Torda nevezetes emberei.
Egyes emberek szövetkezete alkotja a társadalmat, a társadalmi tömbök összesége a nemzeteket. Az egyes kiválóbb emberek ténykedése tölti be a népek történelmének egyes lapjait; e lapok összefoglalása adja a népek történelmét. A mi az egészre, az áll a részekre is s habár fennebb Torda történelmét vázoltam, de azért nem hiszem magamat fölmentve a történelemben tényezőként szerepelt jeles embereinek ismertetésétől, kötelezve érzem magamat e város jeles szülöttjeire kiválóbb figyelmet forditani, azoknak a hazára és városukra gyakorolt üdvös ténykedését kiemelni, hogy igy Torda történelménél támadhatott hézagok kitöltetvén, a részek ismerete kiegészitse az egésznek tudalmát. Egy külön fejezetet szentelek tehát Torda jeles szülöttjeinek, arra itt találok legalkalmasabb helyet, a midőn a Torda városára vonatkozó általános részt bevégeztem, s mielőtt e város részletes leirásába bele kezdenék.
Fennebb a város vallás- és művelődési történelmét tárgyaló fejezetekben bemutattam már Torda városának a tudomány, az irodalom s egyáltalában a szellemi és erkölcsi élet terén kitünt jeles embereit a multból, kik leginkább lelkészei, rectorai és tanárai, de polgárai közül is kiemelkedtek. Ezek sorozatát igyekezni fogok kiegésziteni az újabb idők és az újabb nemzedék közül kitünt azon jeles irók bemutatása által, kiket Torda büszkén vallhat magáéinak, mert szülöttjei; de korszakonkint igyekezvén e téren is haladni s a szerint osztályozni, azok majd e fejezet végén, az újabb kor jelesei közt fognak tért foglalni. E téren is iparkodván a kutatás mécsével a legtávolabb eső régi kort is bevilágitani, nem tehetek arról, ha ama távol korban leginkább katonák és harczosok azok, kik a közszogálat terén kitüntek s méltóak arra, hogy a hálás utókor emléköket megőrizze. Fájdalom, e téren is kutató mécsem szétlövelő gyenge sugarai csak gyér pontokat világitnak meg s azokat is homályosan és fogyatékosan, mert a legtávolibb korszak homályának tömörségét eloszlatni nem lehet, mert a hajdankorból nincsn semminemű kész munkálat, avagy bár csak krónikai feljegyzés, csakis régi oklevelekben találunk sovány vonatkozásokat és megemlékezést.
A praehistoricus kor áthatlan sötétjét hiába akarnók szétoszlatni, arra még csak egyes leletek se nyújtanak semmiféle útbaigazitást, a római korból is kevés tudható van, mindössze néhány hivatalnok, néhány katonai parancsnok, egy pár propretor az, a kinek a nevét a fölmerült feliratokon feltaláljuk, a mint azokat fennebb, a római kort ismertető fejezetben ismertettem.
A magyar honfoglalás és az azt követett honalapitás korszakából a Tordát alapitó Turda vezér, kapitány, vagy nemzetségi főnök érdemel emlitést, a kire vonatkozólag fennebb, Torda alakulásánál elmondottam mindazt, a mit régi krónikáinkban s régibb iróinknál följegyezve találtam; az mindössze sem sok s legfölebb csak arra nézve nyújt útasitást, hogy ez a Turda vezér a honfogaló Árpádnak egyik rokona s kiváló vezére volt, a ki Tuhutummal együtt Erdélyt meghóditván, annak egyik legfontosabb hadászati pontján erős hadállást foglalt s ott várat épitvén, vagy a megvolt római várat kiigazitván és megszállván, alapját veté meg a nevét örökitő Torda városának, Ne csodálkozzunk, ha ezen – mindenesetre – nagy hőst és városalapitót bizonyos mysticus és mythicus homály költészete övedzi körül s a följegyzések és hagyományok őt most hun, majd magyar vezérnek, hadfőnöknek állitják, hisz ez igy van az ős előkor minden hon- és városalapitójával, még a Rómát alapitott Romulus és Rhemus is, a mondakör költői hományába burkoltan tünik fel az utókor és utódok előtt.
Turda vezér mindenesetre oly hatalmas egyén volt, a ki maradandót, ezredévekre kihatót alkotott s igy őtet méltán mondhatjuk Torda város első és legnagyobb emberének.*
Az ő nyomában fölemlithetném még néhány régi tordai biró és esküdt nevét, kiket csak nevezve találunk a fennebb közlött régi határjárási oklevelekben; de azoknak egyéb följegyzésre méltó tényét nem ismerjük, neveiket pedig fennebb közöltem Torda város előljáróinak lajstromában s igy le kell jönnünk egészen a XIII. századig, a hol kiváló férfiúként tűnik fel Mikud-bán és testvére Imre mester (Magister Emericus), kik Torda várát lakták és birták, kik az e vár alatt lévő Szent-Miklós s más szomszédos faluknak birtokosai lévén, mindenesetre hatalmas főurak voltak s a kiket jogosan sorolhatunk Torda kiválóbb szülöttjei közé. Ezek nemcsak hatalmas és gazdag emberek, de egyszersmind kiváló harczosok és hősök is voltak, a mint az kitűnik László király – már fennebb közölt – azon 1279-iki adományleveléből, melylyel nevezetteknek öt nagy csatában tanusitott hősiességükért adományoz jószágokat; de ők nemcsak magyar hősök, hanem a hit fölkent bajnokai is voltak, a mennyiben fogadalmat tettek a szentföld visszafoglalására inditott keresztes hadjáratokban való részvételre s igy a keresztes vitézek közé mindketten felesküdtek. Itthon szerzett babéraikat azonban nem gyarapithaták a pogányok elleni harczokban, mert Imre mester elhalt, Mikud bánt pedig a mongoldúláskor szenvedett veszteségei gátolták fogadalma beváltásában, a mi alól való fölmentésért – mint már előadtam – Szent-Miklós falut adta a fejérvári egyháznak. Ennyi, a mit Torda város e két jeles hőséről följegyezve találunk.
Torda szülöttje volt Thordai Mátyás,* a ki 1385-ben volt a magyarországi pálosok tartományfőnöke (provincialisa).
E város hirneves emberei közé számithatjuk Bogáthi Pétert, kinek – mint már emlitve volt – harcztereken és külörszági követségekben szerzett érdemeiért adományozta Ulászló király 1441-ben a szent-miklósi várat, Torda város ahoz tartozó vámját és Szent-Miklós falut.*
Hunyadi János korában a tordai kitüntetettek közt találjuk az általa nemesitett Pogány Miklóst. Mátyás király idejében Losonczi Dezső erdélyi vajdát, a ki Szent-Miklóst és Torda várát birta és lakta is, de a ki a lázadókkal való czimborálásáért azokat notán vesztette.*
Zápolya János korában Tordai Jánossal találkozunk, a ki 1526-ban kolozsvári tanitó, utóbb gyulafejérvári kanonok s különben nagytudományú jeles férfiú volt.*
Fia, János Zsigmond idejében kitünt tordai, illetőleg egyházfalvi Beke Lőrincz, az udvari gyalogok vitéz kapitánya, a kit nevezett uralkodó nemesitett s – Bethlen Istvántól szerzett – egyházfalvi házát adómentesitette.*
Báthori Zsigmond idejében feltünt Tordai János, Kamuthy Farkast felváltó rendes portai követe Erdélynek.*
Ezt előzőleg az egyház terén Tordai András Erdély ev. ref. püspöke tünt fel, a kinek az 1577-iki törvényczikk felhatalmazást adott arra, hogy zsinatot bármikor tarthasson, más felekezetek egyházközségeit látogathassa s azok papjait – nem erőszakkal – hanem szeliden szententiája alá vonhassa.* Szóval a téritésre teljhatalmat adott.
A Báthori-korszak alatt Torda sok kiváló harczost szolgáltatott; kiemelendőnek tartom tordai Szindi Jánost, a magyar sereg egyik vitéz hadvezérét, a ki akkor, a midőn Basta Tordát dúlatta s lakóit gyilkoltatta, 25 zászlóaljjal sietett szülővárosa megmentésére.*
Nyomában járt tordai Boér István, a kiváló hős, a ki Székely Mózes barczamezei harczában talált hősies halált* és tordai Balogh Tamás, a ki 1641-ben volt a mezei hadak vitéz kapitánya.*
A Rákócziak idejében kiváltak Tordai Ferencz, ő már I. Rákóczi György idejében nagy tekintélyű és oly magas állású ember volt, hogy a midőn 1636-ban Szalánczy István leányát nőül vette, a nagy pompával és fénynyel megült mennyegzőn a fejedelem és Máthé vajda is képviseltették magukat.* Tordai Ferencz több alkalommal volt portai követ, a mint kitűnik 1654. május 13-án és julius 7-én Konstantinápolyból küldött követi jelentéseiből.* Másodizben II. Rákóczi György Krakkó elfoglalásakor küldötte 1657-ben a portára, hogy a törököt, az akarata ellen inditott lengyel hadjárat miatt támadt, haragjában megengesztelje; de a szultán Tordai Ferenczet – a magával vitt ajándékok daczára – elfogatta és a hét toronyba vettette.* Sebessy Ferencz, a kiszabaditására küldött portai követ, irja naplójában, hogy ez év október 18-án indult a szultán s voltam – irja – a Jedikulában Torday Ferencz, Tisza István, Harsányi Jakab Züldfikárral szemben.* Ugy látszik, hogy Sebessy közbenjárására Torday ki is szabadult s újból követkint működött a portánál, a mennyiben II. Rákóczi 1658. novemberében a szultánhoz Nagy-Váradról irt mentő levelében Torday Ferenc követére hivatkozott.*
Thorday Sámuel ev. ref. lelkész, az irodalom terén tünt fel, I. Ferdinándtól II. Rákóczi György uralmáig terjedő kort felkaroló történelmi munkájával.* Thordai Zsigmond pedig Thurzó Ferenczczel volt császári biztos Kassán.*
A Tordai-családból még a XVII. század végén kiemelkedett Tordai János (fennebbi János fia), a kivel Szamosközy is sokat foglalkozik történelmében s iszonyú módon felmagasztalja. Tény az, hogy igen előkelő és nagyvagyonú ember volt, Bánffy György kormányzó és gr. Bethlen Miklós sógora, miután fivére Bethlen Sámuel, Tordai János leányát Margitot vette nőül.* Tordai Péter 1610-ben a fejedelmi cancellaria jegyzője volt,* Torda régi családai közül még kivált a Vermes-család, ebből leginkább Vermes János, ki 1611–1637-ben 11-szer volt Torda város főbirájának s többször a kastély felügyelőjéül megválasztva.
Nevezetes volt a Pálffy-család, ebből Pálffy János, ki 1608-tól 1638-ig 8-szor volt városi főbirónak megválasztva, Pálffy László pedig 1759–1768-ig 6 szor viselte Torda város főhadnagyi tisztét.
A Székely-családból János 1603-ban, György 1605-ben voltak város főbirái, Márton 1663–1665. és 1672–1676-ig főjegyző, Litterati Székely Mihály 1706., Ferencz 1738–1746-ban főhadnagyok.
A Tarsoly-családból Péter 1683. és 1694-ben főhadnagy, Sándor 1828–32. és 1840–41-ben főhadnagy.* Gergely 1848/49-ben nemzetőr-százados.
Torda egyik leghiresebb, legtekintélyesebb és legrégibb családjai közé tartozik a Pápay-család, a mely a hazának oly sok jeles embert szolgáltatott, mint talán Torda egyetlen családja sem. Egy Pápayval már a XV. században találkozunk, nevezetesen Pápay Lukácscsal, a kire szállt, a már Hunyady János kormányzó által 1447-ben nemesitett és deficiált, Pogán Miklósnak tordai nemes curiája és Pogántava nevű virágosvölgyi halastava. Ez a Pápay Lukács utód nélkül halván el, javai s azok közt a jelzett curia és tó is Pápay Mártonra s ennek utód nélküli halálával a fejedelem adományozására visszaszállván, azokat Báthori Zsigmond 1601-ben L. Zlatár Mátyás főszámvevőjének adományozta.* Habár Pápay Márton deficialtnak iratik Báthori Zsigmond ez adománylevelében, de azért a Pápay-család nem halt ki, mert Bethlen Gábor azon 1614-iki adománylevelében, a melylyel az új-tordai templom-kastélyt az új-tordaiaknak adományozza, a beiktatására kirendelt fejedelmi emberek (regiusok) közt ott találjuk tordai Pápay Mózest és Pápay Györgyöt.* Ezt a Pápay Mózest 1642-ben Torda város főbirájának választotta,* Szaniszló Zs. naplójában 1682-ben Pápay Zsigmondról emlékezik, de különben is a Pápayak tekintélyes, mondhatnók legnagyobb birtokosok voltak Tordán, bent a városban terjedelmes ősi curiájuk,* kint a város határán nagy kiterjedésű fekvőségeik,* majorjaik voltak s Járában is birtak fekvőségeket. Kezdetben csak Torda város tisztviselői közt, de nemsokára országos szerepkörben látjuk e család tagjait tündökölni. Első, a ki tudtommnal országos érdemeket szerzett és mint a tudomány martyrja halt el, Pápay János volt, egy nagy műveltségű, külföldi egyetemeket látogatott s több jeles munkát irt (melyek, fájdalom, elvesztek) férfiu, a kit I. Rákóczy György fejedelem a gyulafejérvári fejedelmi könyv- és levéltár igazgatójává nevezvén ki, annak rendezésével bizott meg. E könyvtár ugy a becses kéziratok és oklevelek sokasága, mint a jeles könyvek – azok közt igen sok unicum – nagy száma miatt – melyeket a nagy műveltségű János Zsigmond, de még inkább Bethlen Gábor gyűjtött oda – oly hires könyvtár volt, a minő hazánkban Mátyás király budai könyvtára óta még nem volt – mond Szalárdi Chronikájában. – Pápay János a legmelegebb ügyszeretettel fogott annak rendezéséhez, regestrumai elkészitéséhez, ő maga is sok becses kézirattal és tudományos dolgozatával gazdagitotta. Már-már bevégezte évtizedekre terjedő munkáját, a midőn – 1658-ban – a II. Rákóczy György letételére betölt tatárok vad csordái rontottak Gyulafejérvár felé. Pápay mindenképen biztositani és meg akarta menteni a tudománynak gondozására bizott kincseit, a levéltár becses okmányait, a könyvtár nagybecsű könyveit behordatta a templom serkestyéjének egy tágas rejtekhelyére, annak ajtaját oly módon falaztatta be, hogy kivülről azt észrevenni nem lehetett. De még igy sem hitt eleget tenni custosi kötelességének, ő igazán testével, életével akarta azokat fedezni s azért, a midőn Fejérvár lakói a tatárok elől mind elmenekültek, ő nem ment velük, hanem némi élelmet magához vevén, valami lyukon – melyet aztán téglákkal berakott – maga is bebujt könyvei közé. A tatárok a gyulafejérvári várat s abban a templomot is feldulták; de a rejtekhelyre nem akadván, Pápay már-már megmentve hitte az ott levő kincset, a midőn valamely szemes tatár az elfalazott ajtót döngetni kezdvén, a gyönge falrakat beomlott s igy ráakadván a könyv- és levéltárra, azt felgyujták és elhamvaszták, Pápayt pedig ló mellé kötvén, rabszolgaként hurczolták magukkal Nagyvárad felé. Ott még valamely megszabadult rabasszony által levelet irt akkori váradi kapitány Gyulai Ferenczhez kiváltása iránt; de az semmi lépést erre nézve nem tevén, tovább hurczolták s vagy – mint nagy, kövér, testes ember a ló melletti futást tovább nem állhatván – hurczoltatása közben pusztult el, vagy pedig megöletett a tatárok által, a mennyiben többé róla semmiféle hir nem hallatott, irja Szalárdi János Chronikájában.*
Az ily ember megérdemli az utókor tiszteletét és a halhatatlanságot ép ugy, vagy talán még inkább, mint a csatatér hősei, mint mindazok, a kiknél a kötelességérzet erősebb az élethez való ragaszkodásnál s ha bámulattal adóz az utókor azon római katona emlékének, a kit Pompey kapuja előtti őrállomásán láva és hamuval elfedve találtak, vagy azon török harczosnak, a ki őrállomásán maradt a Sipka-szorosban mindaddig, mig a hó szuronyhegyéig eltakarta: ugy tisztelettel kell meghajolnunk Pápay János emlékezete előtt is, a ki könnyen megmenthető életét kötötte össze a rábizott nemzeti kincs őrzésével s azért vértanui halált szenvedett.
Az önfeláldozó hazaszeretet, ugy látszik, átöröklött tulajdona volt e családnak, mert a tudomány martyrja nyomában a szabadság hőseinek és martyrjainak egy egész sorozatát találjuk e családból, kik mindannyian utolsó lehelletig megtarták a hűséget a hazához, a melyet az önfeláldozás rajongó szeretetével öleltek körül. E magasztos erényeik jutalma szenvedés, börtön, számüzetés volt, még azt sem érhették el, hogy poraik azon haza földjével vegyüljenek el, a melynek szabadságáért szenvedték át éltüket. Idegen földön domborulnak feledett sirjaik, a haza, melyért éltek-haltak, száműzte, javaiktól megfosztotta őket. Nekünk, az utódoknak kell megszentelnünk, fölelevenitenünk emléküket, hogy kortársaik vétkét enyhithessük az utókor elismerésével, hogy a bélyeget melyet hálátlan kortársaik rájuk akartak nyomni, visszaszármaztassuk amaz elfajult nemzedékre, mely notázta, száműzte azokat, kiknek a nemzeti pantheonban van helyük, a haza jóltevői közt. Addig is, mig a nemzet elismerése ezt eszközölheti, engeszteljük meg az idegen földön porladozó szent hamvakat az utódok méltánylatának nyilvánitásával.
A férfiak, kiknek itt emlékezetét néhány szóval meg akarom szentelni, Magyarország legdicsőbb önvédelmi harczában tüntették ki magukat, a szabadságnak azon páratlanul dicső küzdelmeiben, a melynek Zrinyi, Nádasdy és Frangepán adták a vérkeresztséget s a melyet a szabadság két legnagyobb hőse: Tököly Imre és II. Rákóczy Ferencz három évtizeden át csodás kitartással és páratlan hősiességgel folytattak, ugy, hogy azt méltán nevezhetjük a világ legnagyobb szabadságharczának, Magyarország 30 éves szent háborújának. E harczok folyama alatt Torda szülöttjei közül sokan tüntették ki magukat, ezek közt kimagasló szerepkört töltöttek be Pápay Gáspár és János, a mennyiben mindkettő a mozgalom vezéreinek körében levén, országos hatáskörben működött, mindkettő a török nyelv birtokában levén, gyakran voltak keletre követségekbe küldve s ily minőségükben a hazának kiváló szolgálatokat tettek. De vázoljuk elkülönitve közhasznú életüket.
Tordai Pápai Gáspár, előbb Tököly Imrének volt bizalmas udvari főembere, kit, mint a keleti nyelvekkel és viszonyokkal ismerős egyént, gyakran használt keleti követségekre. Előbb Nándorfejérvártt volt Tököly rendes követe s a török portával való minden érintkezésének közvetitője, Horváth Ferencz halálával pedig konstantinápolyi rendes követe. Ily irányú működését folytatta II. Rákóczy Ferencz idejében is, a ki gyakran küldötte – a kezdetben alezredesként csatatereken szolgált – Pápay Gáspárt követként a portára és Krimbe is; de a midőn Rákóczyt egész önodaadással szolgálta, nem feledkezett meg hajdani ura Tököly Imre iránti hűségéről és kötelességéről sem, azt nicodemiai számüzetésében gyakran fölkereste s hazajöhetésének útait egyengetve, itthoni érdekeit is igyekezett előmozditani. Tököly Imre, a nagy szabadsághős, ki II. Rákóczy Ferenczet – megkezdett nagy művének folytatóját – fiának fogadta, igyekezett nicodemiai tisztességes fogságából kiszabadulva, hazájába visszatérni, hogy annak szabadságáért küzdjön. Hogy a kibontakozás anyagi nehézségeit elháritsa, otthon confiscált; de Rákóczy által most felszabaditott javainak kézhezvételét igyekezett minél hamarább foganatositani s e czélból 1704. szeptemberében Pápay Gáspárt – régi meghitt emberét – nevezte ki erdélyi javai praefectusának s azt a szükséges felhatalmazások és útasitásokkal ellátva küldötte haza,* sőt nemsokára Kellemessy János magyarországi javainak praefectusa elhalálozván, Pápay Gáspárt tette összes javai kezelőjévé,* szorgalmazván, hogy a felhajtott jövedelemből, vagy zálogra felvett pénzből küldjön mihamarább 20,000 tallért, mert hazajöhetése küszöbén levén, arra szüksége van. Tököly instructiókkal látta el Pápayt,* ez emlékiratban közölte Rákóczyval Tököly kivánatait.*
E tájt sűrű levelezés folyt Tököly és Rákóczy közt, melyben bölcs tanácsaival éltette fiát, s a külföldi viszonyok iránt informálta. E közérdekű, nagy elmeéllel irt levelei mindenikében tudakozódik Pápay után, őtet melegen ajánlja Rákóczy figyelmébe, mint oly megbizható jeles egyént, a ki őtet sok esztendőn át hűn szolgálta, hol követségekben, hol portán való residensségben; a portán levő franczia orator mellett is ő volt egy ideig commissariusa, hadakozása idején pedig mindig személye mellett tartózkodott.* Hogy Tököly mennyire csüngött Pápayn, kitetszik Rákóczyhoz irt mindenik leveléből, hol folyton aggodalmaskodik, hogy Pápaytól nem kapja a várva-várt tudósitást s végre 1705. junius 17-én irt levelét igazán a benső megelégedés lengi át Rákóczytól vett azon örömhirre, hogy Pápai már expediáltatott Nicodemiába,* s mert mégis késett, ez év julius 7-én Zákány András szolgáját küldötte Rákóczy erdélyi hadvezére Forgács Simonhoz egy express-levéllel, melyben szintén Pápay után tudakozódik s kéri, hogy ha Erdélybe ér, rögtön expediálja hozzá Nicodemiába.*
Tököly nemcsak személyes vonzalmánál fogva várt türelmetlenül Pápayra, hanem főleg azért, mert az ő megérkezte reája nézve a számüzetésből való megszabadulás és a haza viszontlátásának örömével kecsegtette; de a nagy szabadsághősnek e hő vágya nem teljesülhete, a sors mostohasága fenékig üritteté vele a számüzetés keserű poharát, még csak egy levelet irt Rákóczyhoz 1705. augusztus 25-ről, melyben a nemsokára való találkozás örömével kecsegteti magasztos lelkét; de se Pápayt, se hazáját nem láthatta többé, mert ez év szeptember 13-án elhalt Nicodemiában.
Rákóczy visszahivta a már útnak indult Pápay Gáspárt,* hogy egy nagyfontosságú követségnél hasznositsa ennek keleti összeköttetéseit. Ugyanis Rákóczy Ferencz a merész XII. károly svéd király részére igyekezett a török szövetségét a muszka ellen megnyerni, s e czélból a muszkákkal ellenséges hangulatban levő tatár khán beleegyezését és közvetitését óhajtotta kieszközölni. E czélból inditotta útnak a zsibói csata után 1705. november 23-án kővárvidéki Kovácsinál levő táborából Bay Mihályt és Pápay Gáspárt, Orbán Elek és csibi Pogány Zsigmond főlovászmesterei társaságában,* s habár a khán igen nagy kitüntetéssel fogadta s a muszka elleni hadizenetet szorgalmazó követét rögtön elküldte Konstantinápolyba, a hol az e czélból kiküldött Pápay János is ütötte a vasat, a terv mégis megbukott a nagyvezir ellenzésén; de Pápay Gáspár küldetése mégse veszett el egészen reánk nézve, mert 1706. junius 6-án Érsekujvárra visszatérve, elhozták magukkal azon útazásukról vezetett érdekes naplót, mely a Bucsáki (Bessarábiában) Csebertsik vagy Csoborcsán levő magyar véreinkről becses értesitést nyujt. Rákóczynak mindenre kiterjedő figyelme fel is karolta ottani véreinket s kérésük folytán magyar pap küldéséről is gondoskodott.*
Pápay Gáspár nem tudott eljutni Tökölyhez, de ez nem feledkezett meg hű emberéről, s végrendeletében 2,000 livret hagyományozott Pápay Gáspár alezredesnek,* de Pápay nem sokáig élvezhette első urának nagylelkű hagyományát, mert nemsokára ő is rálépett a számüzetés kínteljes földjére, hová elkisérte második urát, a Tököly sorsában osztozott II. Rákóczy Ferenczet. Pápay volt Rodostóban a száműzött magyarok szálláscsinálója,* őtet használta mindig Rákóczy a portával való érintkezéseiben, lakása azonban neki is Rodostoban volt s ott maradott mindvégig, a miért az 1717-iki országgyülés reá is kimondá a fő- és vagyonvesztést.* Vagyonát elkobozhatta az osztrák kegyetlenség, de fejéhez nem juthatott, ott hanyatlott le a sirba a távol Marmora partjain Rodostón, siremlékének feliratát elkoptatták a templomjárók léptei, de emlékezetének nem szabad elkopni az utódok szivéből, mert a ki utolsó lehelletéig hű volt a haza szent ügyéhez, az megérdemli a halhatatlanságot. Pápay Gáspárnak kortársa s aligha testvére nem volt Pápay János, a ki II. Rákóczy Ferencznek előbb udvari főtitkára, utóbb udvari tanácsosa s többször követe volt Konstantinápolyban. Őtet mint legmegbizhatóbb emberét küldötte Tököly Imre halálakor hagyatékának átvételére. Ő irta össze s irta alá Horváth Ferenczczel Tököly gazdag hagyatékát három regestrumba s azt 1607. julius 5-én megküldötték II. Rákóczy Ferencznek.* Pápay még 1708-ban is Nicodemiában van s nagy erélyt fejt ki Tököly hagyatékának megmentése körül, erélyes közbenjárásának sikerült ez év julius 2-án Tököly clenodiumait s más értékesebb holmijait Henter Mihály által kiküldeni Rákóczynak, e napon irt levelében útasitást kér a fejedelemtől a még hátramaradott okirat- és könyvtárra nézve,* s miután a fejedelem azok hazaszállitása iránt intézkedett, Pápay személyesen szállitotta haza következő 1709-ik évben* Tököly nagybecsű irat-, levél- és könyvtárát,* azok közt 23 diariumát és pariás könyvét, melyek, fájdalom, – történelmünk kipótolhatlan kárára – elvesztek.
Alig került haza Pápay János, hogy ura által ismét Konstantinápolyba indittatott (1711-ben) azon mélyreható megbizatással, hogy a török és muszka között békét eszközölve, Péter czárt az osztrák elleni fellépésre s igy Magyarország megsegélésére képesitse, a mi annak hanyatló ügyét ismét nyélbe vala ütendő, miután a muszka czár már meg volt a diversiocsinálásra nyerve. Pápay nemcsak a szükséges útasitásokkal, hanem a török pasák megnyerésére (megvesztegetésére) szükséges eszközökkel (pénzutalványokkal konstantinápolyi görög bankárokhoz) is el volt látva; de a nagy conceptiójú s hazánk megmentésére hivatott terv meghiusult a moldovai vajda álnokságán, a ki Pápayt feltartóztatván, a portára jutásban megakadályozta.* Alig tért vissza Pápay János e követségéből, hogy nemsokára örökre elhagyta hazáját, elkisérvén urát, Rákóczy Ferenczet a számüzetésbe. Ott volt Rákóczy oldala mellett ennek haláláig, ott maradt Rodostóban továbbra is, 1738-ban részt vett az Erdély fejedelmévé kinevezett Rákóczy József hadi expeditiójában, jelen volt ennek Csernavodán történt elhalálozásakor, a midőn ismét visszakerült Rodostóba. Részese volt a következő évi oláhországi expeditiónak Mikes Kelemennel egyetemben, a mely alkalommal Bukarestben megbetegedvén, 1740. május 22-én elhalálozott s ott el is temettetett,* távol hazájától, melyért 30 évig ette a számüzetés keserű kenyerét. Hadd legyen itt szülőföldjén fentartva áldásos életének emlékezete. Sirját ma már feltalálni nem tudjuk, álljuk kegyelettel körül legalább bölcsőjét. Az ősök nyomdokain haladtak az utódaik is. Igy Pápay Ferencz, ki a Rákóczy Ferencz alatti szabadságharczban, nevezetesen 1710-ben nemes companiabeli (testőr) vice-kvártélymester volt s mint ilyennek rendeli 1711-ben a fejedelem, hogy a nemes companiabeli strázsamester uraméknak* (szintén tordai) Koncz Gábor és Zsögödi Mikó Ádámnak egy-egy mentére való angliai posztót adjon s a protocollumba beirja.* Nem lehet tudni, hogy ezen Pápay Ferencz azonos-e azon Pápay Ferenczczel, a kit Virmont tábornok 1721-ben – a nagy templom elvételekor – Kereszturi Sámuel tordai lelkészszel együtt elfogatván, Szebenbe hurczoltatott. Találkozunk e század első felében Pápay István Torda vármegyei alispánnal, a ki a nevelésügy terén szerzett nagy érdemeket nejével, Gyulai Zsófiával, összes tordai birtokait és Tordán a Közép-utczában levő két házát hagyván végrendeletileg a tordai unitarium gymnasiumnak ösztöndíjakra.*
Az elődök méltó utódja és nyomkövetője volt az a Pápay Lajos, a ki 1848. előtt Torda vármegyei főszolgabiró, utóbb e vármegye alispánja volt; de a ki akkor, a midőn fegyverrel kellett a megtámadott szabadságot védelmezni, a Tordán 1849-ben alakult lovas nemzetőr-század századosává választatott, utóbb honvéd-őrnagygyá léptettetett elő. Hogy kötelességét teljesíté s kiváló szerepkört töltött be, már abból is kitünik, hogy szent ügyünk elbuktakor bebörtönöztetett; már pedig azon időben a börtön az érdemes hazafiak kitüntetése, a láncz azok érdemrendje volt. A börtönből neje közbenjárására kiszabadulván, a catasternél alkalmaztatott s 1879-ben halt el Tordán.*
A fennebb emlitett Koncz Gábor Rákóczyval kimenekült Lengyelországba s ott a fejedelem beleegyezésével harmincad magával II. Ágost lengyel király udvarában alakitott magyar testőrség közé lépett, mely Mikó Ádám, mint idősebb brigadiros, alatt szerveztetett. Koncz G. 1715-ben még Varsóban volt e minőségben s alkalmasint ott is halt el.
A három Pápay mellett még Tordáról szerepelt Joó Mihály is.* Egy igen jeles készültségű és nagytudományú tekintélyes ember, a kiről gr. Bethlen Miklós is azt irta,* hogy azon időben első ember volt Tordán. Joó Mihály – Szaniszló Zsigmond naplója szerint – 1684-ben Torda vármegye alispánja volt, később II. Rákóczy Ferencz nagyobb csancellariáján volt alkalmazva, követte urát a számüzetésbe, őtet is fő- és vagyonvesztésre itélte az 1717-ki országgyülés,* ő is ott halt el Rodostóban, utolsó lehelletéig rendithetetlen hive maradván a szabadság ügyének.
A Rákóczy Ferencz szabadságharczában még kitüntek Torda szülöttjei közül a négyszer főhadnagyságra megválasztott Bagameri János, Bánházy Pál (1684-ben Torda vármegyei assesor) és Teremi András (Szaniszló sógora, 1682-ben a tábor főélésmestere) és tordai Joó János, kik ott voltak Szatmár és Szabolcs vármegyékben a tordai menekültek közt s csak a szatmári béke és Károlyi Sándor fegyverletétele után tértek vissza szülővárosukba.*
A Tordán elsőrangú szerepkörben mozgott Szaniszló-család szintén kiszolgáltatta e kornak a maga emberét.
A Szaniszlóék közül a közpályán legelőbb Szaniszló István jelenik meg, ki 1638-ban 1641–1647-ig és 1649. és 1651-ben volt Torda város főbirája. Ez idő alatt, sőt egészen 1658-ig Szaniszló Albert volt csaknem folytonosan Torda város főjegyzője. Idősb Szaniszló Zsigmondról (a naplóiró) alább. Ennek testvére István, kitünő kolozsvári unitarius tanár és Zsigmond fia volt az a Szaniszló Albert, a ki 1749. és 1753-ban választatott Torda város főhadnagyának és ennek fia azon idősebb Szaniszló Zsigmond, a ki 1794. és 1795-ben viselte a főhadnagyi tisztet. A családból azonban leginkább kivált a Tököly és Rákóczy-szabadságharczokban szerepelt Szaniszló Zsigmond, a ki nemcsak egyik legkimagaslóbb alakja volt korának, hanem hátrahagyott nagybecsű naplója által, mint e kor kiváló történésze is figyelmet érdmel,* mert e napló nélkül e nagy korszakokra és Tordára vonatkozó igen sok érdekes esemény ment volna feledékenységbe. Naplójával másutt, itt ő vele foglalkozom.
Szaniszló Zsigmond születési évét nem tudjuk, naplója 1682-ben kezdődik, de mivel annak tárgya nem ő maga, hanem korának Tordát, vidékét és a hazát érdeklő eseményei abból születési idejét, sem iskoláztatása körülményeit nem tudjuk kipuhatolni, bár hihető, hogy tanulmányait, az akkor kitünőleg berendezett (még a theologiát is felölelő) tordai unitar. collegiumban kezdette és a kolozsvári főiskolában végezte. Hogy jogvégzett volt, azt abból is megitélhetjük, miszerint 1682-ben Alvinczi Péter itélőmester irnokává lett, mint ilyen vette nőül következő 1683. év november 30-án Komjátszegi Annát. 1684-ben Torda város főjegyzőjévé, 1686-ban ismét főjegyzővé, majd pénztárnokává választatott, az 1685-iki fogarasi országgyülésen Torda város követe, sőt ideiglenesen a főhadnagyi tisztet is viselte. Nagy birtokú ember, a kinek tordai terjedelmes birtokai mellett Komjátszegen, Polyánban és Ivánfalván is voltak birtokai és jobbágyai. Az e korszakban Tordán átvonuló török és német sergek elébe mindig Szaniszló Zsigmondot küldötték egyezkedni, a mely küldetések alkalmával nem egyszer koczkáztatta életét, de megmentette szülővárosát a feldúlatás és kiraboltatástól. Később ő gyüjtötte be a harácsoló német sergek számára a portiót, ugy a város, mint a vármegye területén, a minek folytán nem egyszer volt zaklatások, bebörtönöztetések, sőt kinzásoknak is kitéve. 1697-ben Torda vármegye főbirájának választatott meg, mely tisztében ugy szülővárosa, mint a vármegye ügyeiben buzgólkodott s szolgált mintegy védpaizsul, melyen megtört a zsaroló németek kiméletlensége és kegyetlensége s bár 1699-ben Lipóttól nemességet nyert,* az nem gátolta abban, hogy a midőn a szabadság zászlói fellengtek, azonnal a hazafiak közé sosrakozott s II. Rákóczy Ferenczhez többször ment küldöttségbe s vezényelte a szabadságharcz alatt a tordai lovasokat. A nagy fejedelem Szaniszló iránti kiváló előszeretete jeléül tekinthetjük azt, hogy őtet fegyvermesterévé nevezvén ki, ő mint ilyen, nagymennyiségben gyártotta Toroczkón a kardokat és puskacsöveket az erdélyi hadsereg számára. 1708-ban, midőn Károlyi Sándor Erdélyt feladta, Szaniszló is családjával és számos tordaival kibújdosott Szatmár és Szabolcs vármegyékbe s ott nyomorgott 1711-ig, a midőn a szatmári békével jött haza bújdosó társaival, miután menekülése közben nejét, gyermekei és cselédsége közül is többeket elvesztett s magával hurczolt lovai, marhái is elpusztultak. Naplója itt megszünvén, további életéről nem tudok mást, minthogy a tordai unitarium gymnasium és egyház buzgó gondoka volt, a németek által elégetett és elpusztitott (piaczi nagy) templomot és gymnasiumot újra épittette, a templom védfalait (czintermét) kiigazittatta, az unitariusoknak osztrákok által kiirtott szőlőit újra ültettette,* szóval miként előbb, ugy a rombolás és lenyügözés után is a közjónak, a hazának, a vallásnak és nevelésügynek szentelte életét, annak minden tevékenységét s igy megérdemli, hogy az utókor kegyeletben tartsa emlékezetét.* Beiktatom tehát nevét Torda kiváló férfiai közé, bár ebben szülővárosa sem maradt hátra, mert egyik útczájának elnevezésében (Szaniszló-utcza) örökité nevét; azon utczában, a hol a nagy hazafinak most zsinagógává átalakitott ódon (általa még a XVII. század vége felé épitett) háza elhelyezve van.*
Torda jelesei közt méltán helyet foglal a Zaránd vármegyéből ide származott Osztvidi Osztrovics József orvostudor, a ki nemcsak a tordaiak testi betegségét gyógyitá, mint nagy tudományú orvos; hanem a város sok nyavalyáján is segitett párja nélküli erélylyel, bámulatos szivóssággal s minden akadályt elháritó erős akaraterejével. Ő az orvosi tudományt nagyobb tettkörre vitte át s Torda város üterét tapintva, e város életerejét igyekezett fokozni, a város polgárságának nemesebb hajlamait a város előmenetelére hasznositani, s ezt ő valóban oly bámulatraméltó tapintattal s oly sok irányban tudta eszközölni, hogy valóban csodálni lehet műveit, ha tekintetbe vesszük főleg a rendelkezésére állott eszközök korlátoltságát. De ez nem tartóztatá fel e vasakaratu embert, ott a hol hiányt látott, azt azonnal orvosolni törekedett, az akadályok a nehézségek csak edzették tevékenységét, ő képes volt mindent, a mihez fogott, létrehozni, hogy ugy mondjam megteremteni. Polgártársai elég éleslátásúak voltak e nemes tulajdonokat felismerni s az által méltányolni, hogy főhadnagynak választották meg* s ezt 14-szer ismételték. A polgári elismerésnek ez oly nagymérvű nyilvánulása, a minőt alig tudunk feltalálni, főleg nemzetünknél, a mely – valljuk be az igazat – a korteskedésre s pártoskodásra némi hajlammal van felruházva s egy oly alkotmányos országban, a hol az emberek hamar lejárják magukat, hogy újaknak – néha – jelesebbeknek engedjenek helyet. Ez különben rendén van, ez a haladás processusának logikai menetrendje, ez a tökéletesedés szabályzata, a mely jónál jobbat keres s ugy okoskodik, hogy minden kor meg kell hogy teremje a maga emberét. De Torda város nem tudott, nem tudhatott Osztrovicsnál jobbat, avagy csak olyat is találni, a ki helyét méltóan betölthette volna s azért csaknem egy emberöltőn (generatio) át ott marasztalta legfőbb hivatala élén és ő polgártársai e határtalan bizalmára méltó is volt, mert nemcsak kitünő hivatalnok, hanem valódi alkotószellem volt, a ki minden hiányt felismert és pótolt. A midőn ő a város ügyeinek vezetését átvette, minden hiányzott, ő azt mind rendezte, hogy ugy mondjam elővarázsolta. Torda városának hiányzott városháza, ő azonnal épittetett egy azon korban nagyszerűnek mondható városházat; az Aranyoson rozzant fahid tengett, a melyen istenkisértés volt átkelni, ő felkarolta az ügyet s épittetett egy oly tömör kőhidfőkre nyugasztott függő hidat, a mely akkor, sőt sok ideig azután is páratlan volt Erdélyben; a sörfőzésből és elárúsitásból hasznot remélvén a városra, a régi elomlott sörházat újból épité s szép sétatérrel körülövezve kedves és üde mulatóhelylyé – népkertté – varázsolta át, Torda mindenik templomát kijavittatta, szóval Torda az ő főhadnagysága alatt oly rohamosan fejlődött, mint azelőtt soha s oly középületekkel gazdagodott, a minőket századok hosszú során át addig létrehozni nem tudtak, pedig ő nem állott egy nagy jövedelemmel rendelkező, hanem egy szegény város élén, a mely nem rendelkezett nagy vám, korcsma vagy más ily közjövedelmekkel, mert ezeket polgárai élvezetébe bocsátotta; de Osztrovics birt azon ritka tulajdonnal, hogy polgártársainak nemesebb hajlamait és áldozatkészségét fel tudta rázni s azokat adakozásra, ingyenmunkára serkenteni a közügy számára, igy a polgári erények feltüzelése s az érzelmek nemesitése által hatott, alkotott és teremtett látszólag a semmiből; de valóban azon gazdag tárházból, a mely a népeknek minden időben legnagyobb vagyonát és ékességét képezte és képezi: a közügyek iránti lelkesedés kifogyhatatlan dús forrásából, mely még scepticus korunkban is tud csodákat mivelni.
Ha egy oly szabású, egy oly fenkölt jellemű és oly kiváló erélyű ember, mint a minő Osztrovics József volt, nagyobb, például országos hatáskört nyer: valóban a nemzet előrehaladását óriási mérvben lesz vala képes fejleszteni. Például az Osztrovics nemes tulajdonaival, tág látkörű ismereteivel s főleg minden akadályt elháritó akaraterejével s népének ily meleg szeretetével eltelt uralkodó, vagy köztársasági elnök csodákat tudhatna művelni, nemzetét sebes léptekkel vinné előre a közjólét, a fejlődés, a boldogulás terén s az ország valódi aranykorát tudná előidézni. Mily kár, hogy az egyéni tulajdonok át nem ruházhatók és át nem származtathatók s hogy nem mindig függ a népektől olyat helyezni az ügyek csúcsára, a ki ily talizmánok birtokában van. De Osztrovics József kis körében is áldásosan hatott és működött s mind haláláig feltétlenül birta és megtartá polgártársai bizalmát és szeretetét (1824-ben bekövetkezett haláláig viselte a főhadnagyságot) s nevét ma is hálásan ejti ki az utókor hálás fia.
Osztrovics József emlékével elválaszthatatlanul összefűződik Követsi János neve, a ki az ő nagy terveinek megtestesitője és végrehajtója volt. Ő egy valódi természetes lángész volt, a ki ha kellő kiképeztetést és nagyobb működési tért nyer, talán világhirű épitészszé fejlődött volna, ő – a ki csakis szülővárosában önszorgalma által szerezte és gyarapitá ismereteit, – igy is maradandó emléképületeket hagyott maga után, mert ő épitette az Aranyos hidját, a városházát, a sörházat s Tordának minden feltünőbb köz- és magánépületeit s igy műveiben még soká fog élni emlékezete.
Be kell még iktatnom Tordának a közelmultban szerepelt jelesei közül még néhány olyan egyént, a kik az irodalom terén szereztek érdemeket, azok közt mindenekelőtt dr. Hankó Józsefet, a ki – e munka folytán többször hivatolt – »Torda városának Helyirata« czímű füzetet irt és bocsátott közre (Koloszvártt 1844-ben) s ki a tordai sósfürdők berendezésénél is érdemeket szerzett. Továbbá Ercsey Józsefet, a ki »Torda vármegye florája« czímű, e munkában már méltatott, munkát adott ki, egy másik »Utazások Torda megyében« czímű műve kéziratban maradt. Végre Csipkés Eleket, ki kéziratban levő rövid történetét irta meg Torda városának. Torda régibb irói közt ki kell még emelnem az ismert költőt, Gyöngyössy Jánost, a ki tordai lelkész volt.
A dicsteljes mult elvezet a nem kevésbé dicsőséges közelmulthoz; a közelmult egy oly korszakához, a hol meg kell egy kissé állapodnunk, mert a hősök oly halmaza tünik fel a régi bajnokoknak hősiességével és magasztos önfeláldozásával felruházottan, hogy azok mellett figyelmetlenül és hódolat nélkül elhaladni a legnagyobb hazafi-bűn lenne. A mult nagy hősei és nagy jellemei mellett nem szabad nekünk megfeledkeznünk a közelmult nagy hőseiről sem. E tekintetben Torda kiválóan dús talajt tár fel a kutatásra, mert e város, mint a hajdankorban, ugy a közelmultban is gazdag volt hazaszeretetben és hazafias erényekben. Fiai közül az 1848/9-ki szabadságharczunkban oly sokan váltak ki érdemekben, tündököltek hősiességben és önfeláldozásban: mintha a hajdankor leventéi születtek volna bennök újra. És ez Torda városának oly erkölcsi tőkéje, mely dúsan kamatozik nemcsak a jelenben, de fog kamatozni a jövőben is. Ép azért, hogy Torda jelen és jövő nemzedéke e tőke értékét felfogja, hogy annak becses hozadékát és járadékát számba vehesse, nyilvántarthassa, sőt gyarapíthassa: szükségesnek tartom azt összegezni, hogy e becses emlékkincsnek semmi részecskéje veszendőbe ne menjen.
Torda fiai közül e korszakban igen sokan váltak ki mint katonák, de ugy is mint szellemi munkások, kard és toll egyaránt emelte e város dicsőségét. Ismertetni fogom mindkét szak kitünőségeit, elsőséget azon férfiunak adva, a ki ugy a harcztereken, mint a szellemi közélet terén kiválóan működött s kinek neve össze van nőve nemcsak Torda hősiességével, de műveltségi összes törekvéseivel s annak minden vívmányaival, mert ő az ily törekvéseknek élesztője s valósitásuknak legfőbb tényezője volt. E férfiu, a ki Torda városának a hazafiságban mestere, a csatákban hős vezére volt s a kinek nemes magatartása és dicső példája avatta fel Torda város fiait hősökké:
Báró Kemény Farkas.
Óhajtanám e kitünő ember életének részletekre kiterjeszkedő, érdeme szerinti rajzát adni; szeretném tollamat a hála és elismerés varázstintájába mártani, hogy ezen mintaszerű férfi áldásos életének jótékonyságát és nagyszerű hatását egész ragyogó fényében tárhassam fel; kivánnám – ha csak pár negyedórára is – Ariosztó vagy Hugo Viktor ragyogó eszmekörébe jutni, hogy e nagy hősnek viselt dolgait méltóan és hozzá illően ecsetelhessem; de fájdalom, Prometheusnak nem engedtetik meg az égi szikra lekönyörgése s még életleirásához is kevés adattal rendelkezem, mert a családtagok – kik bővebben útasithattak volna – mind elhaltak; kortársai közül is – kik őtet közelebbről ismerték – kevés van ma már életben; bajtársai, kikkel együtt küzdött, nagyrészt a harczok áldozatai lettek, elsöpörte azokat a csaták zivatara, vagy elvérzettek vérpadon, bitófán; elsenyvedtek a börtönökban s ha onnan élve kiszabadultak is, elpusztultak az ott kapott betegségekben. A kiket besoroztak az osztrák hadseregbe, azokat megtörte az osztrák tiszti durva önkény. Az a nemzedék, a mely a névtelen félisteneket állitá elő, ma már alig létezik. Itt-ott találunk egy-egy megtört, feledett, mellőzött vén rokkantat, a kiről megfeledkezik a jelen alkalmazkodó korszaknak élelmes nemzedéke; egy-egy megtört aggot, aki még visszaemlékezni is fél, vagy ha nem fél, alig tud azon nagy kor eseményeire és embereire, a mik és a kik örökké ragyogó fénynyel fogják besugározni a magyar történelmet; de ép azok, a kik e fénynek tényezői voltak, kik annak tüzénél felmelegedtek, kiknek lelkében felgyujtá a nagy tettekre tüzelő lelkesedés a szabadság villanyerejét és delejes áramlatát, ép azok, a kik a nemzetet akkor oly nagynak, erősnek és dicsőnek látták, nem tudják e mai megalkuvó és meghunyászkodó korba magukat bele találni és illeszteni, ők nem e világból és nem e világnak valók s mintha átallanák ama kor eseményeiről és eseményeinek intézőiről szólani, hallgatásba burkolóznak, mintha félnének, hogy azok nemes egyéniségük zománczát vesztik el, hogy dicső emléküket megszentségtelenitik, ha azt e mai bűnös politikai légkörbe vegyitik és szellőztetni engedik; de én ama kor szülöttje, ama kor eszméinek és vivmányainak egyik szerény bár, de hajthatatlan hive, összeszedem a széttéptett babér- és cserkoszorú széthullott, viharsodorta leveleit s azokból új koszorút fonva, ráteszem a hősnek, a martyrnak idegen földön feledett puszta-jeltelen sirjára. Ha az emberek elfeledék, hadd tisztelje meg a történelmi megemlékezés. Gyerőmonostori báró Kemény Farkas 1797-ben április 11-én született Alsó-Detrehemben (Torda vármegye), hol azon időtájban szülei laktak. Atyja br. Kemény Lajos, anyja hadadi br. Wesselényi Julia volt, egy erélyes, magas lelkületű s emelkedett hazaszeretettel felruházott magyar nő, a ki fönkelt lelkének nemes tulajdonait mintegy átlehelte gyermekeibe s különösen Farkas fiába. Különben azon kör, a melyben az első fiatalságában forgott, szintén fölemelőleg hathatott a hazafias lelkületű ifjura, mert legközelebbi rokonai, mint br. Kemény Zsigmond és János, br. Kemény Dénes,* a Wesselényiek, Mikók és Bethlenek, mind a kipróbált, szabad szellemű jó hazafiak közé tartoztak. A fiatalkor első behatásai már önmagukban is jótékonyan hatottak fogékony lelkére, a mit még áldásosabban fejlesztett az akkor nagy műveltségű és szabad szellemű tanárokkal biró nagy-enyedi ev. ref. collegium, hol tanulmányait testvér-bátyja, br. Kemény Pál* és Ferencz (a későbbi korlátnok) társaságában folytatta és végezte.
1813-ban a 16 éves ifjú mint hadapród lépett a Kiermayer-huszárezredbe, a hol nemsokára hadnagyi rangra emelkedett. Katonai szolgálatának egy részét Gácsországban töltötte, a hol megnyerő modora és magas műveltsége miatt igen kedvelt tagja volt az ottani magasabb köröknek s ha Antoniusi szépséggel nem birt is, a szellemes arczú, daliás huszártiszt elég vonzerővel birt arra, hogy a lengyel hölgyek kedvencze legyen. Később a Napoleon elleni harczokban kiváló bravourral vett részt, de – miként a magyar fiakkal szokásban volt – nem méltányoltatván, a hadjárat vége felé mint Hessen-Hamburg-huszárfőhadnagy elkedvetlenedve, otthagyta a hadsereget. Hazatérte után nemsokára megnősült, feleségül vevén br. Seethal Karolinát. E házasságból egy János nevű fia* és Lotti nevű leánya* született.
Br. Kemény Farkas Gyéresen telepedett le azon jószágban, melyet nagynénjétől, br. Wesselényi Józsefnétől 100,000 frtban birt zálogban, de miután e jószágot veje Paget (br. Wesselényi Polyxena, az irónő férje) kiváltotta s mivel ez időtájt neje is elhalt, nem ment a neki osztályrészül jutott magyar-bükkösi (hol őse, a fejedelem Kemény János született) ősi birtokába,* hanem Tordán a gr. Teleky Domokos-féle házat a széna-téren (hol most a vármegyeház épült) megvásárolván s azt izlése szerint átalakitván, lakhelyévé tette s tordai polgárrá lett (a 40-es évek elején). Kemény Farkas nyilvános élete Tordára telepedésével kezdődött, mert a hogy falusi magányát a városi lakással felcserélte, azonnal a közügyekért kezdett buzgólkodni s a városi és vármegyei közgyülési termek hallgatóit gyakran foglalkoztatta szónoklatával. Torda városa a szabad eszmék egyik erős góczpontja volt; de nem igy a vármegye, hol a conservativ párt vezérének testvére, br. Jósika Lajos volt a főisipán, a minek következtében Torda vármegye az ugynevezett »pecsovics«-vármegyék közé tartozott; de csakhamar eljutottak ide is a báró Wesselényi Miklós, id. gr. Bethlen János, gr. Kendeffy Ádám, Szász Károly által hirdetett szabad eszmék s hogy azok a Jósikák erős phalanxát megtörve, tért foglalhattak: az leginkább Kemény Farkasnak volt tulajdonitható, a ki a tordamegyei szabadelvű pártnak vezére volt, szárnysegéde a lelkes és nagy tehetségű Szabó Lajos. És hogy a kezdetben csekély párt gyarapodott s a vármegye jobbjai (mint br. Kemény György, gernyeszegi gr. Teleki Domokos, báró Bánffy János, a Szentpáliak, Beteghek) a liberalis párt zászlója alá sorakoztak: az leginkább azon közbecsülés és szeretet hatása volt, melyben br. Kemény Farkas részesült a ki embertársai iránt melegen érzett, hazáját rajongásig szerette, humanus, megnyerő bánásmódjával mindenkit megnyert, eszméi hatalmával elvarázsolt.
Br. Kemény Farkas, bár a komoly teendők terén egyike volt a komoly, méltóságteljes alakoknak, de jelleme életvidor s a társas körben magát kedveltető, kedélyes ember volt, kit nemcsak mint kitünő vívót, merész lovast, hanem mint kedélyes férfit is kiválóan kedveltek a társas körök;* mint erős magyart és lángoló lelkű hazafit bizonyos kegyelettel és méltó nagyrabecsüléssel vett körül mindenki mint olyat, a ki a vezérférfi minden szép és kiváló tulajdonaival fel volt ruházva. Ő nem volt ugyan nagy szónok, sem kiváló tudós; de eléggé folyékony előadással birt s birt azon jogi és történelmi ismeretekkel, a melyek a közélet terén kiváló helyet biztositottak számára. A közgyűléseken rövid, szabatos kifejezésekben bár, de szivrehatóan tudta kifejteni nézeteit, melyek mindig a szabad szellem és a democratia szinvonalának magaslatán mozogtak, mert bár születésénél fogva aristocrata, de azért érzelmeinél fogva democrata volt a szó legnemesebb értelmében, a ki a polgári elemmel szivélyesen társalgott, a középosztálylyal folytonosan érintkezett. Hazáját önzetlenül szerette s bár több alkalommal volt hivatalokkal megkinálva, azt sohasem vállalt, hogy igy függetlenségét és elhatározási szabadságát korlátlanul fentarthassa. Mint politikus mindig a jog és a szabadság embere volt és az igazságnak rendületlen védője. Jellemének egyik legszebb vonása a másokon való segités, a minek következtében a kivel csak tehette, jót tett és rajta segitett, a mi nem kis mértékben fokozta azon közszeretet, a mit általánosan birt. Ez a közbecsülés és népszerűség a mit feltétlenül élvezett, valóban ki is volt érdemelve, mert minden üdvös, a mi azon időben létesült (mint casino, sósfürdő) az ő kezdeményezésének és pártfogásának köszönhette lételét. Ő volt a tordai társadalmi életnek lelke, fel tudta polgártársai nemes ösztöneit ébreszteni s azt a közjó érdekében hasznositani.
Természetes, hogy kortársai és a vármegye hazafiasabb elemei nagyrabecsülték. E közbecsülés csakhamar nyilatkozott is, mert az 1845/46-iki országgyülésre Torda vármegye egyik képviselőjéül br. Kemény Farkast választotta s bár követtársa a conservativ érzelmű Gál Sámuel (Torda vármegye főjegyzője) volt, még is ki tudta eszközölni, hogy Torda vármegye utasitásai a szabadelvű haladás követelményeivel ellentétbe nem jöttek s a Jósikák retrograd iránya nem érvényesülhetett, a mennyiben a követi utasitásoknál mindig tekintettel voltak br. Kemény Farkas szabadelvű álláspontjára.
Szóval ő kitünt békében, de még inkább a csatatereken; mert bár 1848-ban már oly korban volt (52 éves), a midőn könnyen kivonhatta volna magát a hadi szolgálat veszélyeiből, a midőn semmiféle törvény őtet nem kötelezte a zászló alá lépésre: mégis első volt, a ki fegyvert fogott hazája és a veszélyeztetett szabadság védelmére. Nemes példája magával ragadta lakótársait is; mert kétségtelen, hogy Torda városának szabadságharczunk folyama alatt tanusitott harczias magatartására és fiainak a haza zászlaja alá való tömeges sorakozására: br. Kemény Farkas példája rendkivüli befolyást gyakorolt. A midőn ő ősz fejével első rohant a vészbe, a fiatalabbak szégyelték hátul maradni, az egykorúak nem akartak tőle elmaradni s igy kifejlődött a hősiességnek, a halált megvető vitézségnek azon nemes versenye, a mi a hazára nézve üdvös eredményeket idézett elő s a mi Torda városának a polgári elismerés megtisztelő czímét juttatta, mert bizonynyal – Kézdi-Vásárhely kivételével – nincsen Erdélynek egyetlen városa is, a mely Tordával a kötelességteljesités terén mérkőzhetnék, a mely a honvédelem terén tett erőfeszitésben őt megközelithetné.
Fennebb Torda város történelménél érintve volt, hogy mindjárt 1848. kezdetén Torda városa a honvéd-zászlóaljakba sorozott hadkötelezettjeit bőven kiállitván, még három gyalog és egy lovas nemzetőr századot alakitott, melyeknek Mészáros hadügyminister által kinevezett és V. Ferdinánd király által megerősitett őrnagya br. Kemény Farkas volt. Ő nem tekintette e czímet üres sallangnak, hanem századait katonailag szervezte, betanitotta s a midőn Urbán Kolozsvártt fenyegette, önként odavezette a főváros védelmére. Szamosfalvánál segitett az ellent visszaűzni s a midőn Kolozsvártt a főhadvezénylet feladta s midőn minden reményről Erdély megtarthatása iránt lemondtak, ő akkor sem engedte nemzetőrségét – miként az országszerte történt – szétoszlani, hanem a visszavonuló magyar hadsereghez csatlakozva, azt a menekülők harczképeseivel kiegészitve, mint önálló zászlóaljat előbb erdélyi szabad csapat név alatt, utóbb mint LXXV. honvédzászlóaljat vezényelte a dicsőség útain s Bem alatt végigszolgálták a visszafoglalás nagyszerű hadműveletét Sibótól egész Piskiig s Piskitől Szeben bevételéig, s annak következtében az osztrák seregeknek Erdélyből való kiüzetéseig.
Az általa vezényelt csapat mindenütt kitüntette magát; Bem tábornok azt serge elite-jének tekintette s gyakran a legveszélyesebb pontokra helyezte, mert tudta, hogy az csak előre tud menni. Igen, mert hős őrnagyuk mindig mint első rohant a csaták vészeibe s bajtársai őtet soha cserben nem hagyták, nem még a piskii véres csatában sem, hol e hadcsapat a csatát eldöntő piskii hid elfoglalására bevolyást gyakorolt, a hol az agg vezér kész volt második Kemény Simonként a csata sikereért és a vezér megmentéseért életét is áldozni.* Az osztrákok a csalfán kitűzött fehér zászlóval odacsalt és Bem tábornoknak vélt br. Kemény Farkast már huzták le lováról, a midőn tordai bajtársai s a hid visszavételére előrobogó XI. honvéd-zászlóalj és Mátyás-huszárok az áruló osztrákokra vetve magukat, a vezért kiszabaditák s a hidat visszafoglalták. A kimentést megkönnyité egy tordai születésű Fekete Ferencz nevű Kossuth-huszár, a ki saját lovát, élete veszélyeztetésével, Kemény Farkas alá adta s igy szabadult meg ő. Kemény Farkas valódi ősképe volt a magyar bajnoknak, férfierényekben dús s merész bátorságban egészen a vakmerőségig menő; azért katonái őt rendkivül szerették s jelenléte annyira felvillanyozta őket, hogy bármily veszélybe is követték hős vezérüket, a ki sokszor a lehetetlent is lehetővé tette. Bem tábornok ép ezért sokszor a legveszélyesebb és legnehezebb feladatokat bizta Kemény Farkasra. Igy, a midőn Vizaknától csekély kisérettel elinditotta volt, hogy az ellenséges vidéken és sergeken magát átvágva, a Beke ezredes által Zarándból Erdélybe vezényelt segédserget Piskihez vezesse, ő e nehéz feladatot sikeresen oldotta meg s a piskii döntő győzelmet ez és páratlan személyes bravourja által kivívni segitette. De ha a csatákban oroszlánszivű, jóságra nézve valódi galambszelidségű volt. Igy például zászlóaljának egyik vitéze oly vétséget követett el, a melyért – a katonai törvények szerint – mulhatlanul főbe kelle lövetnie. Ezt valaki elbeszélte húga, br. Wesselényi Ferencznének, azon hozzáadással, hogy ha valaki, különösen nő kérelmezné, talán meg lehetne a halálra itéltet menteni. Wesselényiné nem késett felkeresni a hős ezredest, de ez mormogva fogadta kérését, mert – úgymond – igy lehetetlen fegyelmet tartani stb., de a bárónő nem tágitott, kért, rimánkodott, a mint csak egy szép asszony kérni tud, mig végre Kemény látszólag boszúsan, de mégis megkegyelmezett. Később Wesselényiné szemére hányta udvariatlanságát, a midőn kérésével ugy meglepte: »Dehogy leptél – felel Kemény Farkas – hisz kéz alatt én inditottalak a kegyelmi kérésre s nagyon nyugtalanul vártalak, hogy ürügyem legyen a szegény ficzkónak megkegyelmezni.« Ez az egy eset elénk állitja egész nagyságában a mintaszerű nemes magyar leventét.
Erdély kitisztitása után a már akkor ezredessé előléptetett Kemény Farkas egy ideig kolozsvári hadparancsnokká neveztetett; de nem sokáig maradott e nyugalmas helyen, mert Bem tábornok Gyula-Fejérvár ostromának vezetésével bizta meg (márczius 28-án) s a midőn ott Stein tábornok felváltotta, a havast körülzáró sereg jobb szárnya vezényletének terhes feladatát bizta rá s utasitotta, hogy Zaránd felől nyomuljon be a havasokra. 4,000 emberrel és 18 ágyuval indult junius 3-án a vészes expeditióra Déváról, Brádon átnyomult Abrudbánya romjai közé, folytonosan csatázva s a támadó ellent minden ponton visszakergetve; de mert az oláhok útjában minden élelmet eltakaritottak és elpusztitottak, fel kellett hagyni azon tervével, hogy Jánkut fészkében Topánfalván keresse fel, Abrudbányáról Zalatnára vezette seregét; de mig oda s onnan junius 18-án Gyula-Fejérvárra vonult, elszánt harczokat kelle vívnia Akszentie 12,000 emberével, kik a hegyeket megszállva a szűk szorosokon vonuló magyar serget golyó és kőzáporral boritották el s csakis honvédeink elszánt hősiességének és a vezér tapintatának lehet köszönni, hogy a kis sereg át tudta vágni magát ezer veszély között a havasok tömkelegén s mentesült Hatvani csapatjának gyászos sorsától. Ekkor lett a jeles vezér a magyar érdemjel másodosztályú keresztjével díszesitve.
A muszkák beütése és előnyomulásakor báró Kemény Farkas Maros-Vásárhelyen volt, Bem a segesvári csatát előzőleg rendelkezett hozzá, hogy Maros-Vásárhelytt egy ideig tartva, húzódjék Torda és Kolozsvárra s az összeköttetést Fejérvárral tartsa fenn. A segesvári vesztett csata után Bem sereg nélkül egymaga érkezett Maros-Vásárhelyre; de ott ismét serget talált, mert Kemény Farkas a tordaiakból és a havast körülzáró más csapatokból egybeszedett 4,000 emberrel ott termett, hogy a harcz folytatását lehetségessé tegye.
Bem Kemény Farkas ezer emberrel M.-Vásárhelytt hagyta, hogy vonulását maszkirozza – s azután Kolozsvárra huzódjék – maga a sereg többi részével Szebenre tört s Stein serge maradványait is magához vonva, augusztus 5-én véres utczai harcz után a muszkákat kiverte Szebenből, de már 3 nap mulva a két oldalról támadó roppant muszka sereg visszafoglalta s Bem serge romjait Szász-Sebesnél Stein vezényletére bizva, kiment Magyarországra a fővezérséget átvenni, már későn, mert a temesvári csata elveszett, Görgei a fegyvert letette s a magyar ügy el volt esve.
Kemény Farkas még ekkor is tartá Kolozsvártt ágyú nélküli seregével, a havasról le-lenyomulni akaró oláhokat minden vonalon visszanyomta s védelmi intézkedéseket tett a M.-Vásárhely felől vonuló muszkák feltartóztatására. De im, a honnan ellenséget vártak: a Mezőség hegyei közül augusztus 7-én Gál Sándor érkezett serge roncsaival s azon leverő hirrel, hogy a Székelyföld s Erdély is veszve van. Ők mégis harczokra, ellentállásra készültek, a két bátor vezér még hitt a győzelem lehetőségében, a sereg önbizalmat nyert vezéreitől, Stein táborával igyekeztek magukat összekötni s a harczot felvenni. Azonban Stein tábora Dobrára nyomatott vissza s bár Bem Guyonnal azokat Dévára s onnan Piskihez visszavezényelte, s harczba akarta vezetni: a sereg a világosi fegyverletétel hirére és Görgei megadási felszólitására a sikertelen küzdelemmel felhagyva, Dévánál fegyverét letéve, magát megadta s Bem, Guyon és Stein Oláhországba menekültek.
Csak Kemény Farkas serge állott még Kolozsvártt, melyet Gál Sándor 21 ágyúból álló tüzérséggel s nehány ezer harczossal szaporitott; de a muszkák minden oldalról özönöltek Erdély egyedül magyar kézben volt fővárosa, Kolozsvár felé. Kemény Farkas Kolozsvártt a csaták vészeinek kitenni nem akarván, visszahúzta sergeit B.-Hunyadra, hova Eglofstein is megérkezett a muszkák által visszanyomott tordai őrizettel. Itt Kemény Farkas Gál Sándornak, mint idősebb ezredesnek, a vezérséget átadta; de ép akkor, a midőn a vezércsere ünnepélyesen a sereg előtt megtörtént, eldördültek az ellenség ágyúi, mert a muszkák a magyar előörsöket meglepve és elfogva, váratlanul ráütöttek táborukra s a magyar sereget iszonyú utczai harcz és vérengzés után megbonták. A városon túl azonban a tordai vadászok és württenbergi huszárok rendezték magukat, a kozákokat Bánffy-Hunyadról kiverték s a magyar tábor ismét hadállást foglalt Dobay ezredes vezénylete alatt, a ki a lovat vesztett és megsebesült Gál Sándortól átvette a vezényletet, mig három órai csatában visszaverték a támadó Urbánnak muszkák által támogatott hadsergét. Azonban ez utolsó fegyver ténye és véggyözelme volt a magyar honvédeknek, mert aekkor más jöttek mint vészmadarak a Nagyvárad felől hazafelé menekülő huszárok, kik meghozák a világosi catastropha hirét, mire a sereg oszladozni kezdett. Kemény és Gál még ekkor sem adták fel reményüket s a még összetartható csapatokkal és a sereggel menekülőkkel Csucsáról a Szilágyságon át Zsibóra huzódtak, Kazinczy Nagy-Bányáról jövő seregével egyesülendők. Meg is érkezett oda Kazinczy augusztus 22-én 8,000 ember és 20 ágyuval s igy Zsibón ismét 12,000 emberből álló s 46 ágyuval rendelkező sereg állott. E serget egyszerre ismét a bátorság szelleme hatotta át, visszatért a harczi kedv, az új hadvezér Kazinczy tábornok megnyerő egyénisége, hires hazafias neve, egyszerre önbizalommal tölté el a serget, fölemelé a csüggedők lelkét s a világosi rémhireknek hitelt adni nem akarva, már-már új csatákra készültek s újabb győzelmekről álmodoztak, a midőn egy kozák beszélnök meghozta Grögey Árthurnak Stein ezredeshez – mint az erdélyi hadtest parancsnokához – intézett azon levelét, melyben tudatta a világosi fegyverletételt s őt is hasonlóra szólitotta fel. E levél s főleg annak azon kecsegtető ámitása, hogy a tisztek rangjukat meg fogják tartani, nem téveszté el hatását; a haditanács többsége kimondá a fegyverletételt, ellenzői – néhány ezeren – Várady Gábor vezetése alatt, Nagyvárad felé vonultak. Ezekkel mentek Gál Sándor és br. Kemény Farkas ezredesek is, kik hónapokig bujkáltak Szatmár és Szabolcs vármegyékben. Miként a szél ragadja a gyökeréről elszakitott száraz ágat, akként sodorta őket a zsarnokság véres vihara, mig az elől külföldre menekülhettek. De nem könnyű feladat volt a boszús osztrákok vashálójából kimenekülni, mert az osztrák vérebek halálra keresték őket. Gál Sándornak sikerült Moldován át Törökországba menekülni,* báró Kemény Farkas testvére Pál által pénz- és álruhákkal elláttatván, mint kárpitos lengyel zsidó, majd mint kocsis – egy lóküldeménynyel – ment ki ezer veszély között külföldre s Hamburgon át Londonba, hol rokona Paget Jánosnál szives fogadtatásban részesült.
Furcsa szeszélye a sorsnak, hogy br. Kemény Farkas a Foley-Place 12. sz. háza* épen azon szobájában volt elszállásolva, melyben a világhirű Nelson, tengerész-hadnagy korában lakott. Az abugiri győző innen indult el a dicsőség útjára, a magyar Nelson ide jött el a dicsőség mezejéről lehajtani – bitófára szánt fejét.*
Ő különben a magyar emigratio közszeretetben álló Nesztora volt, a kit Kossuth távollétében, a londoni magyar menekültek elnöküknek választottak meg s kit mindenki határtalan tisztelettel ölelt körül, nemcsak nagy érdemeiért, hanem megnyerő modoráért s azon nemes tulajdonáért is, miszerint ő volt az egyedüli az emigratioban, a kit derültsége egy pillanatig sem hagyott el, mintha ő lett volna az egyedüli választott, a kinek szabad volt biztos reménynyel a jövőbe nézni! És ez igaz is volt, mert ő volt azon kiválasztott, a ki nemsokára elérte a nyugalmat (a sirban); de ő ezt nem sejtette, ő minden összejövetel alkalmával (még az utolsó Sylvester-estvén is, midőn Vukovics, Thaly Zs., Rónai s mások nála összejöttek), víg kedélyhangulatban volt, mulattató adomáival, élczeivel fel tudta a kedélyeket deríteni s a fiatalok csüggedő lelkét meg tudta edzeni a számüzetés – eleinte elviselhetetlennek tetszett – fájdalmaira. A miként otthon a csatatereken, mindenki szégyelte hátramaradni, a midőn ő ősz fejét elől vitte a golyók záporába: ugy ott künn is átallották a sors ellen zúgolódni, a midőn ő oly kedélyesen látszott elszivelni a hontalanság bánatát. Még halála napján sem hagyta el kedélyessége; a nap reggelén az őt meglátogató Rónay Jáczintnak hahotázva beszélte el, hogy egy, az osztrák hadseregben magas állást elfoglaló rokonának azon levelére, melyben kegyelemkérés mellett hazajövetelre unszolta, azt válaszolta, hogy: »Bruder! mi alig látandjuk egymást, mert ha ti jöttök, én futok, ha én jövök, ti szaladtok!« Ez volt utolsó élcze, mert fél óra mulva nemes szive megrepedvén, elhalt 1852. január hó negyedikén.* Ugyanez hó 11-én temettetett el a Londontól (nyugat irányban) egy óra távolra feküdt Kensall-Green sirkertbe.* Temetésén jelen voltak nemcsak a magyar, hanem a szabadságért küzdő minden népek menekültjei, azok közt sok világhrű ember, mint: Ledru-Rollin, Louis Blanc, Felix Pyat, Mazzini, Ruge, Kinkel, Herzen stb., Rónay Jáczint tartott sirja felett magyarul és angolul bucsúbeszédet. Egy ideig jeltelen volt a hős sorja; de a nemzeti őrangyal: a magyar nő itt is megjelent Lendvay-Laczkóczyné személyében, a ki 1856-ban Kemény Farkas jeltelen sirját is meglátogatván, nemes szive megesett annak elhagyatottságán s nemcsak megkoszorúzta azt, hanem egy aranynyal kezdeményezte a sirkőre való gyüjtést, a mi négyre szaporodván fel,* gyorsan elkészült a 10,005 számú szerény siremlék e felirattal:
| To the Memory |
| of |
| Baron W. Kemény |
| Colonel in the Hungarian army |
| 1848 and 1849 |
| He lived a Patriot, died an exile |
| in 1852 aged 56 |
Erected by his Friends L–L. M. R. Z.* |
Nekem büszkeségemre szolgált, hogy a kiérdemesült hős közel rokonom volt s Londonban tartózkodásom alatt gyakran kerestem fel még akkor jeltelen sirját; nem egyszer helyeztem arra (czifrára nem jutván) mezei virágokból s cserlapukból kötött koszorút, nem egyszer öntöztem azt a hontalanság bánatos könnyeivel. Nem tudom megtagadni magamtól, hogy ide ne igtassam azon gondolatszikrákat, melyeket e szent hantok érintése fakaszta akkoron fogékony fiatal agyamban, s melyek egy jegyzőkönyvem lapján fenmaradtak.
A mióta Kemény Simon Szent-Imrénél Hunyady János megmentéséért elvérezve biztositá a győzelmet: azóta a Kemények közül akkora áldozatot nem hozott egy se hazájának; akkora szolgálatot nem tett egy sem a szabadság ügyének, mint az 1848/9-ki br. Kemény Farkas. Ő nem halt el ugyan a csatatéren – bár a piski hidnál kész volt korunk Hunyadyjáért, Bemért elvérzeni – de kitette életét minden napon, minden perczben hazájáért s kész volt küzdeni még akkor is, a midőn önmagát feláldozni igen, de győzni nem lehetett. Megküzdött ő férfiasan a bujdosás, a számüzetés gyötrő fájdalmaival, mignem végre azok megtörték és legyőzték a legyőzhetetlent. Azon sors jutott osztályrészébe, a mit találtak hazánk régibb szabadsághősei: Tököly, Rákóczy, Bercsényi, Csáky, Mikes stb.; de az ezek hamvait rejtő sirokat legalább ismerjük; a hazafi-kegyelet most – századok mulva – is felkeresi e szent hamvakat, a haza jobbjai azok hazaszállitásának vágyával vannak eltelve: mig br. Kemény Farkas sirját – a magyar menekültek hazatérte óta – senki sem látogatja; az a temető, mely elhantolásakor Londontól egy óra távolnyira feküdt, ma a fejlődő város mellé jutott, csak rövid idő kérdése, hogy ama sirkert feloszlattatik s az élők lakházaival épittetik be. Talán még most a figyelmes kutatás meglelhetné a magyar hősnek feledett sirját. Ti rokonok, – kik rendelkeztek a szükséges pénzerővel – ti tordaiak – kik őtet követve lettetek nagyokká a hazaszeretetben és önfeláldozásban, kik az ő lánglelkét és eszményi honszerelmét öröklétek – keressétek fel a szent hamvakat, s – miként ő kivánta – hozzátok haza, hadd pihenjenek azon haza földjében, melyért élt-halt, melyet oly határtalanul szeretett s melyet oly egész önodaadással szolgált.
Nekünk idegen országokban porladozó halottaink iránt levonandó tartozásaink vannak; mert nincsen világrész s alig van ország, hol honszerelmükért számüzött magyarok sirjai ne domborodnának; alig van oly ország, hol halottaink ne nyugodnának, Bagdádtól Ausztráliáig, az Uraltól Dél-Amerika végfokáig mindenütt porladoznak e haza hű fiai. Ugy, hogy nekünk magyaroknak – a török dervisek módjára – valamelyes sirkutató és látogató szerzetet vagy társulatot kellene alakitanunk, hogy az öt világrészben feledve porladó magyar szabadsághősök sirjait felkeresse, evidentiában tartsa s hamvaik hazaszállitása iránt intézkedjék. A mi külföldi halottaink annál nagyobb kegyeletet érdemelnek, mert azok nemcsak magyar-, hanem világhősök; hisz azok nemcsak itthon küzdöttek a szabadságért s lettek bujdosókká és számüzöttekké: hanem ők künn is lelkesültek eszményükért s küzdöttek más népek- és a világ szabadságaért is, s mégis feledve vannak, babérjaikat senki sem frissiti fel.
Valóban, a magyar történelemnek alig van nemesebb és sürgősebb teendője, minthogy valamely arra hivatott történésze megirja a számüzött és bujdosó magyar szabadsághősök történetét, hogy igy az öt világrészben szétszórt, viharsodorta babérleveleket összeszedve, azokból díszes koszorút kössön a halhatatlanok számára s azt nemzeti Pantheonunkban felfüggeszsze. Én ez emlékkoszorú számára itt egy levélkét előre felmutatok br. Kemény Farkas hantjairól.
Tordát érte az a dicsőség, hogy korunk egyik elsőrangú regényiróját s politikai életünk egyik kimagaslóbb alakját: báró Jósika Miklóst szülöttjei közé számithatja. Ott van piaczának nyugati oldalán közvetlenül a fejedelmi lakul szolgált palota (Fiscus-ház) mellett azon ódon épület (hajdani Wesselényi Udvarház-Curia), a melyben irodalmunk és közéletünk e nagy alakja született 1794. április 28-án. Atyja br. Jósika Miklós, anyja gr. Lázár Eleonóra volt. Életleirásában Torda is meg van tisztelve, mert Jósika M. nevét fénynyel és dicsőséggel irta be a magyar irodalomba és történelembe s abból egy fénysúgár átlövell szülővárosára is.
Jósika iskoláit (Kolozsvártt) végezvén, a katonai pályára lépett s mint a savoyai dragonyos-ezred hadapródja ment 1812-ben iszonyú tél idején ezredével Galicziába, a Napoleont cserbenhagyó figyelő-hadosztályhoz. Résztvett az 1814-iki olaszországi hadjáratban, a csatatéren (Minciónál) nevezték (február 8-án) főhadnagygyá, nemsokára (márczius 14-én) századossá (a Colloredó gyalogezredhez) és kamarássá. Ezredével résztvett az 1815-iki francziaországi hadjáratban. 1818-ban azonban odahagyván a katonai szolgálatot, nőül vette Kállay Erzsébetet, kinek Szabolcs vármegyei (napkori) birtokára vonult vissza s ott élt atyja haláláig. Azonban a házassága nem volt szerencsés s nejével s annak családjával meghasonolva, szurduki magányába temetkezett. A közélet terére először az erőszakkal feloszlatott 1834-iki országgyűlésen lépett, mint a szabadelvű-párt egyik tisztelt harczosa és Wesselényi Miklós bajtársa. Országgyűlési beszédei már akkor sejtették a nagyratermett férfiút. Az országgyűlés feloszlatásával a közügyek teréről leszorittatva, tollat vett kezébe s 1835-ben adta ki feltünést keltett »Irány« és »Vázlatok« czímű első irodalmi munkáit, csakhamar rá »Abaffi« czímű első történelmi regényét, a melylyel a midőn 1836-ban Pesten megjelent, mintegy Deus ex machina egyszerre kész iróként üdvözöltetett s az azt gyorsan követő »Utolsó Báthory«-jával, a »Csehek Magyarországon«, »Zrinyi a költő« stb. czímű nagyszabású regényeivel új iskolát alapitott. A régi dagályos és külföldieskedő modor helyébe léptette a lélektani búvárlatokra fektetett valódi történelmi regényirást és a szúnyadozó hazafiságot felrázó korrajzot. Jósika kedveltette és honositotta meg nálunk e rendszeresen kezelt regényirodalmat, ő a mi Walter Scott-unk, a ki – miként a nagy angol iró – a nemzeti dicsőség verőfényénél melegedett fel s felmelegité nemzetének is lelkét, felvillanyozta kedélyvilágát. Jósika minden regénye – mond Jókai – egy-egy ünnep volt az olvasóközönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.
Az akkori irodalmi körök siettek is elismerésüket kifejezni; a Magyar Tudományos Academia 200 arany díjjal jutalmazta »Utolsó Báthory«-ját s tagjai sorába iktatta; a Kisfaludy-Társaság igazgató-tagjául, nemsokára elnökéül választotta.
De volt e férfiak elismerésénél egy sokkal fenségesebb, egy sokkal magasztosabb rugó, a mely őtet munkára és nagyszerű alkotásokra serkenté, a mely szellemét felvillanyozta s lelkét a szent fájdalom eszményi magaslatára ragadta, egy fenkölt lelkületű nő: br. Podmaniczky Julia, kit nagy lelke egész rajongásával szeretett, de a kivel 11 évig elhúzódott válópere miatt egybekelnie nem lehete. A két nagyratörő szivnek rajongása, az a 11 évig tartott tiszta eszményi szerelem volt az ő inspirálója, az volt a tűzoszlop, a mely ép úgy előtte lebegett, mint Mózes előtt a sinai hegyen. E nő volt az ő Galathea-nymphája.
A miként a csiga legdrágább gyöngyeit a fájdalom, a betegség termi, akként Jósika műveit a rokonlelkek elkülönítésének bánatteljes 11 éve szülte. Neki is, mint a bibliai Ráchelért, egy évtizedig kelle szolgálnia s midőn végre 1847-ben oltárhoz vezetheté szive istennőjét, alig megkezdett boldogsága karjaiból kiragadta a kötelességérzet és a mindennél nagyobb hazaszeretet, mert ő a vészben forgó haza első hivó szavára – kivonva magát boldogsága szentélyéből – sietett a haza szolgálatára s a honvédelmi bizottság tagjává, utóbb a kegyelmi főtörvényszék elnökévé lett. Szabadságharczunk végével ő is Londonba menekült, utóbb Brüsselbe költözött, a hová követte szellemének őrangyala, neje is s nemcsak megosztá vele a számüzetés keserveit, hanem résztvett szellemi munkájában: irt és forditotta férje munkáit idegen nyelvekre, vezette a háztartást, sőt a kényesen nevelt nő még attól sem rettent vissza, hogy csipkekereskedés által könnyitse a háztartás terheit. Szóval ő valódi nemtője, védangyala volt a szegény számüzöttnek, ki a nemesitő munkában keresett vigaszt és enyhülést a honvágy keservei között. Jósika bámulatos munkásságot tanusitott ez időben, 150 kötetnyi regényeinek kétharmadát Brüsselben irta; de az itthon halálra itéltnek e tisztán szépirodalmi munkáit is csak (Eszter szerzője) álnév alatt szabadott kiadni. Külföldön megkisérlé a franczia regényirodalom terén is fellépni (a Mailly-családdal), azonban nem nagy sikerrel; sokkal hatásosabb volt politikai működése; mert a franczia és angol lapokban közreadott politikai czikkeivel hazánk szent ügye iránt a külföld érdeklődését nem kis mértékben keltette fel, ugy, hogy az európai érdeklődés fölélesztésében Kossuth után senkinek oly nagy érdemei nincsenek, mint Jósika Miklósnak. Ott volt Olaszországban, a midőn hazánk felszabaditásának esélyei felmerültek; de nem érheté meg e haza egének kiderültét, ott halt el külföldön (Drezdában) 1865. február 27-én, mint hontalan menekült; de utolsó szava is biztató szó volt, a midőn halálát előzőleg azt irá (Jókaihoz): »Ne csüggedjetek, hazánk ügyének győzni kell!«
Ő győzött a mulandóságon, mert neve örökre ragyogni fog, mig magyar él e földön!
Az ő szent hamvai is idegen földön porlanak. Utódaira vár a nemes feladat, hogy azokat hazaszállitva, a hazai földben nyugaszszák s díszes emlékjelt emeljenek emlékezetének ébrentartására!
A bevett szokásokkal ellenkezik életben lévő egyéneknek életleirása. De kivételt tehetünk egy oly férfiúra, ki mint iró, szónok, jogtudós és harczos egyaránt kitünt; a ki hazájának, városának és a szabadság ügyének kiváló szolgálatokat tett, ki város és vármegyéje szabad szellemének hosszú időn át megteremtője és hű őre volt, minden jónak, nemesnek kútforrása és előmozditója, a ki hazáját tollal és fegyverrel egyaránt védte és szolgálta akkor, a midőn a vész fellegei tornyosultak egére, mely fellegek közül fénysúgárként lövelt ki ez embernek a haza jogaival alkut nem ismerő törhetlen, erős jelleme és férfias elszántsága, a ki a hazának mindig alárendelte magát és családját, a melynek pedig java néha az önmegadást, vagy legalább a meghajlást és engedékenységet követelte. Az elszántság és a minden körülmények között való hajthatatlan szilárdság, a hazát mindennek fölébe helyező önzetlenség mindig a szebb polgári tulajdonok közé tartozik; de a midőn azt szegény ember ön- és családja megtagadásával, az élet gondjaival és igényeivel tusát víva s önérdekét háttérbe szoritva, magát és övéit mintegy feláldozva teszi: az a ritkább polgári erények közé tartozik. Az ilyent méltán sorozhatjuk azon gazdag-szegények közé, kik nélkülözések és küzdelmek közt nőnek nagygyá, a kik ép azért magasabb érdemrangot érdemelnek azon szerencsésebb sorsúaknál, kik az élet nehézségeitől menten teljesithetik hazájuk iránti kötelességeiket s kiknek nem emel a sors mostohasága folyton torlaszokat az előretörekvés útain.
Fel kell tehát keresnünk visszavonultságukban is a közügynek azon áldozatkész és önmegtagadó munkásait, a kik sokkal szerényebbek, hogysem érdemeiket fitogtatnák, sőt a valódi nagy lelkek szokása szerint azt inkább elleplezni, eltakarni igyekeznek. És ez főleg korunkban kell tennünk, midőn az önfitogtató s néha nagyon csekély érdemű képzelt nagyságok minduntalan előtérbe tolakodnak s magukat tömjéneztetik, mig a szerényebb, de valódi nagyságok elfeledtetnek nemcsak az életben, de sirjaiknál is ritkán jelenik meg az érdemeit feledett nemzedék megkésett hálája- és elismerésével.
Egy áldásos életet, egy szép és nagy polgári jellemet követendő például tárok fel a most serdülő és növekedő újabb nemzedéknek tordai Szabó Lajos életében. Ő Torda vármegyei Erdő-Csinádon született 1812-ben, atyja Szabó Ferencz, a felső-kerület parczialis törvényszékének birája,* anyja körtvélyesi Nagy Zsuzsánna, a felső-kerület pénztárnokának, Nagy Sámuelnek* leánya volt; egy nagyműveltségű, honleányi erényekkel tündöklő nő volt ez, a ki gyermekeibe már zsenge korukban belehelte a hazaszeretetnek szent érzetét. Szabó Lajos a nevelés első elemeibe atyja által vezettetett be s azután tanulmányait a maros-vásárhelyi ev. rev. collegiumban folytatta és fejezte be kitünő sikerrel. Ugyan a maros-vásárhelyi kir. táblán fejezte be jogi pályáját s 1837-ben mint vizsgázott ügyvéd lépett a közügyek terére. Nemsokára táblabiróvá, azt követőleg derékszék birájává választatván, megkezdte üdvös működését a közügyek terén, főleg azután, hogy tordai tanácsos, Biró Istvánnak* Gálfi Máriától született leányát, Biró Katalint nőül vevén, Tordára ment lakni (1844-ben).
A municipalis élet azon időben nagyon élénk volt, nemcsak azért, mert a város az önkormányzat és helyhatósági jogok minden attributumaival fel volt ruházva, hanem azért is, mert az időtájt kezdették Wesselényi Miklós, gr. Kendeffy Ádám, gr. Bethlen János, br. Kemény Dénes a liberális pártot szervezni Erdély vármegyéiben s igy a megyegyülések nemcsak a helyhatósági, hanem az országos jogok megóvásának és visszaszerzésének nemes küzdterévé is változtak át, hol a fiatalság mintegy iskoláztatott és előkészittetett a nagy időkre s lelke, szive nemesen idomittatott az 1848-iki újjászületés dicső küzdelmeihez.
Torda vármegye azon időben erős conservativ irányú volt, a mit az 1836-ban főispánná kinevezett br. Jósika Lajos inaugurált. Nagy öröme lehetett a szabad eszmékért kevesekkel küzdő báró Kemény Farkasnak, a midőn az 1839-ben Szász-Régenben tartott marchalison, az akkor ügvédi vizsgát letett 24 éves Szabó Lajosban eszméinek és törekvéseinek ékesen szóló támogatójára talált, a ki a mindenható főispán osztrákos dilemmáit erős érveléssel döntötte halomra.* Szabó ezen első fellépése a pecsovicsok megdöbbenését, de a jó hazafiak örömét keltette fel, örült főleg br. Kemény Farkas, ki azonnal átlátta, hogy Szabóban a szent ügy vezérbajnokára s a szabad eszmék harczában hű szövetségesre talált. Ez alapon azonnal meglett – már a gyülés folyama alatt – kötve a frigy a nagyratörő rokonlelkűek között.*
Ez időben még se Kemény, se Szabó nem voltak tordai lakosok, de az odatelepedésre egyetértőleg elhatározták magukat, mert átlátták, hogy Torda vármegyét csak Torda városával lehet reformálni, hogy csak e város szabad szellemében találhatják fel a regeneratio kovászát; azért már a 40-es évek elején mindketten oda mentek lakni.* És folyamatba tétetett a szabad szellem harcza a maradiság hatalmas áramlatával szemben ugy a vármegye, mint a (városi) communitás gyülésein; a két vezérférfiú csakhamar maga mellett találta a nagyratörő fiatalságot, azok közt bereczktelki br. Bánffy Jánost, br. Kemény Györgyöt, Kovácsi Jánost s másokat. A hazafiság versenye erős küzdelmet idézett elő, a mely csaknem két évtizedig tartott* s a mely csakis az 1848-iki nagy események behatása alatt tudta a szabad eszmék végdiadalát Torda vármegyében biztositani. Fennebb az 1848/9-iki eseményeket feltüntető fejezetben előadtam, hogy miként alakiták át a conservativ irányú Torda vármegyét szabadelvűvé, miként ellensúlyozták az unio-ellenes mozgalmakat s miként lett a természetes létalapjáról egy ideig elterelt Torda vármegye visszaadva önmagának és a hazának. Ebben a nemes küzdelemben az oroszlánrész Szabó Lajosnak jutott, ki ugy a hirlapok terén tollal, mint a közgyüléseken ékesszólásának hatalmával küzdött a szabad eszmékért, jeles tehetségei hamar biztositák számára nemcsak a városban, hanem a vármegyén is az irányadó vezérszerepet. Torda város követte őt egész lelkesedéssel s Torda város döntő volt a vármegyében is. Hogy Szabó egész ember volt – a ki e határtalan bizalmat kiérdemelte – az nemsokára kitünt, mert a csakhamar bekövetkezett válságos időkben a szabad szellem győzelmét biztositá e vármegyében is és a midőn e szabad eszmék vívmányait védelmezni kellett, nem habozott a tollat karddal, a szószéket a csaták vészeivel felcserélni s bár már akkor családos és a hadkötelezettségtől ment volt, mégis önként ragadott zászlót s kész volt vérét és életét a megtámadott haza védelmére szentelni, hiven követve ebben is mesterét, a hős br. Kemény Farkast, ki 52 éve dacára első volt a harczosok sorában.
Azt is előadtam fennebb – az 1848/9-iki korrajzban – hogy a főispán, gr. Thoroczkay Miklós leköszönésekor alakitott jóléti bizottságnak Szabó is tagjává választatván, annak lelke és mozgató ereje volt; mert Szabó Lajos, mint e bizottság hadügyi vezetője nemcsak a Torda városi nemzetőrség szervezésében vett tevékeny részt, hanem a vármegyebeli honvédujonczok sorozásának nem épen veszélytelen műveletét végrehajtotta, a fegyverszerzés fontos ügyét vezette s tapintatos eljárásával a tordai véderő fölfegyverzésére 700 puskát szerzett a fejérvári várból, a mit a Károlyi Ferdinándoktól eszélyes módon elszedett más 200 fegyverrel szaporitani segitett. A midőn Erdélyt a kishitű vezér, br. Baldácsy feladta s annak következtében Torda is osztrák kézre jutott, a halálra keresett Szabó Lajos családjával, apró kis gyermekeivel Kolozsvárra, onnan a kivonuló magyar sereggel Csucsára húzódott s családját Szabolcs vármegye Földes nevű helységében rokonainál hagyva, ő maga Pestre ment fel, hol a Bajza által szerkesztett »Kossuth lapjá«-nak egyik tevékeny munkatársa volt karácsonyig. Ez idő alatt több izben érintkezett Kossuthtal, kit a kevésbé ismert erdélyi viszonyokról informált s a lapban kiadott czikkei által tájékozta a közönséget. Kossuth felismerte benne a hivatottságot s az erdélyi ügyek jobbrafordultával azzal bizta meg, hogy az erdélyi kormánybiztossal érintkezésbe téve magát, a honvédek tartalékát képező szabadcsapatoknak Erdélyben való szervezését századosi minőségben vegye kezébe. Szabó Kossuth levelével leindult s Földesen családját magához vevén, január elején Kolozsvárra, onnan Böjthy Ödön által a hadfogadásra szükséges pénzzel ellátva, Menassági György* segédével s néhány Torda vármegyei fiatal emberrel Beszterczén át Szász-Régen felé ment s Vajda-Szent-Iványra tevén hadiszállását, megkezdette a négyhónapos* szabadcsapat szervezését, a mi nagy nehézség nélkül ment, mert Szabó szétbocsátott fölhivására nagy tömegben sereglett Felső-Torda vármegye magyar lakossága (fiatalok és korosabbak is) a zászló alá. Alig egy hó alatt nagy létszámmal alakult meg a zászlóalj, mely 4 századra osztva, a kolozsvári, leginkább a maros-vásárhelyi térparancsnokságtól kapott fegyverekkel fel is fegyvereztetett. A tiszteket, mint a zászlóalj parancsnoka, Szabó Lajos nevezte ki s Csányi kormánybiztos erősitette meg, ugyanő szolgáltatta ki a zászlóalj fizetését is, ugy a gyalog-zászlóaljét, mint a lovas-századét, mert a gyalogsággal egyidejüleg egy 60 emberből álló lovas-század is alakult az értelmiségből, kik leginkább saját (vagy a birtokosság által rendelkezésükre bocsátott) lovaikon és fegyvereikkel állottak ki. A lovasságot egy huszár-őrmester (később hadnagy) oktatta és vezette,* a gyalogság hadnagyai voltak a már emlitett Menassági György, Nagy Sándor Torda vármegyei birtokos, Madarász Zsigmond (volt szolgabiró), Réthy József,* Szentkirályi Gábor* és Körtvélyesi (?), utóbb Szanthner (?) nevű nyugalmazott öreg hadnagy is alkalmaztatott a zászlóaljnál.
Szabó Lajos és e zászlóalj működése szorosan összefüggvén, de különben is szabadságharczunk egyik fehéren hagyott lapja betöltésre várván, itt röviden érintem e kis hadcsapatnak – eddig teljesen mellőzött – viselt dolgait.
E zászlóalj feladata az volt, hogy Szász-Régentől fel a havasokig és a Mezőségen át Tordáig a csendet-rendet fenn-, az ellenséges elemeket féken tartsa, a gyilkosokat, rablókat összefogdosni és a kormánybiztos, Ugron István által e tájon is felállitott vérbiróság elé állitani s annak itéleteit végrehajtani segitsen. E feladatához hiven a Mezőségen rabló és gyilkoló oláh táborokat szétszórta s kiküldött csapatai azok közül, kiket tetten értek s kik e hazát vérbe és lánga boritották s azokat – kikre a vizsgálatra kiszállt közigazgatási tisztviselők ily bűntényeket kideritettek – összefogdosva, a kiküldött biróság elé álliták.
Ezen biróság többek felett – kik testvérvérbe márták kezüket – mondott halálitéletet; de nagyon kevés lett végrehajtva, mert Szabó Lajos szelid jelleme, a hol csak lehetett, azt meghiusitotta és elodázta az által, hogy a nagyobb bűnösöket és a lázadások értelmi szerzőit és vezetőit a tordai térparancsnoksághoz (Eglofsteinhoz) küldötte át, a hol bebörtönöztettek, de később a muszka invasiókor kiszabadultak* s utóbb mégis vádaskodtak megmentőjük ellen.
1849-ben a magyar kormány Ormai ezredest küldötte le honvéd vadász-zászlóaljak alakitására. Ormai Maros-Vásárhelyről felhivta Szabó Lajost, hogy négyhónapos szabadcsapatát rendes honvéd vadász-zászlóaljjá alakitsa át, négy évi szolgálati kötelezettséggel. Szabó Lajos zászlóalját Maros-Vásárhelyre vezényelte, hol egyszerű felhivására az egész csapat mind az 1,200 harczosa önkéntesen és nagy lelkesedés közt esküdött fel s alakult át szabadcsapatból rendes honvéd vadász-zászlóaljjá s mint ilyen a II. honvéd vadász-ezredbe mint 2-ik zászlóalj osztatott be, Szabó Lajos őrnagysága alatt, kit a honvédminister erre – érdemeinek elismerésével – csakhamar kinevezett. Az átalakult zászlóalj egy része Fejérvár ostromához és a havast körülzároló hadtesthez rendeltetett s résztvett e vészteljes hadjáratban, mig másik része Maros-Vásárhely vidékén maradt. Ez időtájt Szabó Lajos betegen feküdt Maros-Vásárhelyen, a mit a szász-régeni szászok arra használtak fel, hogy ellene mindenféle vádakat emeltek előbb Csányi kormánybiztosnál, de onnan indignatióval utasittatván vissza, alaptalan rágalmaikkal Bem tábornok előtt léptek fel, a ki boszus levén Ormaira – kit a ministerium megkérdezése nélkül küldött be vadász-zászlóaljak szervezésére – és Szabó Lajosra, ki abban őt erélyesen támogatá, de másfelől az élelmes szászok be tudván magukat a – viszonyainkat nem ismerő – tábornoknál hizelegni s csatlakozásukat bizonyos – őket fékező – magyar emberek megfenyitésétől tevén függővé – Bem Szabó Lajosnak – a szász és oláh lázadok erélyes fékentartásáért s azon ürügy alatt, hogy a tábornok által hirdetett amnestiát megszegte – haditörvényszék elé állitását elrendelte; minek következtében Szabó Ormaihoz beadta lemondását.* A haditörvényszék meg is kezdette inquisitióját, a mit csakis Kossuth Lajos egyenes rendeletére szüntetett meg, sőt az ártatlanul üldözöttnek fényes elégtételt adandó, a kormányzó Csányi kormánybiztos által felhivatta Pestre, hogy előléptetése és tágabb körű megbizatása által a méltatlanul üldözöttnek fényes elégtételt szolgáltasson.* Ő, a hogy egészségi állapota megengedte, útra is kelt, ámde akkor már szent ügyünk bukófélben volt, a muszkák a másodszor elfoglalt Szebent is visszafoglalták s Maros-Vásárhelyt özönlötték körül, a midőn Szabó Lajos – ápolására odasietett nejével és gyermekeivel – ismét vándorolni kezdett Kolozsvárra, onnan néhány nappal a zsibói fegyverletétel előtt Zilahra.
És elkezdődött a hajtóvadászat a jó hazafiak ellen; a kik legtöbb szolgálatot tettek a szabadság ügyének, azok voltak leginkább – mint akasztófára kiszemeltek – üldözőbe véve. Ezek közt volt Szabó Lajos is, kit halálra kerestek Haynau hóhér inasai és elkezdődött a menekülésnek, a rejtőzködésnek iszonyatos hat éve, a mely alatt a Damokles kardja függött folyton feje fölött, melyre az osztrákok díjat tűztek ki; de oly nagy volt e vészes időkben a derék Zilahiak hazafisága és a haza üldözött fiai feletti éber őrködése, hogy nemcsak gondoskodtak védtelen családjáról, hanem ugy elkésziték Szabó számára a menekülésnek egérútait, hogy ő a Szilágyban, a szomszéd Szatmárban és Bihar vármegyében bujdokolt, folyton értesítve az üldözők hollétéről s igy mindig kimenekülve kelepczéikből,* mignem az 1856-iki általános amnestia veszélytelen megjelenhetését lehetővé tette. Egy ideig mint kataszteri alkalmazott tengődött* Zilahon, hová internálva volt, mignem Groisz Gusztáv (a szilágy-somlyói kormánybiztos) 1858-ban kieszközölte Tordára való visszatérhetését; itt végre kinyugodhatta üldözése fáradalmait, azonban a hogy az elhaltnak hitt magyar nemzet életütere ismét erőteljesen kezdett lüktetni, Szabó Lajos ismét megmozdult magányában s akkortájt az erdélyi lapokban irt czikkei valóban felvillanyozó hatást idéztek elő s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzet resistentiája csakhamar szétfeszitette a zsarnokság vasjármát.
Az 1861-iki rövid alkotmányos korszakban és az 1867-iki kiegyezés létrejötte után is azonnal Szabó Lajoshoz fordult Torda város és vármegye figyelme s nem egyszer lett hivatalokkal és országgyűlési képviselőséggel megkinálva; de ő nem akarván az alkalmazkodók közé sorakozni, továbbra is – multjához hiven – megmaradott a jogvédők mellőzött és üldözött phalanxában, megmaradt classicus szegénységében, készebb öreg korában tűrni, az élet nélkülözéseivel szembeszállni: hogysem a haza függetlenségének szent evangeliumát kiadja kezéből. Ő ma is a régi, a ki alkut a haza jogaira nem tűr, ő vezérszelleme (elnöke) a tordai függetlenségi pártnak, az 1848-iki nagy eszmék hirdetője. Ott áll rendületlenül mint erős tölgy, mely megtörhet, de meg nem hajlik. Ő ma is – miként régen – a szabad eszmék hirdetője, a hazafiak ősz patriarchája, ki előtt tisztelettel hajolnak meg még az ellennézetűek is, a kit rajongással vesznek körül párthivei, kikben prófétaként erősiti meg a hitet, a meggyőződést arra nézve, hogy az 1848/9-ben oly csodaszerű erővel fellépett magyar nemzet előbb-utóbb legyőzendi önfiainak kishitűségét, el fogja tüntetni az önelhagyatottságnak azon szomorú kórtüneteit, melyek egyedül állnak ma a nemzet boldogulásának útjában, de a mely akadályok közös akarattal könnyen eltávolithatók levén, az, a miért a szent harczban annyian vérzettek el s a miért ő annyit küzdött és szenvedett: Magyarországnak 1848-ban biztositott államisága és önállósága valósitva lesz. Ő a nagy multnak egy megtestesült szelleme, a ki a jövőnek talizmánját tartja kezében, a ki arra tanitja e csüggedő nemzedéket, hogy: »Higyj! Remélj! Munkálkodjál, hogy a nemzet feltámadását biztosithasd!«
Az apát megtisztelik a jeles fiuk, de a jeles apa is fényt áraszt a kitünő fiakra; ezt alkalmazhatjuk id. tordai Szigethy Csehi Sándorra, a ki az 1848/9. szabadságharczunk alatt nemcsak két hőst állitott csatasorba két jeles fiában, hanem ő maga is példát adólag ment elől a hazafias kötelesség teljesitésében, ő már 1848 előtt kétszer választatott meg Torda város főhadnagyává, harmadizben pedig önként helyettesité az egy kissé félénk s a veszély perczeiben magát feltalálni nem tudó, sőt félrehuzódó rendes főhadnagyot, kit ilyenkor mint első tanácsos helyettesitett. Pedig azon idők nehezek és váltságosak voltak, főleg akkor, a midőn Baldácsy feladván Erdélyt, az a garázdálkodó és zsaroló osztrákok és a féktelenkedő oláhok szabad prédájává vált. Id. Szigethy Sándor volt, a ki eszélyes közvetitése által nem egyszer menté meg – a szintén önkéntes parancsnokként működő – Henczi Lajossal Tordát; ő volt, a ki éjjel-nappal a tanácsházban lévén, bátoritá a csüggedő tanácsot, intézkedett mindenben; áldozatokkal, de még inkább ügyes fogásokkal az ellenséget visszatartá a város kifosztása és feldúlásától. E nemes és önfeláldozó hivatást tölté be később is, a midőn 1849. őszén a muszka és nyomukban az osztrák-oláh táborok sűrűn vonultak át Tordán, a melyeket élelmezni és szállitási eszközökkel ellátni, mindenféle követeléseiket kielégiteni, nem kis feladat volt. Ő volt, a ki e válságos napokban mindent intézett, az ő eszméje volt, hogy a fenyegetődző oláh tribunok távoltartására a muszka parancsnok (Dieck tábornoknál) kieszközölte, hogy az őrsereg beszedett fegyvereit visszaadták s azzal egy polgári őrséget felfegyverezve, a város felégetésére siető oláh táborokat elriasztotta. Szóval városa megmentése körül soha el nem évülő érdemeket szerzett. Az erős és bátor férfiut – a kinek a vész csak edzé erélyét s a kit semmi baj megrenditeni, megtörni nem tudott – megtörte az üldözés, mit hazafiságáért szenvedett, megtörte a fiai miatti aggodalom, a kik közül egyik (Sándor) besoroztatva, kinoztatott az osztrák hadseregben, a másik (Miklós) a kufsteini börtönben senyvedett. Az erős férfit megtörte az atyai gyöngédség, a ki soha életében beteg nem volt, ágyba szögezte a szülői bánat s megölte a fiaival elkövetett osztrák kegyetlenség.
De lássuk a jeles, az érdemdús apának ép oly jeles és érdemdús fiait.
Szigethy Csehi Miklós és Sándor.
Torda hős fiai közül ki kell emelnünk a Szigethy-testvéreket, első sorban Szigethy Csehi Miklóst, a hősök hősét, a kinek rövid élettörténetét annyival inkább adnom kell, mert az összefügg a XI. honvéd-zászlóalj dicsőségével, a melynek (Szigethyn kivül) ugy a tisztikarban, mint legénysége közt sokan voltak Torda fiai közül. Szigethy Csehi Miklós 1824. február 24-én született Tordán, atyja Szigethy Cs. Sándor,* anyja Kőszeghy Mária. Iskoláit a tordai unit. gymnasiumban kezdte s Kolozsvártt végezte. A katonai pályához lévén kedve, 1840-ben mint hadapród a XVI. sz. határőr-ezredbe avattatott fel, Karánsebesen a XIII. sz. ezred törzshelyén a katonai iskolában sikerrel végezte a katonai tanfolyamot, 1843-ban ezredéhez ment Orlátra, 1846-ban hadnagygyá neveztetvén, a kudsiri IV. századhoz lett beosztva.
A katonai nevelés és az a magyarellenes kör, a melyben élt, nem tudta benne elfojtani a hazának meleg szeretetét s a hogy a magyar ministerium a honvédség szervezését megkezdette, azonnal folyamodott áthelyezéseért; Mészáros hadügyminister kilátásba helyezte, de a mig ez megtörténhetett volna, a Bécshez szító ezred-parancsnokság szeptember 17-én a vulkáni szorosba küldötte őrségre. Itt volt a világtól elszigetelve s minden hazai hirtől elzárva, mignem októberben felváltatván, Hátszegre rendeltetett az akkori hunyadvármegyei katonai parancsnok, Riebel őrnagy mellé. Nem sokáig maradt e hazafias lelkére súlyosan nehézkedő légkörben, mert magát szabadságoltatván, Enyeden át Tordára s onnan november 6-án Kolozsvárra ment, a hol a XI. honvéd-zászlóalj alakitásával foglalkozó Cserey őrnagy az alakuló zászlóalj főhadnagyává való kinevezésével örvendeztette meg s a IV. századnak Enyedre vezetését rábizta, a hová a zászlóalj két százada már korábban lement s ott Bánffy János vezénylete alatt Tövis és Krakkónál már győzelmesen mérte össze fegyverét az ellenségével. A levezénylett IV. század parancsnokságát Bittó Kálmán vette át. November 11-én e három század egyesülve, a Nagy-Enyeden levő más csapatokkal br. Kemény István kormánybiztos által jó hajnalban Krakkó ellen vezényeltetett, hogy az odahurczolt hegyaljai magyarságot az oláhok kezéből kiszabaditsák. A tájra bocsátkozott köd által fedeztetve, észrevétlenül közeliték meg Krakkót s a midőn a szőlőkbe előörsként kiállitott néhány oláh határőr fegyvere eldördült, az oláhok eszeveszetten menekültek a hegyekre; de Kemény István is megállitotta seregét s Baldácsy főparancsnoknak – az osztráknak M.-Vásárhely felé való előnyomulását tudató – levelére hivatkozva, a visszavonulást elrendelte, a mit harczvágytól égő honvédeink kelletlen teljesitettek. A hogy a rémült oláhok megpillanták a honvédek visszavonulását, a hegyekről rárohantak a krakkói pinczékbe bezárt magyarokra s több mint 900 védtelen magyar (azok közt nők, gyermekek) kegyetlen legyilkolásával ünnepelték meg Kemény István elvonulását, a kinek a magyar foglyok kiszabaditása előtt semmi szin alatt elvonulnia nem lett volna szabad.
De Kemény István nemcsak Krakkóban engedte pusztulni véreit, hanem Enyedet is feladván, az ottani és felvinczi menekültek ezreivel húzódott Tordára, a hol br. Bánffy János őrnagygyá és a XI. zászlóalj parancsnokává neveztetvén, Kolozsvárra rendeltetett s november 14-én résztvett a szamos-újvári csatában, Szamosfalvánál (a tordai nemzetőrök társaságában) visszaűzte a Kolozsvárnak taretó Urbánt. De hiába futott Urbán Deés felé vissza, mert a miként Kemény István Krakkó alatt a megfutott ellenfél előtt meghátrált, ugy Baldácsi a fővezér is feladta Kolozsvártt és visszavonta a magyar haderőt Csucsára (november 25-én), honnan br. Bánffy János, a Katona Miklós-féle, Deésnél szétszórt magyar csapat szervezése végett Nagy-Bányára küldetvén, az itt őrnagygyá kinevezett Inczédi Samu vette át a XI. zászlóalj és Riczkó őrnagy a csucsai honvédsereg vezényletét, hogy nemsokára a csucsai és bánfi-hunyadi győzelmek után Kolozsvárott egyesüljön a Szamos völgyén lesiető Bem hadseregével.
Kolozsvárról a XI. és a XXXI. zászlóalj, egy század Kossuth-huszár és két ágyuval Tordára vezényeltetett Czecz alezredes parancsnoksága alatt s ott maradt január 17-éig. Elég ideje és ereje volt, hogy Nagy-Enyedet és Járát a kegyetlen feldúlástól megmentse, de ez vagy a fővezérség, vagy a dandárparancsnok (Czecz) hibájából nem történt meg, csak a vészhir érkeztekor küldött egy századot Enyedre, az erdőkre menekültek összeszedésére, a mit ha ezek teljesiteni tudtak, bizonynyal a rendelkezésére álló 2,500 főnyi dandárral meg is menthette volna Enyedet, mert hogy dandárja nagy feladatok teljesitésére képesitve volt, megmutatta az, hogy a midőn Bem által Szeben alá rendeltettek, Balázsfalvánál sokkal nagyobb oláh hadseregen vágták át magokat, mint a minő Nagy-Enyedet megsemmisitette. Czecz dandára Szeben ostromát előző éjjel megérkezett Vizaknára, s kora hajnalban már sorakoztatta is dandárát; de egész 11 óráig tétlenül állott ott s csak akkor vezette azt Szeben felé, a midőn már ott a csata el volt veszve.*
A Szebentől való visszavonulás alkalmával Bemnek a székely zászlóalj hazabocsátása által meggyengült sergét Nagy-Sejknél három oldalról támadta meg a győzelmében elbizakodott osztrák sereg. A támadás Szeben felől volt a leghevesebb, a hol az osztrák sereg zöme nyomult s mind nagyobb tömegeket vitt a harcztérre. Már serge elitjét: gránátosait is rohamra inditá, a midőn br. Kemény Farkas tordai zászlóaljával be nem várva a rohamot: »Éljen a haza! Éljen Bem!« kiáltással szembe rohant velük s egy elszánt szuronytusával visszavetette őket. E döntő perczben érkezett segélyre a XI. zászlóalj, melynek segélyével az osztrákokat visszaszoriták Szebenbe. E csata után neveztetett Szigethy Miklós századossá s vette át a III. század parancsnokságát. Vizaknáról a XI. zászlóalj két századával küldetett január 30-án br. Kemény Farkas a Magyarországról segélyt hozó Beke elibe. Ezen merész vállalatnak leghősiesebb s igazán Rolandi fegyverténye az volt, a midőn Szigethy Miklós Déváról 60 önkéntessel éj idején átvágta magát az oláhok által erősen megszállt kajáni szoroson, Brádra, hol Beke ezredesnek Bem rendeletét átadva, annak dandárát elvezették a piski hidhoz, hogy ott a győzelmet – a mely Erdély sorsa felett döntött – kivívni segitse.*
Egy ideig a sebesült Inczédi helyett gr. Bethlen Olivér volt a XI. zászlóalj parancsnoka; de Nagy-Szeben bevétele után e zászlóalj Fejérvár ostromához rendeltetvén, ott Szigethy Miklós, mint legidősebb százados vette át a zászlóalj parancsnokságát, mignem április 7-én a Szász-Sebesen levő Bem által a zászlóalj őrnagyává neveztetett ki, mint ilyen vezette (április 29-én) zászlóalját a Bánátba, a hol részt vett Fehértemplom elfoglalásában és Puchner szerencsét próbáló hadseregének visszaüzésében. A Bánátból visszaérkeztével Kemény Farkas havas elleni expeditiójában vett részt, mignem junius 23-án Fejérvárhoz visszarendeltetvén, Szigethy Miklós a Borbándon levő magyar hadosztály parancsnokságával bizatott meg.
A muszkák betörésekor (julius 26-án) Szász-Sebesre s Szeben bevételekor oda rendeltetett, de már Szerdahelynél találkozott a Szeben alatt csatát vesztett Bemmel, ki serge roncsaival Temesvárra sietett. Bemmel távozott a győzelem hite is, a szász-sebesi dandár parancsnoksága Stein tábornokra ruháztatván át, ő Dévához húzta vissza magát, hol Bekének adta át a parancsnokságot, kinek vezénylete alatt vivták a szerencsétlen szász-sebesi csatát (augusztus 12-én), hol a lovasság és tüzérség állását feladva, meghátrált s csak gyalogságunk állt rendületlenül s tömegben vonulva vetette vissza a muszka lovasság roppant tömegeinek folyton ismétlődő rohamait. Igy vonultak a kenyérmezői fogadóig, a hol a XI. honvéd-zászlóalj 11 tisztje s legénységének nagy része hősiesen halt el. A sereg roncsa Piskinél ismét hadállást foglalt s csatára készült, a midőn hátuk mögött a dévai vár légberöpült, a harcz folytatására szükséges lőkészlettel egyetemben. Stein – a ki ismét átvette a vezényletet – ütközni akart, hogy a Hátszeg felől Bánátból várt segélyt magához vonhassa; de a sereg, mely vezérében nem bizott, a Dévához való visszahúzódást követelte. Déváról 14-én Beke alezredes vezénylete alatt – kinek a teljesen bizalmat vesztett Stein ismét átadta a parancsnokságot – Lesnyekre húzódtak s itt maradtak 17-ig, minden élelem nélkül, csak sült kukoriczával táplálkozva; de még se csüggedtek, biztak Bemben, a ki visszatértét megigérte. Ámde helyette muszka parlamentair érkezett, tudatva, hogy Görgey Világosnál letette a fegyvert s felszólitva a serget az önmegadásra. A tiszti tanácskormány Szigethy Miklóst inditotta a muszka tábornokhoz a feltételek megtudására; de ő nem oda ment, hanem nemsokára visszatért Bem tábornokkal, a ki vagy 3,000 emberrel s 40–50 ágyúval érkezett meg Lesnyekre.
Bem nyiltan előadta a temesvári csatavesztést és Görgey capitulatióját s mivel a kiéhezett és elgyötrött s minden lőkészlet nélküli sereggel a tovább harczolást maga se tartotta lehetőnek, nem is ellenezte a fegyverletételt, azonban ezt csak ugy tartotta becsülettel megejthetőnek, ha a muszkák a piski hidig visszahuzódnának, a mit a muszka parlamentair által meg is izent a muszka parancsnoknak. A hogy a muszka parlamentair az üzenettel távozott, Bem a sereg felett szemlét tartva, azt Déva felé vezényelte. Előcsapatát a XI. zászlóalj képezte, a mely Dévánál muszka előörsökre bukkant, a mire Bem kiadta a rendeletet, hogy ha a muszkák azonnal vissza nem vonulnak, vissza kell őket vetni. A XI. honvéd-zászlóalj már rohamra indult, a midőn a muszkák visszahuzódtak a piski-i hidig. Bem 24 órai fegyverszünetet kötvén, némi kisérettel elvonult Lesnyeken át Törökország felé. Beke és Pap Lajos pedig Piskihez mentek a fegyverletétel felett egyezkedni s augusztus 19-én a magyar hadsereg ez utolsó roncsa Dévánál letette a fegyvert s bár a capitulatióban vagyon- és személybiztonság és sérthetetlenség volt kikötve, azt csak a muszkák tartották meg, mert az osztrákok a föltételekkel nem törődve, azon tiszteket, a kik előtt annyiszor futottak, s azok közt Szigethy Miklóst is, Nagy-Szebenbe hurczolták fogságra. Itt Szigethyt 1850. junius 14-én kötél általi halálra itélték, a mi kegyelem útján 16 évi – vasban töltendő – várfogságra változtattatott át, a miből 7 évet töltött Kufsteinban. 1857-ben kegyelem folytán kiszabadulván, nőül vette hosszas fogsága alatt is hű maradott jegyesét: Velits Lujzát, kit egy év mulva elragadott a halál. 1860-ban másodizben nagy-ernyei Kelemen Benő Katalin nevű leányát vette nőül, kivel boldog családi életet folytat szucsági birtokán.
Bár 1861-ben szülővárosa egyik tanácsosává választotta s 1869-ben a honvédség újbóli szervezésekor a szolnok-dobokai XXXII. zászlóalj őrnagyává neveztetett, s 1871-ben a kolozsvári XXX. zászlóaljhoz helyeztetett parancsnokul át, 1877-ben a nyugalmazottak állomásába helyeztetett, kiváló szolgálatai elismeréseül ezredesi czímmel.
Ott él most visszavonulva, de szeretve és tisztelve mindenki által, mert hűn és önzetlenül teljesitette hazája iránti kötelességét, vezércsillaga mindig a tiszta hazaszeretet volt s fő büszkeségét ma is azon érdemjel képezi, a melylyel 1849. áprilisban a csatatéren lett kitüntetve.
Szigethy Csehi Miklósnak méltó testvére Szigethy Csehi Sándor, ki előbb a tordai nemzetőrségnél és szabad csapatban, azután mint honvédhadnagy vett részt a szabadságharczokban s annak vészeiben; a magyar ügy elbukása után közlegényként soroztatott az osztrák hadseregbe s négy évig szenvedte az osztrák tisztek durva bánásmódját, mignem onnan kiszabadulván, a tordaiak azzal jutalmazták meg, hogy 1863-ban főhadnagyuknak, 1872-ben pedig polgármesterüknek választották s igy ő a város legelső hivatalát egészen mult 1887-ig, tehát 24 éven át viselte, a mi eléggé tanuskodik polgártársai tiszteletéről és nagyrabecsüléséről, valamint arról is, hogy a kitartó bizalomra – mely egy negyedszázad alatt meg nem rendült – föltétlenül érdemesitette magát.
Ifj. Szigethy Csehi Sándor volt Torda város utolsó alkotmányos főhadnagya és első alkotmányos polgármestere. Az ő 24 évi működése és vezetése alatt Torda városa nagy fejlődésnek indult; áldásos hivataloskodásához az előhaladásnak sok maradandó emléke fűződik; legyen szabad itt csak ugy nagyjából rámutatni arra, hogy a város közjövedelmei 20,000-ről 40,000-re emelkedtek; ő alatta igazittatott ki az Aranyos hidja 10,000 frt költséggel, a város malma nem kevesebb kiadással; ő alatta köveztetett ki a város több utczája és fásittatott be; ő alatta ültettetett be fákkal a temető, biztosittatott az Aranyos rongálása ellen és láttatott el jó, járható úttal; az ő közbenjárására állittatott fel Tordán az állami faraktár, szerveztetett az állami polgári fiu- és leány-iskola, jött létre a kisdedóvóda; az ő közvetitése folytán rendeztetett be – a várostól nyert területen – a gazdasági egyesület mintakertje, világittatott ki a város s kezdetét vette a tordai határ tagositása stb. Mindezek minden szobornál fényesebben hirdetik az ő üdvös tevékenységét és soha el nem évülő érdemeit.
Lászlófalvi Velits Lajos és fiai.
Torda érdemdús polgárai közül ki kell emelnem idősebb Lászlófalvi Velits Lajos gyógyszerészt,* a ki szabadságharczunk előtt is egyike volt Torda város előmenetelén és fejlődésén munkálkodó legbuzgóbb polgárainak, neve minden áldásos intézménynyel össze van forrva. Szabadságharczunk alatt sem vonult vissza a terhes kötelességek elől, ő maga is az egyik tordai nemzetőr-század századosa volt, György fia a XXXI. honvéd-zászlóalj főhadnagya, Károly az egyik vadász-század parancsnoka, Lajos fia a XI. honvéd-zászlóalj hadnagya volt. Ő maga a századosság mellett raktárnok s felvigyázó a tordai tölténygyárban, a melyet ő maga rendezett be. Ily sokoldalú üdvös tevékenységével az osztrákok haragját vonta magára s a hogy Urbán Kolozsvártt elfoglalta, azonnal kikutatták házát, még pinczéje s udvara földjét is feltúrták elásott fegyvereket keresve s bár semmit sem találtak, mégis Kolozsvárra vonszolták s börtönbe vetették, vagyonát zár alá vették, s miután semmi egyebet rábizonyitani nem tudtak, minthogy három fiával együtt szolgálta a hazát, végre gr. Thoroczkay közvetitésére szabadlábra helyezték. Szabadságharczunk lezajlása után ismét börtönbe vetették azon ürügy alatt, hogy Törökországba menekült Károly fiával levelez s mindaddig zaklatták és kinozták, a mig testileg és lelkileg megtörve, szivbajban el nem halt.
Torda hősei között nem mellőzhetem Kovácsi Jánost, ki a 40-es években a Torda vármegyei ellenzék egyik legtevékenyebb és jeles szónoki tehetsége következtében lenyomatékosabb tagja volt; szabadelvűségében nem gátolta az, hogy a vármegye központi szolgabiróságának tisztét viselte, mert semminemű főispáni befolyás, kecsegtetés avagy fenyegetés nem tudta őt meggyőződésétől eltériteni; ez okon üldözőbe is vették és hivatalából ki is forgatták; de ő azért elveit soha meg nem szegte, szegre nem akasztotta, sőt azokért, a midőn kérdésessé tétettek, kész volt síkra szállni s életét is feláldozni; mert Kovácsi János első volt, a ki a szabadság zászlója alá sorakozott s mint a Tordán alakult IV. nemzetőr-század (később szabadcsapat) századosa részt vett a szamosfalvi csatában s Bem alatt az Erdély visszafoglalására inditott hadjárat minden csatáiban, mignem a vizaknai csatában – hol százada élén oroszlányi bátorsággal harczolt, – hősileg elvérzett; de emléke él s élni fog honfi- és polgártársai hálás szivében.
Puhl Ignácz Gyöngyösről származott Tordára s mint a XXXI. honvéd-zászlóalj őrnagya tüntette ki magát szabadságharczunk alatt.
Tordán kedves emléket hagyott maga után Miklós Miklós, ó-tordai ev. ref. lelkész is, a ki az ottani társadalmi élet egyik legkedveltebb alakja, jó ötletei és élczei által a kedélyesség mintaképe volt; de a ki különben a komoly teendők terén is helyt állott s nemcsak mint lelkész tünt ki nagy szónoki tehetsége által, hanem e tulajdonát – mint a szabad eszmék harczosa – a közügyek terén is hasznositotta. Báró Kemény Farkasnak kedves embere s Petőfinek is barátja volt elannyira, hogy a nagy költő nejét és egyetlen fiát is nála hagyta Tordán, a midőn elment a segesvári csatatérre dicsőülni. Miklós Miklós a 60-as évek végén halt el.
Torda nevezetesebb családjai közt fel kell emlitenem az ó-tordai Weress-családot, melynek Tagjai közül országos nevezetességre emelkedett Weress József, Torda város nagytudományú főjegyzője, ki a 30-as évek országgyűlései alatt záhi Ugron Istvánnal képviselte Torda vármegyét s ki mint a szabadelvű-párt egyik legkiválóbb szónoka, br. Kemény Dénes, gr. Kendeffy Ádám és Szász Károlylyal küzdött Erdély jogaiért és szabadságáért. Ő lett unitarius részről egyik itélőmesterként fölterjesztve, de attól elesett azért, mert egyik országos ülésben az akkori erdélyi kath. püspököt, Kovács Miklóst hamis eskü miatt vád alá helyezni inditványozta, miután püspöki esküjében a heretikusoknak nézett más vallásúak tűzzel és vassal való kiirtására, a főkormányszéki tanácsosi esküben pedig a bevett vallások védelme és oltalmazására tesz esküt s igy a két eskü homlokegyenest ellenkezvén, egyiket mulhatlanul meg kell szegnie. Ekkor mondotta br. Kemény Dénes azon példabeszéddé vált szavakat, hogy: »Megemlegesd azt a napot, mikor megsértetted a papot«; meg is emlegette, mert a püspök haragja örökre elütötte az itélőmesterségtől.
Ennek nagytehetségű fia volt ifj. Weress József, a ki az 1848/49-iki szabadságharczban is mint kitünő honvédtiszt vesz részt s a Török-Gálffy-féle összeesküvésbe is bevonatván, azért hat évi várfogságot szenvedett Josefstadtban Székely Sámuel és János ügyvédek, Lengyel Ádám, Finta Miklós, Ferenczi János és Tarsoly Gergely tordai polgárokkal együtt. 1860-ban Torda város Weress Józsefet főjegyzőjének választotta meg; de ő nemcsak mint honvéd, mint közhivatalnok, hanem mint iró is feltünt; versei, beszélyei már Bajza »Figyelőjé«-ben, Horváth Lázár »Honderű«-jében és a kolozsvári »Társalkodó«-ban sűrűn lettek közre adva s méltán feltünést okoztak, mert mély kedély, költői érzület és alapos tanulmány emelték őt sokak fölé, műveinek becsértékét emelkedett hazaszeretet fokozta, azok nem kis mértékben járultak a lebilincselt közérzület felvillanyozására. E beszélyei és versei »Dalok és beszélyek« czímen 1860-ban önálló kötetben is megjelentek, br. Kemény Zsigmond által kiadatva. 1861-ben ő maga is fölment Pestre, részint hogy kéziratban levő többi munkáit sajtó alá rendezze, részint hogy fogságban kapott betegségét gyógykezeltesse; de hirtelen bekövetkezett halála meggátolta művei közrebocsátásában. Ott Budapesten, a kerepesi temetőben fekszik Tordának e hű fia, kinél a kora halál egy szép jövőnek reményeit és várakozását tépte szét. Ezen Weress-családból ered Weress Dénes, Torda-Aranyos vármegye jelenlegi alispánja.
Torda nevezetes emberei közt nem mellőzhetem záhi Ugron Istvánt, a ki már a 30-as években Torda vármegye főispánja volt; de a mint 1832-ben Erdélyben a szabadelvű párt szervezkedni kezdett, ő, a szabadság barátja, azonnal hivei közé sorakozott s a midőn 1834-ben Estei Ferdinand a kolozsvári országgyűlés szétoszlatásával alkotmányellenes kormányzást szervezett, Ugron István – az egész alkotmányos érzelmű tiszti karral egyetemben – leköszönt a főispánságról s a magánéletbe vonult vissza; de a közszeretet ott is fölkereste s Torda vármegye egyik követeként küldötte az országgyűlésekre, hol mint a szabadelvű-párt egyik legbuzgóbb és legtevékenyebb tagja szerzett örök érdemeket. 1848-ban Erdély visszafoglalása után Beöjthy Ödön Ugron Istvánt nevezte ki Torda város és vármegye kormánybiztosává, mely minőségében ugy a haderő szervezése, mint a közigazgatás vezetése és a rend fentartása körül maradandó érdemeket szerzett, a miért üldöztetés és börtön volt jutalma; kiszabadultával Kolozsvárra telepedett s ott a 60-as években halt el.
Némileg tordainak kell vennem Czakó Zsigmondot, korán elvesztett jeles drámairónkat is, nemcsak azért, mert anyja Velits Kata tordai volt, hanem azért is, mivel ő maga is fiatalsága legnagyobb részét Tordán töltötte, mert miután atyja az alchemiával nemcsak a saját, hanem neje vagyonát is elvegyészte, neje két gyermekével, János és Zsigmonddal testvére Velits Lajos tordai gyógyszerész védszárnyai alá vonult Tordára, a ki nemcsak özvegy testvérét fogadta gyöngéden, hanem fiai neveltetését is gondozta, nevezetesen Zsigmondot saját idősebb fiával Károlylyal a nagy-enyedi ev. ref. collegiumban iskoláztatta, honnan Czakó szinésznek csapván fel, hosszas hányattatás után 1847-ben végre Pestre vergődött fel, a hol nemcsak alkalmazást nyert a nemzeti szinháznál, de két jeles drámájának elfogadása és előadása által egyszerre hirneves és ünnepelt iróvá is lett s bizonynyal nemzeti irodalmunk egyik elsőrangú csillagává lesz vala, ha az öngyilkos golyó el nem oltja a nagy jövőre hivatott fiatal életét.
A XXXIX. fejezetben emlitést tettem azon tordai unitarius lelkészek és rectorokról, kik mint irók is feltüntek; de ott kimaradt a legjelesebb, ki ha kellőleg méltányolva lenne, régi költőink közt első sorban foglalna helyet. Ez Bogáthi Miklós, a kinek még személye iránt is tévedésben voltak; neve most bogáthy Peljdes Miklós, majd Bogáthy Fazekas Miklósnak iratván, sokáig azt két külön személynek vélték, mig Jakab Elek kétségtelenül be nem bizonyitotta, hogy a két név-variáns alatt ugyanazon személy rejlik. Bogáthy Miklós előbb tordai unitarius rector volt s mint ilyen irta jeles műveinek nagyobb részét; Dávid Ferencz hű tanitványa és a monotheismusnak buzgó hirdetője lévén, üldözőbe vették, a mikor Szent-Demeterre menekült, Balássy Ferencz gazdag unitarius főurhoz, Udvarhelyszék az idő szerinti főkirálybirájához, hol (mind udvari predicator) folytatta irodalmi tevékenységét; nemsokára gerendi unitarius lelkészként szerepel, honnan az üldözés ismét elzavarta, midőn a Karádi Pál püspök egyházmegyéjéhez tartozó Pécsre futott (1582-ben), honnan a Karádival folytatott vallásos viták következtében ismét visszakerült Szt.-Demeterre, hol az »Uj szövetségről«, »Mennyei jelenetekről« czímű jeles hittani munkáit irta; utóbb Kolozsvárra vitetvén lelkésznek, ott irta a »Törvényekről«, »Szentlélekről« czímű jeles hittani munkáit s forditotta magyarra »Szent Dávid zsoltárait« és irta »Paraphrasis libri Job« czímű művét. E két utóbbi jeles munkáját Tordán kezdé, de onnan a pestis miatt el kelletvén menekülnie, Szt.-Erzsébeten végezte, a mint ő maga dedicatiójában irja:
| Thordán keseredék, a ki ezt gondolá |
| De nagy döghalálkor eszébe forgatá, |
| Székelyföldön végzé és magyarnak adá |
| Ezer ötszáz nyolczvanhat esztendőben irá. |
És tovább a Dávid zsoltáraihoz irja:
| Imre herczeg emlékezeti napján |
| Félkedvel irám Erdélyben soos Thordán |
| Nyolczvannégyben az ezer ötszáz után |
| Féljen Istent minden ez ének után stb.* |
De nemcsak ezeket, hanem szép költeményei nagy részét irta Tordán; igy a »Szép historia« czíműt 1575-ben.* Legszebb és legnagyobb költői művét »Mátyás király dolgairól« szintén Tordán 1576-ban (nyomt. 1577-ben) ezt maga jelöli utolsó versszaka e sorában:
| Gondolom tudjátok, végeztem Thordán. |
| Thordán Szaniszló Szent Mihály más napján |
| Ezt irám ezerötszáz hetven hatban stb. |
Tordán irta »A nagy Castriot György« czímű hőskölteményét, valamint Tordán irta 1584-ben »Enekek-Éneke« czímű gyönyörű vallásos költeményét, mig »E világi nagy zűrzavarokról« és »Aspasia asszony« czímű verses műveit Homoród-Szent-Pálon irta 1586. és 1587-ben (nyomt. Kolozsvártt 1591-ben) és végre gyönyörű magyar Zsoltáros könyvet irt,* a mely kéziratban maradt.*
Különben Bogáthyról Toldy Ferencz is a »Költészet történeté«-ben méltánylólag emlékezik meg; még akkor nem voltak ismeretesek minden művei, sokat másoktól eredetteknek hittek, csak újabban lett az ő szerzősége megállapitva s igy elmondhatjuk róla, hogy századának méltó büszkeségét képezi, mert oly szép magyarsággal, oly zamatosan senki azon korban nem irt mint ő, nyelvünk szépsége az ő verseiben igazán kinyomatot nyer, mintegy kidomborodik, a verselés dallamossága, a lyrai érzelem bensősége a lelket igazi gyönyörrel tölti el, azok mind igazi magyar sziv, magyar kedély szüleményei, a XVI. század gazdag magyar irodalmának igazi gyöngyei, megbecsülhetlen clenodumai. Bogáthy igazán a magyar irodalom dicsfényében tűnik fel az utókor előtt s Torda méltán büszke lehet arra, hogy magáénak vallhatja.
Fennebb emlitettem Thorday Jánost, de ott mellőzvén irói érdemeit, itt utólagosan kiemelem, hogy ő is igen jeles magyar Zsoltárkönyvet irt 1627-ben.*
Fennebb Torda elhunyt iróit elősoroltam, de kimaradott onnan aranyos-rákosi Székely Sándor, a ki 1797-ben szeptember 13-án Kálban született ugyan tordai származású atyától, de ő maga élte nagy részét Tordán töltötte, mert tanulmányait bevégezvén s külföldi egyetemeken is gyarapitván, 1822-ben tordai unitarius lelkészszé, 1827-ben egyszersmind az ottani gymnasium igazgató-tanárává is választatott, mignem 1832-ben a kolozsvári unit. főiskola hittudományi tanszékére helyeztetett át, 1836-ban igazgatóvá, 1838-ban egyházi főjegyzővé, 1843-ban püspöki helyettessé, 1845-ben püspökké választatott. Hivatalos elfoglaltsága mellett az irodalom terén is nagy tevékenységet fejtett ki. Ő volt a magyar epos meginditója, hogy ugy mondjam alapvetője, »A kenyérmezei harcz«, »Vienniász«, »Székelyek Erdélyben«, »Dierniáz«, »Mohács«, »Nándor ostroma«, »Buda visszavétele«, »Rudolfiás« (az utóbbiak s sok más kéziratban maradt) stb. czímű művei által. Átdolgozta ezen kivül az unitariusok régi énekes könyvét, kiadta (1839-ben) »Az unitarius vallás története Erdélyben« és »Erdélyország történetét« (1845-ben). Elhalt 1852-ben január 27-én, a midőn a háromszéki eklézsiákat látogatva meghűtötte magát s igy áldozatul esett egyházfői buzgalmának.
Toldy Ferencz (A magyar költészet kézikönyve IV. k. 180–182. lapján) és Jakab Elek (a »Figyelő« XIII. k. 161–183. lap) méltatták irói érdemeit, az utóbbi kiadatlan verseiből is többeket közölt. A kik hasznos élete és tágkörű irodalmi működéséről bővebben akarnak tudomást szerezni, oda utasitom. Én itt csak arra szoritkozom, hogy beiktatom Torda jelesei közé.
Fennebb már többeket emeltem ki Torda szülöttei közül, a kik az irodalom terén szereztek hirnevet és elévülhetlen érdemeket; az ott bemutatottak többnyire már elhaltak, de nyomdokaikon új nemzedék támadt, a mely a megkezdett munkát tovább folytatja s mely a tudomány örökbecsű kincseivel gazdagitja a hazai irodalmat. Ezek a még életben levő Tordáról származó magyar irók, a kik most is áldásosan működnek, a kiktől még ezután is sokat vár és várhat a nemzet. Nem lehet tehát feladatom, hogy ezeknek most – üdvös működésük közepette – be nem fejezett életük delén, életleirásukat adjam; de azt mégis kötelességemnek tartom, hogy azoknak Tordáról származását megjelöljem s irodalmi tevékenységükre rámutassak, mint oly szellemi tőkére, a mit Torda szolgáltatott a hazának, mely annak dús kamatait élvezi.
Fennebb méltattam már Szabó Lajos munkálkodását s mint Erdély elsőrangú publicistájának is meghoztam a köteles elismerés adóját; de még számosan vannak, a kik e téren elismerést érdemelnek.
Igy például Kőváry László, Erdély történelmének és régészetének e termékeny tollú úttörő munkása, a ki 1820-ban julius 7-én született Tordán, tanulását ott kezdette és Kolozsvártt végezte 1842-ben, a midőn M.-Vásárhelytt kir. táblai irnok lett, utóbb Simén György nevelését gondozta Kelementelkén. Irodalmi munkássága már tanuló korában kezdődött, 1842-ben kiadott »Székelyhon« czímű füzetével, nemsokára ifjúsági könyvtárt inditott meg »Györke könyvtára« czímmel, melyből több füzet lett a nyilvánosságnak átadva. 1848-ban a magyar ministerium a statistikai hivatalba nevezte ki rendes tagnak, a mire 1847-ben kiadott »Erdélyország statistikája« czímű munkája által szerzett jogosultságot. 1849 után megnősülvén, a magánéletbe vonult vissza, tanult, gyűjtött és irt, a politika tere el levén zárva, irt tudományos könyveket, igy 1852-ben kiadta »Erdély régiségei«, 1853-ban »Erdély ritkaságai« czímű munkáit, ezek folytán 1854-ben a kolozsvárvidéki régiségek conservatorává neveztetett ki; nemsokára a kolozsvári ipar- és kereskedelmi kamara titkára s a biztositó-társulatok buzgó előmozditójává lett. E tájt (1854-ben) adta ki »Erdély nevezetesebb családai« czímű munkáját s kezdette meg nemsokára legnagyobb művét, »Erdély történelmét« (6 kötet, 1857–63). Ezen sokoldalú tudományos búvárlatai mellett a hirlapirodalom terén is működött, 1848-ban a rövid életű »Ellenőr«-t szerkesztette Kolozsvárt, a 60-as években a »Hetilap« főmunkatársa s egy ideig a kolozsvári »Korunk« szerkesztője volt s »Erdély épitészeti emlékei« czímű munkáját adta (1866) közre; a magyar tudományos akadémia is méltatta a tevékeny irót, 1883-ban tagjai sorába iktatván.*
Torda jogosan magáénak vallhatja jeles irónkat, Salamon Ferenczet, kinek családja ugy atyai, mint anyai ágon Tordáról származik; atyja is Tordán született s csak később ment Dévára lelkésznek, anyja a tordai pap leánya volt. Hogy derék és hazafias szellemű emberek volt, már csak az is bizonyitja, hogy 1848-ban mindhárom fiuk: Ferencz, József és István a honvédek közé sorakoztak. József főhadnagy volt a Kemény Farkas által vezényelt tordai honvéd (szabadcsapat) zászlóaljban, épen az napon neveztetett ki századossá, a midőn hőises halállal mult ki a szelindeki csatában. István végig küzdötte szabadságharczunkat, szintén hadnagy volt a tordai zászlóaljban, súlyosan megsebesült a szász-sebesei csatában, a midőn a megrohant Bem tábornokot kimenteni segitette az osztrák chewallegerek körmei közül. A vezért kimenteni segitett, de ő a csatatéren maradva, osztrák fogságba jutott, kik a sebesült hőst fogságba hurczolták s felgyógyultával besorozták az osztrák hadseregbe. Kiszabadultával aranyos-polyáni lelkészszé választatott s ott halt el pár évvel ezelőtt.
Salamon Ferencz 1825-ben szeptember 4-én született, tordai származású atya és anyától Déván; tanulmányait éppen végezte a nagy-enyedi ev. ref. főiskolában, a midőn bezúgta a hazát a »Talpra magyar, hí a haza« riadója, mely hazafias lelkében viszhangra talált, mert ő, a tordai hősök ivadéka, első sorakozott a magyar zászlók alá, még pedig a hires veressapkás XI. honvéd-zászlóaljban szolgált hadnagyi minőségben a szintén tordai hős ezredes, Szigethy Cs. Miklós vezénylete alatt. E zászlóalj hősiességét fennebb méltattam; abból osztályrészét méltán követelheti Salamon Ferencz is, a ki a fegyverletétel után, hogy a besorozástól mentesüljön, jó ideig Bihar vármegyében bujdosott s Nagyváradon mint magántanitó tartá fenn magát, mignem az üldözés enyhültével 1851-ben Pestre jött fel, beiratkozott az orvosi egyetemre s a mathematikát egész szenvedélylyel tanulta s annyira elsajátitotta, hogy 1852-ben – az akkor hires – nagy-kőrösi gymnasiumhoz hivatott meg tanárnak s bár akkor ott Arany János, Szabó Károly s sok más jelesünk működött mint tanár s bár Salamonunk ott közkedveltségnek örülhetett, mégis hamar ráunt a rideg számokra s egy év mulva visszaköltözött Pestre, hol nyomós irodalmi munkássága azonnal kezdetét vette, mert a mellett, hogy több lapnak és tudományos, sőt szépirodalmi folyóiratnak is tevékeny munkatársa volt (mint »Budapesti hirlap,« »Magyar Posta«, »Pesti Napló«, »Vasárnapi Ujság«, »Kisfaludi társ. évkönyvei« stb.), a komolyabb tudományos és történelmi munkáinak egy egész sorozata hagyta el évről-évre a sajtót. Igen hosszú lenne azokat itt mind elősorolni, legfölebb a nagyobbjából fölemlitem »Magyarország a török hóditás korában«, »Az első Zrinyiek«, »A magyarok hadi története«, »A magyar királyi szék betöltése«, »Rendi országgyülés«, »A honfoglalás éve« czíműeket és legnagyobb művét, az 1878-ban megkezdett »Budapest története«-et. Ily nagyszabású irodalmi működését a magyar tudományos akadémia azzal méltányolta, hogy 1859-ben levelező, 1871-ben pedig rendes tagjává választotta, a magyar kormány pedig a budapesti tudományos egyetemen a magyar történelem rendes tanárává nevezte ki. Salamon Ferencz magát tordainak vallja s igy e városra is esik egy fénysugár az ő tudománya kincses házából.
Torda jeles emberei közé kell iktatnom Nagy Miklóst, a »Vasárnapi Ujság« szerkesztőjét is; de mielőtt közhasznú életét pár vonással ismertetném, be kell mutatnom nagytehetségű és áldásosan élt édes atyját: Ürögdi Nagy Ferenczet, a ki ha nem született is Tordán, de élte legnagyobb részét ott töltötte, ott nyugoszsza örök álmát is, s azért méltán helyt követelhet Torda jelesei között; Nagy Ferencz Doboka vármegyei Szent-Andráson született 1804-ben, tanulmányait (jogot és hittant) Maros-Vásárhelyen végezvén, 1829-ben külföldi egyetemeken gyarapitá ismereteit, a honnan visszatérve, 1831-ben ó-tordai ev. ref. lelkészszé választatott; ámde ugy széleskörű tudománya, mint hajlamai inkább a tanári pályára útalták, nem is habozott a sokkal előnyösebb ó-tordai lelkészséget a tanári állással felcserélni, a midőn 1834-ben Zilahra hivták meg tanárnak, a honnan 1836-ban Kolozsvárra jött az ottani ev. ref. főiskola bölcsészeti tanszékének elfoglalására, mint ilyen vette nőül Torda vármegye hirneves alispánja, Simon András fönkelt lelkületű leányát, Juliát, kivel Tordán házat és birtokokat kapván, ő maga is tordaivá vált, a hol már papsága idejében kiváló kedveltségben részesült; de különben ő maga is kiváló előszeretettel viseltetett Torda iránt, ott háztartása volt, a szünidőket mindig ott töltötte, egész szenvedélylyel űzvén a gyümölcsészetet és szőlészetet s a midőn 1872-ben 41 évi tanársága után önként nyugalomba vonult, leginkább Tordán lakott, ugy itt, mint Kolozsvártt oly áldásosan működvén, hogy századok multán is érezni fogják annak üdvös hatását. Nagy Ferencz buzgón teljesitett tanársága mellett, igen nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki. Ugy a bölcsészeti, mint az egyházi irodalom terén buzgón működött s e mellett főmunkatársa volt az Erdélyi Hiradónak, egyideig szerkesztője a Nemzeti Társalkodónak, mely akkor az erdélyi tudományos irodalom legkitünőbb közlönye volt, e mellett ő volt már a 40-es években – a midőn még a népirodalom pólyáiban – a ki e téren maradandó becsű munkálkodást fejtett ki s Mentor czímen a szó nemes értelmében vett népkönyveket adott ki, melyek ugy az erkölcsiség, mint az ismeretek terjesztésére jótékony befolyást gyakoroltak. Kikelt e műveiben a babona, síkraszállt az iszákosság ellen, annak ellensúlyozására mértékletességi egyletek szükségességét nemcsak hangoztatta, hanem azok alakitásában tevékeny részt is vett. Itt sem állapodott meg, gazdasági hátramaradásunkat tapasztalván, igyekezett e téren is üdvös reformokat kezdeményezni, azért irodalmi működését kiterjesztette a gazdászat terére is s buzditó czikkeivel résztvett az erdélyi gazdasági egyesületnek már megalakulásában is 1844-ben. A midőn pedig 1849-ben az önkényuralom azt is beszüntette, minden erejét megfeszité, hogy azt ismét életre keltse s midőn végre hosszas utánjárás után sikerült 1854-ben azt újból feléleszteni, az újra alakult egyesületnek titkárává választatván, annak igazán éltető lelkévé lett s nemcsak az egylet évkönyveit s számos más szakkiadványait szerkesztette; hanem beállitotta, rendezte és gondozta annak kolozsvári szőlő- és gyümölcsfa-iskoláját; Kolozsvártt és más vidéki városokban, gyümölcs-, bor- és állat-kiállitásokat rendezett. 1854-től kezdve minden évben – mint egyleti titkár és a szemle-bizottság elnöke – beútazta Erdély bor- és gyümölcs-termő vidékeit; hasznos útasitás és oktatással látván el a termelőket, a központon pedig az ily tanulmányútjai alkalmával tett észleleteiről és a szükséges gazdasági reformokról oly becses előterjesztéseket téve, melyek gazdasági szakirodalmunkat igen sok becses ismeretekkel gazdagiták s az e téren létrejött haladásnak nem egyszer váltak kiindulási pontjaivá. Ezen szakközlönyi működése mellett számos önálló munkával is gazdagitá gazdászati irodalmunkat, irt a többek közt az erdélyi gyümölcsfajokról, Erdély borászatáról, dinnyészetéről, szőlő- és gyümölcs-iparáról stb. Lankadatlan tevékenysége – melyet a szőlészet és gyümölcsészet ugy elméleti, mint gyakorlati terén is kifejtett – nemcsak itthon, hanem a külföldön is figyelmet keltett s a külföld leghirnevesebb pomologusai keresték a vele való érintkezést s főleg a kiváló erdélyi almafajok: a pojnik, batullen stb. oda való eljuttatása és honsitása által neve annyira ismeretessé és tiszteltté vált, hogy Belgium hires gyümölcs-tenyésztője, dr. Jonkhe egy általa létrehozott körtefajt Nagy Ferencz nevéről nevezett el.
Országos működése közepett nem feledkezett meg az ő kedvelt Tordájáról sem, kezdeményező és fő-főtényező volt abban, hogy a 60-as évek végén megalakult a torda-aranyosi gazdasági egyesület, a mire a lendületet, egy az alakulást megelőzött s kiválóan sikerült tordai gazdasági kiállitással adta meg s az ez alkalommal létesitett egyesületnek élte végéig legbuzgóbb és áldozatkészebb támogatója* és e város és vidék gazdasági fejlődésének egyik főfaktora volt, nemcsak a közélet,* hanem a gazdászat terén is, mert nyugalomba vonulta után legtöbbet Tordán tartózkodván, minta-szőlészete és gyümölcsészete által legtöbbet tett arra, hogy Torda lakói a virág-, gyümölcs- és szőlőtenyészetet megkedvelték, ő honositotta ott a nemesebb gyümölcs- és szőlőfajokat, azok a várost minden oldalról bekeretelő gyümölcsösök és szőlőkkel díszitett hegyek, az ő legszebb, soha el nem hervadó koszorúját képezik s Torda viruló rózsás kertjei illatárjaikkal neki is tömjéneznek, az ő sirja körül is bebalzsamozzák a légkört, hisz sirja ott domborul e szőlők és gyümölcsösök árnyában, miután végkivánsága szerint az ő kegyelt Tordáján, kedvelt, maga ültette ótárczai szőlőjében helyezték örök nyugalomra.
Halála 1876. február 27-én következett be Kolozsvártt. Temetése már ott nagy részvét mellett történt meg; Torda város és az ottani gazdasági egyesület népes küldöttség által képviseltette magát s küldte el koszorúját, mely mellé gr. Mikó Imre – mint az erdélyi gazdasági egyesület elnöke – az egylet díszes koszorúját a boldogult koporsójára e szavakkal helyezte el: Az erdélyi gazdasági egyesület ezen egyszerű, de nem kevésbé őszinte jel által kivánt legfáradhatatlanabb, legmunkásabb vezértagja érdmeinek elismerésül áldozni. Tordán február 28-án, a város és vidék egybesereglett lakosainak nagy részvéte és őszinte fájdalma mellett temettetett el önválasztotta nyughelyére, hol koszorúját minden tavaszszal felújitja az ő általa plántált nemes válfajú gyümölcsfák virágözöne. Ő a természet hű barátja volt s az nem mulasztja el, önmagától újuló, mindig viritó, élőkoszorújával körülfonni a nemes emberbarát, hasznos honpolgár és a természet hű barátjának – honfitársai kegyelete által is körülölelt – sirhantját.
Nagy Ferencznek két gyermeke volt: Ilka (Szász Domokos püspök neje) és az országosan nagyrabecsült Nagy Miklós, ki Tordán 1840-ben született, tanulmányait a kolozsvári ev. ref. főiskolában kezdette és végezte s már zsenge korában megkezdette irodalmi munkálkodását, kezdetben az erdélyi lapokban, utóbb a pesti »Vasárnapi Ujság«-ban. E lappal való összeköttetése vonzotta a fővárosba, hol az egyetemen a jogot 1860–64-ig elvégezvén, hajlamait követve, a hirlapirodalmi pályára lépett s a »Vasárnapi Ujság«-nak előbb munkatársa, utóbb segédszerkesztője s Pákh Albertnek 1867-ben bekövetkezett halála után annak szerkesztőjévé lett s azt a »Politikai Ujdonságok« czímű melléklappal egybekötötten ma is – már több mint 22 év óta – lankadatlan buzgalommal szerkeszti, ugy külcsin, mint beltartalomra nézve oda fejlesztvén, hogy az ma már bármelyik ilynemű külföldi vállalattal kiállja a versenyt. A kezdetben képes néplapként szerepelt »Vasárnapi Ujság« ily megizmosodása, magasabb és művészies szinvonalra emelkedése: csakhamar érezhetővé tette egy képes néplap hiányát; ezen is segitett Nagy Miklós, atyjától örökölt erélye s akadályokat legyőző szivóssága, 1873-ban megalapitván – Törs Kálmán és Vajda János főmunkatársak közreműködésével – a »Képes Néplap«-ot, melléklapjával a »Világkrónika«-val, melyek eddig nálunk páratlannak mondható elterjedésnek örvendenek, s népünk értelmi szinvonalának és hazafiságának fejlesztésére jótékonyan hatnak.
De Nagy Miklós kitartó munkaerejét e négy lap szerkesztésének, képekkel való ellátásának gondjai sem tudják kimeriteni, ő még ezek mellett más önálló munkák kiadásával is gazdagitotta nép- és honismei irodalmunkat, igy 1866. és 1867-ben – két nagy kötetben – honismereti munkát adott ki: »Magyarország képekben« czímen és az 1885-ben – boldogult Rezső trónörökös védnöksége alatt – meginditott »Osztrák- és Magyar-monarchia képekben« czímű nagy irodalmi vállalat magyar kiadásának segédszerkeztőjeként szerepelt s – mint az ily nép- és honismei dolgokban egyik legjártasabb s legavatottabb irodalmi férfiú hazánkban – annak egyik éltető lelke s valódi szerkesztője lett, a ki nélkül e nagy vállalat fennakadás nélkül nem prosperálhat vala. De ott találjuk Nagy Miklóst több jótékony irodalmi vállalatunk élén, igy az 1887-ben tüzvész által sújtott városaink fölsegélésére Jókai és Roskovics festőművész és más hazai kitünőségek közreműködésével szerkesztette a »Segitség« emlékalbumot 1, 3, 10 és 100 frtos kiadásban s buzgón résztvett az ezzel kapcsolatosan rendezett népünnep és sorsjáték intézésében, a melyek összesen több mint 70,000 forint jövedelmet eredményeztek (50,000 forinton felül maga az album), mely összeg a három elpusztult város: Eperjes, Nagy-Károly és Toroczkó s más tűz- és viz-sújtotta községek közt felosztatván (Toroczkó 11,000 frtot kapott), e városok veszteségét nagymértékben enyhité, fölemelkedésüket elősegité. Ezek mellett Nagy Miklóst ott találjuk a társadalmi tevékenység több terén, igy, mint az 1880-ban keletkezett s több évig működött Hirlapiró-egylet alelnöke, újabban mint a Jó Sziv-egylet választmányi tagja stb. hat és munkálkodik. Szóval ő a magyar haza szellemi és társadalmi életének egyik folyvást tevékenyen, buzgón működő tagja, a ki szerényen, zaj nélkül alkot és teremt. Ő atyjának valóban méltó fia s Torda városának egyik legjelesebb, legérdemdúsabb szülöttje, a kire – mint övéjökre – méltán büszkék lehetnek e város nagyratermett lakói.
Im, itt bevégzem e fejezetet, mely Torda város jeleseit, a multban és jelenben mutatja fel. A kép bizonynyal nem bevégzett, vannak bizonynyal még sokan olyanok, kik megérdemelték volna az e rovatba való beiktatását; a beiktatottaknál is kétségtelenül merülnek fel leirási hiányok, melyek leginkább az adatok hiányossága és az én fogyatékosságomnak tudhatók be; de mindennek daczára – azt hiszem – hogy e fejezetben mégis fogalmat adtam arról, hogy Torda városa mily sok hőst szűlt, mily sok jeles munkással járult a haza szabadsága, művelődése és fejlődésének előbbreviteléhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése