magyar (és az európai) köztudatba, szintén letette névjegyét a vajdahunyadi vár virtuális nagykönyvébe.
Hunyadi amúgy nem volt kispályás; itt láthatók szerény birtokai, Munkácstól Temesváron és Kiskunhalason át Szabadkáig és Zsolnáig. Ha jól számolom, ezek ma öt különböző országban találhatóak. Nem akarok én ezzel semmit állítani, csak mondom.

A következő évszázadokban számos tulajdonosa volt, a Török családtól kezdve a Bethleneken át az Apaffyakig és Thököly Imréig. Óriási szerencséjére (és a miénkre) a vár elsődlegesen uradalmi központként és nem katonai erődként szerepelt a mindenféle hivatalos nyilvántartásban, ezért amikor az osztrákok a 18. század közepén a „feleslegessé vált magyar erődítményekre” kimondták a megsemmisítési parancsot, Vajdahunyad elkerülte a pusztítást.

Az idők során számos tűzvész pusztított a falak között, minek következtében több újjáépítési hullámmal is meg kellett bírkóznia. Nem szép ilyet mondani, de például amikor az akkor már elég tekintélyes építész hírében álló Steindl Imre 1870-ben elkezdte renoválni, bizony sok helyen lebontatta az eredeti falakat, bástyákat és tornyokat, majd ezeket saját ízlésének megfelelőbbekkel helyettesítette. Szó se róla, az új dizájn cukibb volt és sokkal inkább megfelelt a 19. század végi polgárok ízlésnek, mint az eredeti, amelyet egy kicsit komornak tartott.

Mielőtt továbbmennénk, pár szó a város, illetve a vár címereiről.

A komancsok idejében Vajdahunyad város címere (balra) gyönyörűen ötvözte a szocialista nehézipart jelképező kohókat a történelmi várkastéllyal, s még Mátyás hollójáról sem feledkeztek meg a rutinos bukaresti heraldikusok (már csak azért sem, mert románul a holló corb, ergo ismét egy bizonyíték az Igazságos valódi etnikai gyökereit illetően). Mókából beteszem Hunyad megye egykori címerét is (itt jobbra), ahol a két figura a dák király (a vörös sarokban Decebal), illetve a római cézár (a kékben Trajánusz), akik ugye a román nép két őse. A holló itt is ott figyel.

A Hunyadiak címere persze mindig is a holló volt, simán. Nem cifrázták Siemens-Martin kemencével, dákkal, rómaival, maximum egy-egy oroszlánnal. Ilyen egyszerű népek voltak. A két világháború között a királyi Románia szakértői úgy döntöttek, hogy az eredetileg jó egészségnek örvendő történelmi hollót átlövetik egy nyílvesszővel, ami (állítólag) azt volt hivatott szimbolizálni, hogy a magyarok megkísérelték kisajátítani a Hunyadi/Corvin családot, de nem jött össze nekik, mert a madár továbbra is ott tartja a latinitást jelképező gyűrűt. Ehhez csak annyit, hogy kreativitásért az újlatin népeknek sosem kellett a szomszédba menniük.