Édes Erdély!

Szamosújvár

2010-01-19T05:49:00.000-08:00

Szamosújvár románul Gherla, örményül Հայաքաղաք – Hájákághák, németül Neuschloss vagy Armenierstadt, latinul Armenopolis) város Romániában Kolozs megyében. Az erdélyi örmények legfontosabb központja, az örmény katolikus püspökség székhelye.

Fekvése

Kolozsvártól 44 km-re északra fekszik. Kérő és Vízszilvás tartozik hozzá.

Nevének eredete

Nevét a Martinuzzi Fráter György által 1540 körül építtetett várkastélyról kapta, aki itt tartotta kincseit.

Története

A Kis-Szamos völgye mar az õskorban lakott terület volt. Aromaiak idejében, a mai város deli bejáratánál római castrum állott, feltételezett neve Congri. Maradványait a város építésekor beépítettek a házakba.

Az elsõ középkori települést 1291-ben említik, Gerlahida néven. Tény, a dési sóút itt kelt át a Szamoson. Ekkor mar hídja és megerõsített várhelye van. A falut többször elpusztítják, utoljára a Rákóczi szabadságharc idején.

A várost a XVIII. század elején az Erdélybe telepedett örmények alapítják. Őket I. Apafi Mihály fogadja be 1672-ben.1696-ban I. Lipót rendeletére megkapjak a szamosújvári uradalmat és 1700-ban Verzerescul Oxendius engedélyt kap városépítésre, melynek alapjait Alexa római mérnök tervei alapján rakják le.1712-ben száz örmény család telepedik le. Elõször bérbe, majd örök áron veszik meg az uradalmat. A város gyors fejlõdésnek indul. Lakói gazdag tímárok(szattyán és kordován készítõk) és marha kereskedõk.1786 október 9-tõl szabad királyi város,1849-ben ,majd 1861- 76 között Doboka vármegye székhelye. A XX. században kezdõdik az örmény városi közösség hanyatlása, az elsõ világháború után megbomlik a zárt örmény-magyar etnikai jelleg, a második világháború után elveszítik gazdasági erejüket és tömegestõl kivándorolnak. A mai lakosság javarészt a környezõ falvakból költözött be az 50-es évektõl.

1291-ben Gerlahida, 1552-ben Wyiwar néven említik. Helyén a középkorban Gerla falu állt, melynek emlékét a város mai román neve őrzi. A település akkor vált jelentőssé, amikor 1540 körül Fráter György várkastélyt épített ide. Ezt 1556-ban Kendi Ferenc ostrommal foglalta el Dobó István erdélyi vajdától. Innen szökik meg Dobó 1557. november 6-án, miután Izabella királyné bezáratta. 1594-ben Báthori Zsigmond itt végeztetett ki több főurat akik vonakodtak a török ellen vonulni – köztük testvérét Báthori Boldizsár fejedelmi tanácsost – Báthori András fejedelem. A várkastélyt 1619 és 1652 között többször is átalakították. 1661-ben a török fosztotta ki 1786-tól az átalakított várat börtönnek használták, majd 1856-ban bővítették. Bástyáit jórészt lebontották.Az elpusztult Gerla falu helyén 1712-ben épült fel a város, örmények alapították. Ez volt Kelet-Európa első előre megtervezett városa. Utcahálózata ma is szabályos négyszögeket alkot.1786-ban II. József Szamosújvárt szabad királyi város rangra emelte.1910-ben 6857 lakosából 4630 magyar, 1881 román és 190 német volt. A trianoni békeszerződésig Szolnok-Doboka vármegye Szamosújvári járásának székhelye volt.2002-ben 24 083 lakosából 19 243 román, 4806 magyar, 657 cigány és 30 német volt.

Látnivalók

A város főterén áll az 1748 és 1798 között épített örmény katolikus székesegyház, Rubens egy tanítványának oltárképével. A kalandos történetű kép 1999-óta látható ismét a templomban.

A régi örmény Salamon-templom 1723-ban épült.

A varos Közép-Európa talán egyetlen barokk szerkezetû és építészeti szellemiségû városa. Párhuzamos utcák, átlós mellékutcák, szimmetrikusan elrendezve a központi piac két oldalán. Ezeken az utcákon mindenhol megtaláljuk a jellegzetes, dúsan faragott ablakszemöldökû, magos tetejû barokk házakat és a vissza-fogottabb díszítésû hangulatos, klasszikus épületeket.

1. Martinuzzi kastély (Bálványos-Ujvár). Ma börtön.A mezõségi út védelmére épült XIII. századi varhelyet elõször Szatmári Laczk Jakab erdélyi vajda erõsíti meg. Nagyobbrészt az 1540-41-es években épült Martinuzzi Fráter György idejében, Domenico Da Bologna tervei alapjan.1619-52 között tovább erõsítik Giovanni Landi és Agostino Serena irányításával. Nagyobbrészt reneszánsz és barokk stílusjegyeket visel magában.1787 után fogháznak használják.1856-59 között három emeletes épületet toldanak hozzá.

A várhoz kötõdõ fontosabb események: 1553-56 között várkapitány Dobó István, az egri hõs ; 1594-ben Báthory Zsigmond parancsára itt fojtják meg a két erdélyi fõurat, Báthory Boldizsárt és Kovasóczi Farkast; 1869 után haláláig ide volt bezárva Rózsa Sándor. Sírja a fogház melletti temetõben található.A kommunizmus idejében a legszigorúbb rendszerû politikai börtön volt.

2.Az örmény-katolikus székesegyház:A fõtéren található, jellegzetes osztrák-barokk stílusban épült. Tornya és homlokzata a többszöri átépítés miatt klasszicizáló jellegeket mutat. 1748-ban kezdik építeni,1780-ban és 1793-ban ledõl a tornya, 1804-ben avatják fel. Építõi között Thalinger Frigyes, Uberlakher Antal, Jung József az ismertebbek. Szobordíszeit és kis oltárait Hoffmayer Simon és a Csûrös testvérek keszitettek.1806-banI. Ferenc császártól egy nagy mûvészi értékû fõoltárképet kapnak, "Krisztus levételét a keresztrõl". Ezt Rubensnek tulajdonítják.

3.A Salamon templom(Boldogasszony templom).A legelsõ örmény-katolikus templom 1723-ban épült a Sinai Salamon adományozta telken és költségén. Errõl szol a homlokzati felirat is.

4.A ferencrendi zárdatemplom (Bobalna utca 8)1745-ben telepedik Ie a ferences rend,1748-57 között építik a templomukat, majd a zárdát.1855-ben leég, tornya és homlokzata1778-ban épült.

5.A múzeum épülete(volt Karátsonyi ház )Az épület egyike a meg meglevõ emeletes barokk örmény házaknak(másik a Lászlóffy ház).Ennek külön jellegzetessége barokk kapuzata, amelyet két vaskos Atlasz szobor tart.

Híres emberek

Itt született 1780. június 2-án Gorove László helytörténész, író.
Itt született 1875. augusztus 21-én Bányai Elemér író.
Itt született 1932. február 18-án Pongrátz Gergely, a Corvin-közi felkelők parancsnoka. (Édesapja 1940-ben a város polgármestere volt.)
Itt a várbörtönben raboskodott 1873-tól haláláig Rózsa Sándor, sírja a rabtemetőben van.
Czetz János 1848-as szabadságharcos. A helybeli cserkészcsapat névadója
Szongoth Kristóf - tanár és történész, az Armenia folyóirat alapítója és szerkesztõje.
Lukácsi Kristóf esperes, történész, író, az örmény-katolikus fiúintézet megalapítója és tamogatója.

Marosújvár

2010-01-15T03:02:00.000-08:00

Marosújvár.

Maros-Ujvár fekvése. Felső- és Alsó-Ujvár. Felső-Ujvár multja, régi vára, birtokosai. Gálfi János, fényes kastélya, tragikus sorsa. A mostani kastély, kilátás. A réginek maradványai, ódon temploma, sirboltja. Alsó-Ujvár a rómaiak korában, hosszas elhagyatottsága, ujbóli keletkezése. A sóbányák megkezdése. Ruszbatzky és Mészáros. A marosujvári sóaknák beosztása, terjedelme, tartalék-bányák. A sóvágók. A befakadt viz elleni régibb és ujabb védmunkálatok. Marosujvár jövője és hivatása. A marosujvári bányatelep. Király-útcza. Katholikusok és reformátusok temploma és iskolája. Marosujvár a forradalom alatt.

Útazásunkkal kapcsolatos szemlélődésünk eddig sem szoritkozott a szoros értelemben vett Aranyosszékre, hanem kiterjedt a Marosvölgy mindkét oldalára, s ha eddig a politikai határvonalok háttérbe szoritásával némileg önkényileg jártunk el, tehetnénk-e másképpen most, midőn a közép Marosvölgy balfelének nemcsak legfestőibb, hanem egyszersmind legérdekesebb pontjához értünk; ellent tudnánk-e állani azon csábnak, melyet a Felvinczczel szemben oly gyönyörüen fekvő Maros-Ujvár gyakorol reánk, midőn oly incselkedve, oly magához ragadólag tárja fel szép fektének pazar fényét? Nem, ily érzéketlenek, ily közömbösök mi nem tudunk lenni, mert tájszépség, természeti gazdagság s a mult emlékeinek tisztelete egyiránt figyelmetparancsolólag hatnak reánk, s azért ujból határsértést követtünk el, midőn Aranyosszék körvonalán, a Maroson túlhatolva, az annak balpartján büszkélkedő Maros-Ujvárt vizsgálatunk alá veszszük.

Maros-Ujvár Felvinczczel átellenben igen regényesen és festőileg fekszik; az arányzatos (symmetricus) tájberendezésnek talán sehol oly meglepő példájával nem találkozunk, mint itten, hol a természet a tájfektezésnek öszhangzatosságában valójában remekelt. Látók fennebb azon térbe kiszökellő szép hegyfokot, melyen Nagylak büszke-fenhéjázólag helyezkedett el; e szép hegyfoknak egy tökéletesen hasonló ellenpárját (pendant) találjuk Maros-Ujvárnál, mely hegyfok festői omladványokkal ékes oldalait az alján elzajló Maros fénylő lapján visszatükrözi. E hegyfok már önmagában is szép, de festőivé azáltal lesz, hogy tetőormát egy büszke gót kastély, annak szeszélyes melléképületei, ódon toronybástyája s érdekes régi egyház-alkotta épületcsoportozat koronázza, felmutatva a kis Erdély legszebb fekvésű s legimposánsabb kastélyát s annak környezetével kiegészitett oly szép tájképletet, mely bizonynyal minden erre útazót kellemesen fog meglepni.

A kastély háta mögött a hegyfok magaslatán falu szerénykedik, kis gunyhóival még inkább kiemelve az urilaknak ellentétes fényét. A hegyfok alján elsikló Maros partjain nagy terjedelmű sóraktárak huzódnak fel, a falbaszegett folyam hullámain százai nyugosznak a sóhajóknak készen tova szállitni a természet áldásait; de e táj szépségét a szóval való jellegzésnél sokkal szembeötlőbben mutatja mellékelt képünk, mely Felső-Ujvárt és a Maros kikötőjét tünteti elő. (Lásd a 106. lapon.)

Maros-Ujvár északkeletről felvett látképe, hátterében a nyugati Kárpátokkal. (Rajz. Bicsérdy János.)

A hegyfoki részt Felső-Ujvárnak nevezik ellentétben a sóbányák és bányatelep alkotta Alsó-Ujvárral, mely az általánosabb Maros-Ujvár néven ismeretes. Maros-Ujvár e leirt hegyfoktól délre a Báncza patak torkolatja alkotta kies völgykebelben helyezkedett el. E bányatelep nagy terjedelemmel bir, s roppant bányaműveivel, számos templomaival, a hivatalnokok városi rendszereséggel épült házaival már magában is szép képet mutat; még szebbé lesz hátterének nagyszerüsége által, hol a havasok hosszan elnyuló lánczolata a Székelykő, Pilis, Csáklyakő és Kecskekő sziklás, s azért nagyon festői csúcsaival pompálkodik. Ennek is – a felső-ujvári úttól felvett – képét melléklem. Ez és előbbi képünk Felső- és Alsó-Ujvár fekvéséről fogalmat nyujt, melyet az itt adott tájfektezés és rövid előismertetésünkben körvonalazott bemutatás annyira kiegészit, hogy a szükséges tájékozottsággal kezdhetünk részletesebb vizsgálatához; azonban mielőtt ily észleletünkhöz fognánk, szükséges M.-Ujvár multját kutatnunk, hogy jelenét megérthessük; de mivel a két Ujvár két külön helységet alkot, azokat mi is szétválasztva tárgyaljuk, s mivel Alsó-Ujvár ujabb keletkezésű, azért – mint olyan régiségtisztelők – a felett elsőséget adunk a büszke fekvése mellett régibb eredetével is büszkélkedő Felső-Ujvárnak.

Az Ujvár elnevezés már magában is várat feltételez, még pedig oly ujabb várat, mely egy korábbi helyén keletkezett, s mivel a 13. század utófeléig felható első okmányi adatunkban már Ujvár néven szerepel, fel kell tennünk, hogy korábban is volt ottan vár, melyre azonban a történelem mi adatot sem nyujtván, csak a sejtelem terére vagyunk szoritva, s mit legrégibb multjára ujabb adatok felmerültéig felhozhatunk, az mind kérdésessé válik. Ilyszerű az, hogy vajjon nem volt-e az arra igen is alkalmas hegyfokon a rómaiaknak valamely castruma, mely az (mint látni fogjuk) akkor mívelet alatt volt sótelepek fölött őrködött? s vajjon nem egy ily római vár helyére s anyagjával épült-e a középkorban másik vár, melyet a korábbitól való megkülönböztetés végett neveztek Uj-várnak? mind ez nagyon is homályos sejtelem, mert az egymást követett várak egyaránt elpusztultak, maradványaik egy harmadikba, s ennek töredéke egy negyedikbe – a mostani kastélyba – épült be, s igy a legtávolabbi multból semmi oly műtöredék nem maradt fenn, mi tájékozásunkban irányt jelölhetne.

Ujvárról való okmányi tudomásunk csak 1296-ig hat fel*Van ugyan Imre királynak egy 1197-ben kiadott biztositó levele, melyben Rienardi orodi perjelt erdélyi birtokaiban megerősiti. E birtok körülhatárolásánál előfordul „Herren” és „Cactateleke” (talán Csákótelek = a mostani Csákó Aranyosszéken), mely keletről Ujvár-Tordossal határolódik. A most is Ujvárral határos Csákó előfordulta valószinüvé teszi, hogy Ujvár-Tordos alatt Marosujvár értetődött, bár ezt bizonyossággal mégsem állitom. Imre király biztositó okmányát lásd Kemény Józs. App. dipl. Tran. T. I. és Fejér Cod. dipl. VIII. 4, 137., ugyanis nevezett év april 20. (quinta feria post quindenas Pasche) Péter gyulafehérvári püspök, Péter, Pál és Miklós grófokkal (Péter fiai, Sámson fiai) cserét teszen. Nevezettek Kunceduyvárt a Maros mellett (juxta Morisium), hol két falu Uyvar és Foludy, két kőegyházzal – egyik szent Mihály, másik szent György vértanunak szentelt – fekszenek, azon jogokkal, melyekkel István királytól nyerték, adják nevezett püspöknek cserébe az Aranyos (juxta Aranas) melletti Forkod helységért*Ezen most megsemmisült falu, mint alább látni fogjuk, Gyéres, Szent-Király közelében feküdt s annak kiegészitő részét alkotta., hol szent István királynak szentelt kőegyháza van stb.*Ez okmányt közli Fejér Cod. dipl. VI. 2, 51. Eredetije fehérv. kápt. levélt. cista cap. Fasc. II. Nr. 33.. Ez okmány több becses fölvilágositást nyujt, először azt, hogy azon táj, hol most Ujvár van és a megsemmisült Foludi feküdt Kunced-Ujvárnak hivatott, másodszor azt, hogy Ujvár már ezen távol korban oly jelentékeny, még pedig magyarok által*Mert mi katholikus volt, egyszersmind magyar is volt. lakott helység volt, mely kőegyházzal birt.

Két év mulva a püspök Ujvárt és társfaluját Mikud bánnal cseréli meg; ugyanis 1298-ban (in octavis Epiphaniarum Domini) Vjvar és Foludi nevű püspöki falukat, melyeket ez Péter gróftól az Aranyos melletti Szent-Királyért (villa sti Regis juxta Aranas) cserélt*Ezen okmánynak az előbbivel való egybevetéséből látszik, hogy Forkod és Sz.-Király ugyanazonos volt. volt, most a Mykud bán által birt Loana-ért*Ez Szász-Lóna Kolozsváron felül. – mely a szintén püspöki kézen levő Syolo és Fenes közt fekszik – cseréli el, ugy hogy Mikud bán azt minden járulékaival átadja a püspöknek, a püspök pedig a csere pótlékául átengedi Noglok (Nagylak) Vjvár és Foludi, valamint a bán minden más birtokainak, azon évi püspöki dézmáját, s azonfelül még 10 marchát is fizet, részint készpénzben, részint pénzértéküekben*Ez okmányt közli Fejér Cod. dipl. VI. 2, 149..

Azonban Ujvár nemsokára ismét visszakerül a püspök birtokába, mert 1316-ban Mikud bán fiai előbb zálogra, azután pedig örökösen eladják a püspöknek, mint az a káptalan előtt 1316. máj. 1-én (in octavis festi b. Georg Martyris) kelt vásárlevélből kitünik. Ennek értelmében Péter mester Mikud bán fia, s ennek Péter, János és Dávid fiai szükségtől kényszeritve a Maros mellett Fehérvármegyében feküdt Vjvár nevű birtokukat András erdélyi püspöknek zálogra adják 15 fehérvári nehézségű (pond. albens) ezüst marcháért, ismét 15 hasonló marcháért és 7 dénárért, oly kikötéssel, hogy ha a kitűzött időre ki nem váltanák, akkor a vásár örökitessék. Eljövén pedig a kikötött idő, anélkül, hogy kiváltásra bár mi lépést tettek volna, a püspök 150 ezüst marchára becsültetvén Vjvárt, a zálogba adók akaratja szerint még 160 ezüst marchát ráfizetett, s nevezettek magok és utódaik nevében 500 ez. marcha büntetés terhe alatt kötelezték magokat, hogy nevezett jószágot örökösen átengedik a püspöknek, s ahhoz való minden további igényeikről lemondanak stb.*Ez okmányt közli Fejér Cod. dipl. VIII. 1, 603. Szeredai Ser. Epp. 65. Eredetije a gyulafehérvári kápt. levélt. cista capit. Fasc. 1, Nr. 12..

Eddig Ujvár még mindig csak mint helység szerepel, váráról mi emlités sincsen téve, csak 1336-ban találunk némi vonatkozást, mely évben az esztergomi érsek az ujvári vár épitésére 200 ez. marchát rendel*Okmányt lásd Fejér Cod. dipl. III. 4, 166..

Felső-Ujvár a Maros kikötője és rakpartjával. (Rajz. Bicsérdy J.)

Ujvár nemsokára a püspök kezéből, nem lehet tudni miként, az erdélyi vajdák kezébe ment át, nevezetesen azon kir. várak közt szerepel, melyek uradalmaikkal az erdélyi vajdák járandóságához tartoztak, (ad honorem vajvodatus spectantes) s a püspöknek csak a papi dézmaszedés joga maradt fenn. Hogy ez igy volt, kétségtelenné lesz András vajdának egy 1359-ben kiadott rendeletéből, melyben Csicsó, Bálványos, Léta, Küküllővár, Ujvár, Déva és Kőhalom kir. várak és tartozandóságainak dézmáját, melyet eddig az erdélyi vajdák szedtek, Lajos király rendeletére*Lajos király azon rendelete, melyre itt hivatkozás van, 1352-ben kelt, megvan Elenchus fragm. cap. alb. T. I. p. 600. – Egy másik ily értelmű rendelete 1357-ről a fehérv. kápt. levéltárában cista capit. fasc. 7, Nr. 27, kivonatilag közli Szeredai Not. Cap. Alb. 46. ezutánra a fehérvári püspök és káptalanának átengedi*A vajda nyilatkozata Elenchus frag. cap. Alb. T. I. 95.. Azonban ez nem foganatosittatott, mert Lajos király 1359-ben Visegrádról egy harmadik szigoru rendeletet ad ki, mely harmadik ily értelmű rendeletében komolyan meghagyja, hogy az erdélyi vajdai birtokokból a papidézmát az erdélyi püspök és káptalanának haladéktalanul kiszolgáltassák*Lajosnak ezen sz. György nap utáni 15. napon kiadott rendelete eredetiben a gyulafehérvári kápt. levélt. cista. cap. fasc. II. Nr. 6. Közli Fejér Cod. dipl. IX. 2, 572., minek következtében András erd. vajda és zonuki gróf, hivatkozással a király ezen rendeletére, meghagyja Cicho, Baluanus, Léta, Kukulleu, Wyvár és Dewa várnagyainak, hogy nevezett várakhoz tartozó uradalmakból a papi dézmát, melyet eldődei és maga is eddig szedett, de a melyről a király parancsára s további viszály kikerüléseért lemond, s a fehérvári püspök és káptalannak engedi, miért annak szedésében azokat semmiként ne akadályozzák stb.*A vajda ezen rendelete kelt Fehérvárt 1359. máj. 8-án (in quind. fest b. Georg. mart.), megvan fasc. 2. cap. num. 6. p. 70. Lib. Reg. 95, közli Fejér Cod. dipl. IX. 3. 131–133. Hogy pedig az itt emlitett ujvári vár csak a tárgyalásunk alatti lehetett, bizonyossá lesz az által, hogy Erdélyben Ujvár nevű vár csak ez és a szamosujvári volt, az utóbbi azonban azon korban még nem létezett, mert azt később épiti Martinuzzi (1540-ben), s igy a 14. században előforduló ujvári vár csak Maros-Ujvár lehetett.

Az erdélyi püspök ellen Marosujvár felett hosszas pert folytatott Mikud bán fia, János mester és Doboka fia László. A három éven (1363–66) át huzódott pert az 1366-ki tordai országgyülésen békésen intézte el Dénes vajda; mert miután a püspök ügynöke, János mester (fehérvári kántor) okmányokkal bizonyitá, hogy András püspök 320 ezüst marchán örökösen megvette Ujvárt, nevezett alperesek lemondtak keresetükről*Mit Dénes vajda bizonyitványalakban adott ki. Ered. gyulafeh. kápt. levélt. cista cap. fasc. II. Nr. 42. Kivonatilag Fejér Cod. dipl. X. 3, 638. Szeredai Ser. Ep. 103. Vass Józs. „Erdély országgy. a vajdák alatt” 82–83..

Az ujvári vár ismét szerepel 1392-ben, mely év jul. 25-én Bertalan alvajda Tordáról a kolozsmonostori conventnek rendeli, hogy Koldozó Mátyást, az ujvári vár várnagyát szolnokvármegyei Koldozó birtokába, mint a mely Losonczi Dezső székely ispán adománya szerint őt illeti, beiktassa*Ered. kolozsmon. conv. levélt. XIII. 873, közli Kemény Józs. App. dipl. Tran. IV. 56.. Ugyanez évben Ujvárral mint várral találkozunk, valamint 1405-n is, mely év jun. 1-én Zsigmond király Budáról adománylevelet ad ki; ebben előre bocsátja, hogy Losonczi István (Dezső fia, Miklós unokája) a morva és cseh forradalmárok ellen, nevezetesen az ellenünk és Magyarországunk ellen fegyvert ragadott Ratibori Marchio Jodokussal szemben, – ki nagy erővel hazánkra ütött, – nevezett Losonczi István testvéreivel és alattvalóival harcztérre szállva, hősies küzdelem után a lázadót visszaverték, s emberei közül sokat elejtettek; mely hősies érdemük jutalmául nevezettnek, valamint Dénes és Ferencz testvéreinek s azok utódainak adjuk uj adományozás czímén a már korábban is családjuk által birt Csicho és Ujuár várait és azok tartózandóságait örökösen, minden ahhoz való jogokkal stb.*Lásd Corn. Mss. után közölve Fejér Cod. dipl. X. 4, 378..

Losoncziék e szerint már korábban is birták Ujvár várát; de arra, hogy az erdélyi vajdák birtokából miként ment át az ő kezükre, mi adatunk sincsen. 1556. juniusában az ujvári táborban tartott országgyülésről láttunk emlitést téve*Lásd „Az erd. diet. végz. nyomd.”, egybeszedte Gál László, Kolozsvár 1837, 4. lap.. 1568-ban Szentmihályfalvi Péter, az ujvári vár számtartója nyeri János Zsigmondtól a lerontott Léta várhoz tartozott Hagymást*Az adománylevél kelt Tordán ez év máj. 6-án, azt ugyan János Zs. következő 1569. évben átirja, ennek eredetije kolozsm. conv. levélt, másol. gub. levélt. Trans. conv. T. III. 260.. Báthori István uralma alatt a Géczi János kormányzó birta, kinek kezéből Báthori István hagyománya és az ország beleegyezéséből Báthori Zsigmond kezére ment, ki az ujvári várat és Ujvár városát 1589-ben nevelőjének és tanácsosának, kocsárdi Gálfi Jánosnak 16,000 magyar aranyért inscribálta, örökösen elhagyományozhatási joggal*Báthori Zsigm. 1589. máj. 7-én Fehérvárról kocsárdi Gálfi János főudvarmestere és tanácsosának, ki már atyját annyi önfeláldozással szolgálta, őt a szülőktől fosztott árvát, mint szerető dajka védte és nevelte oly ragaszkodással, hogy sem irigység, sem a roszakarat fondorkodása, sem saját házi gondjai és haszna elvonni nem tudták, hogy ily megható hűség és ragaszkodás elismerést és jutalmat nyerjen: egész Ujvár városát, várát, mely atyja a fejedelemnek hagyott s mely Géczi János kezéből az ország nagyjai beleegyezésével rendelkezésére ment, minden királyi joggal, hasznaival stb. Gálfi János nevelőjének stb. adományozza; az ottani telkeket, a várszerű roppant kastélyt, melyet a hegyen épiteni kezdett (tehát már Báthori elkezdette volt az uj kastély-épitést), adományozzuk mindkét nemre, ugy hogy ha Gálfi utód nélkül halna el, 16,000 aranyért (mindenik aranyt 160 denárba számitva) bárkinek hagyományozhassa, s mi vagy utódaink csak a 16,000 arany lefizetése után vehetjük a hagyományostól vissza. Ered. fehérv. kápt. Liber Reg. Sig. Báthori.. Ezen adománylevélből azt látjuk, hogy Ujvár akkor város czímen szerepelt, valamint ezen és a fennebbi okmányokból világossá lesz az is, hogy Ujváron már régen is volt vár, még pedig tekintélyes királyi vár, s ekként alaptalan Bethlen Farkas*Hist. T. VII. 408. és Benkő József*Spec. Trans. Cott. Alb. azon állitása, hogy a m.-ujvári várat Gálfi János, Báthori Zsigmond e jeles, de tragikus véget ért tanácsosa alapjából épitette volna, mert Gálfi itt uj várat nem épitett, hanem csakis a megvoltat nagyitotta vagy igazitotta ki s rendezé be azon gyönyörű lovagtermeket, lakosztályokat, melyekről Bethlen Farkas oly magasztalólag emlékezik, s melyek által költött irigység és birtokvágy okozta főleg a szép jellemű és tudományú Gálfinak elbuktát.

Fennebb Kocsárd leirásánál Gálfiról tüzetesebben értekezvén, itt ismételni nem akarok, legfelebb azt emlitem fel, hogy M.-Ujvár a Gálfi által felékesitett fényes várral, Bodoni Istvánnak, Gálfi ártatlan halála főokozójának adományoztatott 1594-ben*Mikola p. 52 és Benkő Józs. Spec. Tran., ki az őtet porból kiemelt Gálfi iránti köteles háláját azzal rótta le, hogy az ingatag jellemű Báthori Zsigmondot Gálfi elvesztésére ösztönözve, halálitéletét megirta, s Zsigmonddal aláiratva, szorgosan végrehajtatta*A jutalmazott Bodoni Miriszlónál Mihály vajda mellett, 1600-ban jun. 21-én pedig, midőn Zsigmondot harmadszor is trónra emelték, Rudolf mellett buzgólkodott, miért Kolozsvártt a hazafiak által el is fogatott s Dévára küldetett börtönbe. Lásd Fundgr. I. 169.. Azonban ugy látszik, hogy Bodoni árulása bérét nem élvezhette, mert az ingatag jellemű fejedelem tőle is csakhamar elfordult, s Marosujvárt csakhamar nyirbálni kezdette, igy még ez évben (1594) jun. 14-én az ahhoz tartozó Szász-Nyirest szentbenedeki Kereszturi Kristófnak, Kővár kapitányának örökösen visszaválthatlanul inscribálta 10,000 frtért*Ezen adománylevél eredetije a Kornisok gönczruskai levéltárában. Közli Kemény Józs. Reg. arch. T. II. 102. lap., sőt maga Marosujvár is hamar visszavétetett Bodonitól, mert azt a Mária Krisztinának jegyajándékába Báthori Zsigm. által biztositott jószágok közt találjuk, s midőn Zsigmond 1599-ben nejétől elvált, Marosujvárt, Enyedet, Tekét, Fogarast, Monort és Kisfaludot oly feltétellel vette át, hogy ezen – 100,000 ftban megállapitott jegyajándék fejében átadott – jószágokért évenkint 15,000 frtot fizet mindaddig, mig a 100,000 frt fedezve lesz*Lásd Uj magyar muzeum. 1858. 116..

1600-ban Mihály vajda Bán nevű boérnak adományozza*Bethlen Fark. Hist. X. p. 804..

1601-ben a harmadszor bejött Báthori Zsigmond Ribis Siegfridnek adományozza M.-Ujvárt azért, mert ez, mint Basta szamosujvári parancsnoka, e várat Zsigmondnak feladta, kit ezért M.-Ujvárral jutalmazva, Szamos Ujvárba parancsnokul Gyulafi Lászlót tette*Ugyanott 814. lap..

1601-ben novemberben Marosujvár alól indult el Toldi István 1000 harczossal Kolozsvár alá, hol Basta őrségének künn tanyázó részét meglepvén, levágta, s e sikerült diversio után visszament a Gerendnél táborzó fejedelemhez*Lásd Hazánk és Külföld 1866. évf. 2. szám és Kővári Erd. Tört. IV. k 124. lap..

1620-ban Bethlen Gábor Beszterczebányán jun. 24-én kiadott adománylevelével Marosujvár várát, a vár alatt fekvő hasonnevű mezővárossal, Miklóslakát, Csergedet s számtalan más vármegyei jószágokat, valamint aranyosszéki Hidason, Csákón, Örményesen, Mohácson, Dombrón azokat, kik a hadban való meg nem jelenésért jobbágyságra vettettek, szimenfalvi Székely Mózes árván született Mózes fiának adományozta atyja érdemeiért előbb fi-, azután nőágra*Ered. fehérv. országos levélt. Liber Rex. 179. Dr. Ötves másolata az erd. muzeum irattárában.. Ezen okmány nemcsak azt tanusitja, hogy itt tekintélyes mezőváros volt, hanem azt is megjelöli, hogy az lennt a kastély által koronázott hegy alján a Maros terén feküdt.

1627-ben jun. 27-én Bethlen Gábor Fehérvárról kiadott adománylevelével Marosujvár várát, városát, Miklóslakát s még két fehérmegyei részjószágot albisi Zólyomi Dávidnak és nejének Bethlen Katalinnak adományozza*Ez adománylevél Elench. Donat. cap. Alb. Tran. L. 6 p. 385 és 687.. A néphagyomány Düzsárdi nevű kegyetlen birtokosról is emlékezik, bár ezt okmányilag bemutatni nem tudjuk, hanem azt, hogy M.-Ujvár felét 1642-ben okt. 22-én Rákóczi György Fehérvárról félkastélylyal és Csongvát veresmarti Czikó Mihálynak, a fejedelmi udvar provisorának mindkét nemre adományozta, okmánynyal bizonyithatjuk*Adta pedig azt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alatt szerzett érdemei mellett azon 2000 ftért, melyet a fejedelemnek kölcsönzött és a Czikónak 1000 ftba lekötött, most a fejedelemnek visszabocsátott tövisi jószágért 3000 frt inscriptionalis összegben. Megvan ez adománylevél a fehérv. kápt. prot. I. 753 és Lib. Reg. Geor. Rákóczi X. 165.. Marosujvár város és kastély másik felét nejével Paczolai Barbarával Mikes Mihály kapta, a Czikó által birt másik felét 1649-ben Rákóczi György szintén Mikes Mihálynak adományozta korábbi érdemei s főleg azon hősies magaviseleteért, melylyel az atyja alatt hazánk idegen iga alóli felszabaditására vívott harczokban mint a tüzérség főparancsnoka kitüntette magát*Marosujvárt 1500 és ugyanekkor a szamosujvári várhoz tartozott Debreket is 1500 frtba inscribálta Mikes Mihály és neje Paczolai Borbárának előbb fi- azután nőnemre. Ezen adománylevelet lásd fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. G. Rákóczi X. 694, 700 lap.. E munka III. k. 144. lapján kimutatók, hogy Marosujvárnak Mátyás királytól 1478-ban nyert és János Zsigmond által is megerősitett két országos sokadalmát 1731-ben gr. Mikes Mihály háromszéki Zabolára tette át*E vásárokra nézve részletesebben felsoroltam adataimat e munka III. k. 136–137. lapjain; az ott előadottakat is egybevonva ismétlem. E szerint ujvári lelkész, Geréb László kérésére Mátyás király Budáról Urbán pápa nap utáni szombaton, 1478-ban kiadott okmánya által nevezett egyházközség előmenetelére két országos sokadalmat (virágvasárnap és sz. Jakab napján tartandókat) engedélyez. Mely vásárokmányt átirta és helybenhagyta János Zsigmond Fehérvárról 1570-ben Keresztelő sz. János utáni napon maga és Chyaky Mihály korlátnoka aláirásával ellátott okmányban, melynek hiteles másolata az erd. kormányszék levéltárában van, azon perhez mellékelten, melyet az ezen vásároknak Zabolára való áttétele ellen felszólaló Kézdi-Vásárhelylyel előnyösen folytatott a Mikes-család.. E vásárok emelhették Marosujvárt várossá, s azok áttétele törpitheté igénytelen faluvá, mely a századok viharjain át nem csak elveszté egykori magyar lakosságát, hanem ugylátszik, hogy teljesen meg is semmisült volt, mert a kastély háta mögött levő mostani Felső-Ujvár nagyrészt a mult században telepittetett, még pedig kizárólag oláhok által.

A marosujvári kastélyt és tartozandóságait a gr. Mikes-család birta egészen az ujabb időkig. Ezektől vette meg 1854-ben jelenlegi birtokosa gr. Mikó Imre*Kedves kötelességemnek ismerem hálás elismerésemet kifejezni Torma Károly iránt, ki nagytudományu atyjának, bold. Torma Józsefnek „Adatok az erd. várak krónikájához” czímü igen becses gyüjteményét nekem használatra átengedni sziveskedett, s egyszersmind a hazai történelmünk terén sok érdemmel fáradozott történész iránti méltánylatomat kifejezve, megjegyzem, hogy ezen munkálat mint útjelölő az adatokhoz igen nagyban könnyitette és elősegitette M.-Ujvártt érdeklő kutatásaimat.. Most pedig a multnak ismeretével lépjünk a hegyfokra, megvizsgálandók közelebbről is a távolból oly igézőleg magához vonzó kastélyt, s körülte azon kevés műtöredéket, mi a multból fenmaradt.

Felső-Ujvár jelenlegi kastélya ujabb épület, melyet gr. Mikó Imre épittetett Gálfi régi kastélyfalainak felhasználása s épitési modorának utánzásával, mely okon az gót izlésben emelkedett*A kastély Kagerbauer kolozsvári épitész terve szerint s felügyelete alatt épült 1850–1869-ben., s ha az a műépitészet minden szabványainak nem felel is meg, s ha főleg egyenesen záródó ablakai sértik is a szemet, mégis találhatunk némely correctebb alakot is, ilyen az északi oldalon levő igen szép és dús alakitású erkély, ilyenek a szögletekhez ragasztott erkély-tornyok s a gót izlésű főkapuzat. A kastély kertjéből s a kastély mindenik ablakából szép kilátás nyilik; elragadó körlátványnyá lesz az, ha a kastély tetőerkélyére kilépünk. A hegyfok alját ezüst szegélykényt himezi körül honunk királyfolyama, a Maros; az odább huzódónak partjain a nagy terjedelmű s városias szinezetű Alsó-Ujvár terül el, bánya-torkolatjainak nagymérvű épületeivel s a folyón hajók százaival, melyek a föld kebléből kivont kincseket tovausztatják. Túl rajta Csesztve, a Mikesek szép berkek által övezett kastélyával, s a Marosnak faluhintett völgye le Miriszlóig, mig a háttérben a nyugati Kárpátok szeszélyesen nagyszerű sziklagerincze tűnik fel nyulánk csúcsokkal, melyek a fellegekkel csókolódnak. Ez egyik oldal látképe, mig túlról a Maros völgye fölfelé nyilik a jobboldali part oldalán festőileg sorakozott Felvincz, Veresmart, Földvár, Kocsárddal, s végpontján a hegyfokon székelő Vajdaszeggel, melylyel átellenben Nagylak pompálkodik két tornyu ódon templomával. Ha e tájcsoport szépségéhez hozzá veszszük a dús szinezetet, mely a távol havasok azur kékjétől a sötét violaszinig váltakozik, s rubint zöld közé fogott gyémánt-szalagoktól fénylik, akkor képzetünk lehet azon varázs-látványról, melynek bűvös köréből alig tudja magát kiragadni a szemlélő; s pedig ki kell ragadnunk magunkat, hogy lelkesült szépészekből hideg észlelőkké legyünk, a mult emléktöredékei után kutatandók.

Pár évtizeddel ezelőtt a Gálfi-kastélynak több bástyája s a vár körfalai is részben állottak, de azok ellapultak, hogy a műkertnek helyet adjanak; csakis az észak-keleti szögleten hagyatott meg – mintegy mutatványul a multból – egy ötszögű kúpfedeles bástya; odább látszanak alapfalai a kapuvédnek, hol felvonóhidon át lehetett a várba jutni, mert a keleti védfalon kivül egy még most is 10 öl szélességű s több öl mélységű sáncz szeli át egész szélességében a hegynyakot; e sáncz hagyomány szerint oly mély volt, hogy a Maros szinvonaláig hatott le s vész idején a Maros vize abba is bevétetvén, a hegyfok megközelithetlen sziget erőddé vált át. Annyi bizonyos, hogy a minden más oldalról falmeredeken lehanyatló hegyfok a keleti oldalon is emlitett – ha nem is a követelt, de mindenesetre jelentékeny mélységű – átmetszés által elzáratva, a maga idejében igen tekintélyes védhely lehetett. Hogy a roppant munkával kivitt átmetszés még az első vár idejéből való, abban semmi kétségem nincsen. E tájt nem rég fedezték fel azon alagútat, melyen Gálfi elmenekült a legyilkolására kiküldött poroszlók kezeiből, mely azonban ujból beomlott.

Ez átmetszésen kivül egy gótizlésű ódon templom emelkedik, mely későbbi átalakitások miatt eredeti alakjából ki van vetkőztetve; de csúcsíves ablakai, oldaltámjai, s főleg tornyán levő körívvel záródó, s oszlopka által elkülönitett kettős ablaka, a XV. században való keletkezésére útal; igen valószinű, hogy az 1296-ban állott (szent Mihálynak szentelt), s e helyen feküdhetett kőegyháznak helyére, s annak anyagjával épittetett ezen mostani Gálfi, vagy valamelyik őt megelőzött birtokos által Gálfi János mint buzgó unitárius Marosujvártt unitárius templomot épitett s azt gazdag alapitványokkal látta el, igy aztán a lakosok is mind áttértek s Marosujvár egyike volt a legvirágzóbb unitárius egyházközségeknek. Ezen ecclesia 1593-ban Gyulai Pál alatt deficiált. Lásd uzoni Fosztó Hist. Unit. in Trans. I. kötet 189. lap. Most a templom megvan, de hivek nélkül.. Az egyház alatt altemplom is van, melyben Ujvár régibb birtokosai voltak eltemetve. Érdekes feliratok voltak ugy itt, mint a templomban, de ezeket 1848-ban összetörte, s a hamvakat szélnek szórta az oláhoknak még halottak ellen is dühöngő vadsága.Ugyanekkor a felső-ujvári kastély is felgyujtatott és romba döntetett, az ott levő igen szép régi butorzat, gazdag irattár, nagy mennyiségü bor és gabona az oláhok által elraboltatott.; csak egy sirkőtöredék maradt meg a templom keritésében, ez belényesi Mészáros Györgyé, ki az ujvári sóbányák megnyitója volt, s ki 1810-ben halt el.

Ismerjük már a régi Ujvárnak nem érdeknélküli multját és jelenét; búcsút veszünk tehát s leszállunk a térségre, hogy az ujabb keletű Alsó- vagy Maros-Ujvárt is észleletünk tárgyává tegyük. Itt mindenesetre legérdekesebb a helységnek is lételt adott sótömzs, mely mint Erdély központján egy hajókázható folyam közvetlen közelében elkelyezett roppant természeti kincs, nemzetgazdászati tekintetből kiváló figyelmet érdemel.

Ily érdekeltséggel párult figyelem tárgya nemcsak a jelenben, hanem az volt a multban is, s hogy a rómaiak sasszeme már uralmunk idejében fölfedezte, s vállalkozó szellemök hasznositotta az itt levő kincseket, azt több mint egy okból következtethetjük. Erre mutat a Maros jobb partjáról ide irányuló római út, az ugy Felső-, mint Alsó-Ujváron talált és most is naponta felmerülő nagy mennyiségű római érem, leginkább a császárok korszakából, erre az ottan talált kétségtelenül római korból való czifrán ormozott, lant és szőlőfürtök által alkotott domborművel ékitett kő, e mellett számos edény és hamvveder, egy tégla-boltozat*Lásd Vass Józs. „Erdély a rómaiak alatt” 144, 153. lap. Marosujvárról több érdekes római régiség van az erd. muzeum régiségtárában, de e mellett van három rendkivüli nagyságú kőcsákány is, melyek a kőkorszak kiválóbb régiségei közé tartoznak, s egyszersmind azt is tanusitják, hogy Ujvár már a rómaiak előtt is lakva volt. stb., mind ezek a rómaiak itt laktának nyomait jelölik; hogy pedig az itt lakó rómaiak a sóbányászatot szorgalmatosan üzték, arról a nagy mennyiségben talált római bányász-eszközök, de magok a hátramaradt bányavájatok is kezeskednek, melyek lejtékesen műveltettek a rómaiaknál divatos kémletmunkálat (Aufdeckarbeit) modorában.

Az emlitettek mellett a római sóműveletnek leghatalmasabb bizonyitékát azonban azon hatalmas földtöltés nyujtja, mely még most is 4–5 öl magasságban, s 12 öl szélességben több helyt mutatkozik, s mely körülbelül mindenütt a só határán vonulva, köridomban vette körül a sótelepet. E töltés nagyrészt az ujabbkori sülyedések betömésére, s a sószállitó lóvasútak töltéseihez lehordatott; de azért itt-ott fenmaradt egy-egy nyomkövetését lehetővé tevő, darabja. Igy találjuk e töltésnek egy darabját a második bányatiszti szállás kertjében, másik – legépebben megmaradt – részén fekszik a reformátusok temploma, nem rég hordtak le egy darabot, mely keleten azon helyen volt, hol a bánya vendéglője fekszik. E maradványok, s a lehordott résznek – még élők emlékében levő – fekhelye kétségtelenné teszi ezen egykor hatalmas töltésnek köridomu alakitását, mely föltevés valódiságát korántsem dönti meg azon körülmény, hogy az északi oldalon a töltésnek nyomait nem találhatjuk, mert ez oldalon, részint a rakonczátlan Báncza patak, részint a Marosnak nem egyszer idáig elhatott áradozásai mosták el. Mindenesetre e töltés bámulatosan nagyszerű mű volt, s még bámulatosabb az, hogy e töltés mindenütt a csak ujabb időkben is nagy bajjal, s fáradalomteljes tudományos utánkutatással meghatározhatott sóvonalnak külső határán vonult el, mutatva azt, hogy e bányáknál nemcsak most küzdenek a viz befakadások veszélyeivel, hanem hogy a rómaiaknak is meg kellett küzdeni a helyzet nehézségeivel, s igy a körvonalazott töltés kettős hivatással birhatott, védgát levén a Báncza és Maros áradatai ellen, s egyszersmind a bányatelepet ellenséges beütések ellen fedező védtöltés, sőt az abba kasamátaszerüleg beépitett helyiségek lakhelyül is szolgálhattak a szegényebb néposztálynak, legalább erre látszanak mutatni a több helyen bennetalált falrakatnyomok, tüzhelyek, hamu és edénytöredékek előfordulta. Különben a töltés alkotanyagja földdel kevert kavics, valószinüleg azon anyag, melyet a töltés közelében volt bányaüregek kitakaritása alkalmával nyertek, mely bányák helyei a sülyedéseknél most is felismerhetők, sőt a napjainkban mutatkozó oly gyakori sülyedéseket leginkább az iszaptelt ily római bányaüregek idézik elő.

De ezen látszólag nagyszerű mérvben kezelt római bányászatot nem védte meg az oly óriási erőfeszitéssel létrehozott védtöltés, átrohant ennek daczára fölötte a népvándorlás mindent elsodró árja, ez s a nyomába romboló vizáradat eliszapolta, eltemette Róma egykori hatalmának és szorgalmának még nyomait is, az áradmányi réteg dús talaján rengeteg erdőség, az emberi figyelmet elzáró sürü berkek, s vészes mocsárok keletkeztek. A sóbányászat – mely királyaink és a nemzeti fejedelmek alatt egyaránt virágzó állapotban volt – leginkább Kolozsra, Tordára, Székre és Parajdra szoritkozott, a maros-ujvári kincs földtől takartan erdőktől fedetten elfeledve.Az itt volt csererdőségnek utolsó mutatványfája ott tengődik a tartaléktorok közelében s bár a bányászok emlékezetes volta s ritka szépségeért is kegyelettel ápolják, az mégis kornyadoz, mintha gyászolná elpusztult testvéreit, mintha unná itten fajának kiirtása után egyedül magát; a bú és gyász elhervaszták s maholnap ki fog veszni a tenyészet ez utolsó példánya is. rejtőzködött 15 századon át, s a hely – hol másfél ezred év előtt élénk munkásság és kereskedés folyt – Szaratura néven a felső-ujvári uradalomhoz tartozott, melyre mint olyan gazdászatilag hasznavehetetlen helyre mi figyelem sem forditott; mocsárok által fedezett sürűségeiben a ragadozó állatok, farkasok és rókák vonták meg magokat, s uralkodtak csaknem kizárólagosan; de csakhamar el lettek zavarva, mert a mult század végén Ruszbatzky bányamérnök e helyen kutatásokat téve, fölhivta a kormány figyelmét az ottan heverő roppant kincsre, minek következtében az itteni kutatással megbizatván, fáradhatlan munkássággal s ritka szakértelemmel folytatta 1791–93-ban sónyomozásait, s miután azok nagy eredményre méltán jogosithattak, a kamara széki fiscalitásával megcserélte a Mikes családtól a Szaraturát*A gr. Mikes családtól elcserélt terület 908 holdat tett, melynek nagyitása szükségessé válván, az ujabb időben Felső-Ujvár mostani birtokosa gr. Mikó Imrétől és Veresmart községétől még 83 hold 600 négyszög ölnyi területet vásárolt a kamara 42,384 frt 52 krért, nemkülönben a Marosszabályozás indokából megvették és lerontották gr. Mikónak egy a felső-ujvári hegyfok alján állott malmát is., hol Ruszbatzky kutatásai nyomán belényesi Mészáros György bányanagy vezetése alatt megkezdette e század elején a sóbányászatot. A fáradhatlan Mészáros nyitotta és épitette 1805-ben a Ferencz, József és Ferdinánd torkokat, s ezek elkészültével megkezdetett a napjainkban oly nagymérvű fejlődést nyert sóbányászat. Nem lesz azt hiszem érdektelen a marosujvári sótömzs-, bányászat-, és nagyszerű védműveknek rövid ismertetése.

Az itteni sótömzs, mintegy 600 ölnyi hosszu és 400 ölnyi szélességű tojásdad alaku terület, mely vastagabb végével délnek, hegyesded felével északnak irányul, s széle a Maros régi medrétől 30 öl távolra feküdt, sőt még régebben a Maros egyes ágai magát a sótömzs felületét is átfolyták, ugy hogy az egész mocsár alatt fekszik. Mélysége az eddigi fúrások és kutatások nyomán 74 ölnyire van bebizonyulva, igen valószinű azonban, hogy az sokkal mélyebben lehatol. E sótömzset palaréteg övezi körül, mely annak széleit vizmentesen tartja.

Eddig összesen hat bánya nyittatott, ezekből azonban jelenleg mívelet alatt csak kettő van, a IV.-nek déli szárnya és az V.-dik. Ezekkel egybefüggnek a szomszédos, I., II., III., VI. és a IV.-nek északi szárnya.A József- és Ferencz-akna 1792-ben, a Ferdinánd-akna 1813-ban nyilt, mélységük a torkolattal 384 láb, a nélkül 204 láb. A T-alakú 4-ik 1834-ben kezdetett meg, ennek hossza 590, szélessége 90 láb. Az 5-ik 1835-ben nyittatott, ez 611 láb hosszu, 42 láb széles. A 6-ik 1842-ben jött mívelet alá, de mindezeknek tovább mívelésével felhagytak, részint oldal-vizfakadások, részint ez által eredményezett szakadások, részint az aljukon fakadható vizek miatti félelemből. Mind ezen bányák csak 64 öl mélységig vannak lehajtva, s egymással folyosók által összeköttetésbe hozva, s valójában ki ezen föld keblébe vájt roppant boltozatok alá behatol; ki a nagyszerű folyosók tömkelegén tévedezve ezen rengeteg ürkúpokat egymásután megjárja, az méltó elragadtatással áll meg az emberi művek nagyszerűsége előtt; az méltán bámulhatja a csekély emberi erőknek combinativ hatalma által létrehozott e roppant munkálatokat, melyek a gúlák épitésének csudás elméletével érintkeznek, nagyszerüségével mérköznek, sőt azokat túlszárnyalják, a mennyiben nem pusztán meddő irányban a nagyszerüség fogalmának testesitése czéljából, hanem a hasznositás elvének korunkat mozgató szellemében jöttek létre. Ha egy nagyszerű körtemplom roppant kúpjaival meghatja a szemlélőt, ha egy ily csudás épitkezés öszhangzatos nagyszerüsége felemeli a gondolatot, áhitattal tölti el a szivet: bizonynyal ilyszerű hatást gyakorol egy bányaür szemlélete is, hol a ragyogva felmagasuló kúpok száz meg száz szétszórt mécsnek világától vannak mystikus félhomályban előtüntetve, hol minden árny óriásivá magasul, minden hang megdöbbentő morajjal viszhangzik, s im a kúp közepén csillár tünik elő, kis fénylő pont roppant messzeségben; de im az mind nagyobbá válik, mind ragyogóbbá lesz. A csillár karjai meg látszanak elevenedni; egyszerre harmonikus dicsének zeng le a magasból, a csillár mind közeledik, mind nagyobbodik, végre a fenékre érve megelevenedik, szeszélyes öltözetű lények ugrálnak abból elő*A látogatók öltönyeiket: sócseppegéstől védő hosszu vászon blouse-t, a főt és nyakot fedező vászon sisakot s felakasztható csüngvényes mécset kapnak az irodában., több ponton magas tüzoszlopok czikáznak fel, s a bányaür egész nagyszerüségében ragyogó szépen tünik fel, a látvány bűvöletszerüvé lesz. S mind ezt – mi nagyszerüségben páratlan – néhány bányalátogatónak a málhán való leereszkedése idézte elő, kiknek tiszteletére a bányászok mindig készletben tartott szalma-csomóikat – egy kis borravaló reményében – felgyujták. Oh, de ki tudná leirni e látványt, honnan vehetné az ember azon szineket, melyekkel egy ily képletet méltóan kifesthetne? Azért nem is erőlködve tovább, e bizonynyal mindenki előtt bajos, előttem éppen lehetetlen feladat megfejtésével tovább haladok a bányák észleletének hidegebb, de otthonosabb terén.

A marosujvári bányáknak összefüggése nem csak fényüzésből és a nagyszerüség fokozata szempontjából, hanem szükségességből hozatott létre; ugyanis a legelőbb megkezdett, s már fennebb is emlitett három torok mindenike egy oly sóoromba nyittatott, mely jóval felül emelkedik a Maros vizszivárgásának kitett kavicsrétegen; de mivel ily vizmentes sóoromra többé találni nem lehetett, az azután nyitott bányák alólművelés modorában jöttek létre, s ezért nincsenek is a külvilággal egyenes egybeköttetésben, mi által az ezekből való sókiszállitás meg van nehezitve, ugy hogy alant is vasútak szállitják ezen egyenes torok nélküli bányákból a sót az ősbányák torkaihoz, honnan málhán huzatik fel. – A sóvonal több helyt csak néhány arasznyira van a külső szinvonal alatt, s mégis e bányák mívelete 30 ölnyire kezdődik. Az ily mélyművelés-kezdetnek oka éppen a rómaiak nyitva mivelt sóvájataiban keresendő, melyek több helyen 20 ölnyire is lehatoltak a sótömzsbe, s igy az ujabb bányák fennebbművelését veszélyessé tehették volna.

Legrégibb bányáink tölcsér idomuak voltak, később a harang alak jött divatba, a marosujváriak, mint ujabban nyitottak a mindezeknél czélszerübbnek bizonyult parallel-lopipedum idomba vájattak, sőt az V. és VI. vizmentes átmetszete T alakban készült.

A II-ik bányában egy nagy tó van, mely ezen bánya kivilágitásával egyikét a legcsodásabb látványoknak idézi elő. A III. bánya nagyon omladozik, miért fel is hagyatott, s ily elhagyatottságában, legfelebb mint a romlásnak megdöbbentő képlete költhet érdeket, a zürnek borzasztó nagyszerüségét mutatva. Megragadóan nagyszerüek a Ferencz és Ferdinánd torok biztositására roppant munkával készitett máglya-gárgyázatok, melyek – mivel párjuk sehol sem fordul elő – unicumok a magok nemében.

A marosujvári sótermelés a szükséglet szerint változik, most évenkint 800,000-től egy millió mázsáig emelkedik, de azt határtalan mennyiségig lehetne emelni. A sóvágók itt darab számra vannak fizetve minden darabnak 85-95 fontosnak kell lennie, s kivágásáért kapnak 481/100 krt. Igen eredeti a sópattintásnak itten divatos modora. A munkások ruganyos nyelű kis csákányokkal legelőbb párhuzamos padokat vágnak, mely padokat 10 hüvelyk szélességű, s (fél mélységig vitt) 2 hüvelyk mélységű bemetszések különitnek el, midőn ezzel készen vannak, akkor a pad külső alját nagy pörölyökkel egész hosszában addig ütik, mig felpattan (aljától elválik). Ekkor szemmértékre feldarabolják, ugy hogy a szabályszerű súlyt megüsse*Melynek 85–95 fontosnak kell lenni, mert a kisebbet be nem veszik., mindenik sóvágó néhány csákányütéssel a darabokra rámetszi saját jegyét, melyet a beszámolásnál felismer; minden sóvágónak külön jegye van, melyet nincs eset, hogy egybetéveszszenek, a mi eléggé bámulatos, ha meggondoljuk, hogy a marosujvári bányákban rendesen 600, sőt sürgős munka idején 1000 sóvágó is dolgozik.

A fennebbi hat bánya mellett más uj bányák is vannak nyitva elővigyázatból azon esetre, hogy ha az előbbiek viz által netalán veszélyeztetve lennének, a sómíveléssel fel ne akadjanak. E czélból nyittatott 1821-ben a két torokkal ellátott Karolina-bánya, melynek két torka egymástól 40 ölnyire esik, aknázata pedig a földszintől 25 ölnyi mélységre kezdődik; de e bánya éppen azok ok miatt lett veszélyeztetve, melynek elháritása czéljából készült, a mennyiben azt az oda befakadó viz miatt fel kelletett hagyni. Ekkor kezdették meg a három ős bányával egybeköttetésbe hozott, s már fennebb ismertetett IV., V. és VI. bányát, de mig ezek készültek, s mig egy részük a Karolina-bánya sorsára jutott, azalatt (1863–64-ben) ez mentesitődött.

A viznek ily megujuló betolakodása mind nagyobb aggodalmakat költött, s hova-tovább kérdésessé tette a meglevő bányák biztonságát, mi az előre való gondoskodás szükségét hova-tovább érezhetőbbé tette; ez okon kezdettek 1860-ban – a VI. bányától 10 öl távolra – egy tartalék-bánya torkot, melyet vizhatlan cement fallal körülvéve, 15 ölnyire vitték le; sőt ezen kivül még egy másik uj torkolatot is vittek le délen a meddő kőzetbe (pala rétegbe), honnan 30 öl mélységi szinvonalon tárnával (istaly) a sótömzsbe igyekeznek, hol szintén tartalék-bányát akarnak nyitni. Végre a legfelső sóréteg észlelhetése tekintetéből a sótömzs északnyugati részén egy nyitott aknatelepet is kezdettek kisérletképpen.

E rövid rajz fogalmat nyujthat a marosujvári bánya-művek nagyszerüsége és sokféleségéről, ugy azon roppant industriáról is, melyet a bányászat 60 év alatt itt létesitett; még érintenünk kell, habár röviden is, azon nem kevésbé nagymérvű munkálatokat, melyek az ezen bánya-műveket veszélyeztetett viz behatása ellenszeréül foganatosittattak; mert Marosujváron nemcsak a rómaiak küzdöttek a vizekkel, hanem az ujabb kor bányászata is kénytelen volt annak veszélyes betolakodásával megmérközni. Eleinte a vizbeszivárgást azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy az aknákat 30 ölnyi mélységi szinvonalon kezdették mívelni, mind e mellett a viz berágódott a József toroknál, s több izben borzasztó mennyiségben omlott be. Ezen veszély elhárintására különböző védszereket alkalmaztak, legelőbb halzsiros-agyaggal döngölték a veszélyeztetett torkot körül, de ezen költséges és nagy szorgalommal kivitt munkálatot csakhamar kijátszotta a viz, mi a döngölésnek mindenik toroknál való többszörös ismétlését hozta létre, s bár igy a döngölésnek egy egész tömkelege keletkezett, az még sem tudta a viz beszivárgást megakadályozni, miért a döngöléssel egy időre felhagyván, a Maros szabályozása által hitték a bajt elhárinthatni. Ez okon legelőbb a Marosnak Felső-Ujvár alatt bekanyarodó ágát roppant munkával elzárták, s a Maros főmedrét 400 öllel távolabb vive, azt szabályozták erős parttöltésekkel, s falrakatokkal erősitvén meg; de ezen nagyszerű vizi munkálatokkal sem lett az ohajtott eredmény elérve, mert a vizbeszivárgás nemcsak hogy meg nem szünt, hanem mintha meghódithatlanságát kimutatni akarta volna a sóréteg elnyalásával, 1863-ban oly nagy mérvű befakadást tett, hogy a viz kiemelése 12 szivattyúnak adott folytonos munkát.Minden percz alatt 50 négysz. láb vizet kelletvén kihuzni.. Ekkor a korábban felhagyott döngölést vették ujból elő, s egészen napjainkig folytattatott; de a roppant mennyiségű viz kicsapolása s a sónak folytonos elnyalása által, főleg a sóhatár felé nagy sülyedések állván elő, ez lehetővé tette a vizfolyás irányának behatóbb észlelését, mi Blaska Ubáld jeles szakképzettségű bánya-tisztet.Az itten nyujtott leiráshoz az adatokat Blaska szivességéből nyertem, melyért itten hálás köszönetemet nyilvánitani el nem mulaszthatom. azon fölfedezésre vezette, hogy a befakadó viz nem a Marosból jön, hanem a völgy vizéből, mely a kavicsrétegben elszéledve, a pala-közet határát folyja körül, s azon a sótömzs felé irányulva rágja át egészen a bányákig a só tömegét. A baj okának ily ismerete annak biztosabb elháritását is lehetségessé tette, s Blaska nagy horderejű fölfedezése következtében elhatároztatott, egy az ő terve szerint létrehozandó szürőtárna készitése, mely mindenütt a sótömzs szélen, attól 10 ölnyi távolságra vonul el, s melyen – mivel esése van – egy torokba gyüjtetvén a viz, onnan gőzszivattyúk segélyével huzatik ki, s vezettetik le a Marosba. Ily kőboltozattal biró szürőtárna fogja az egész sótömzset körülfogni, s körülövezve, a vizek mindennemű befakadhatása ellen biztositani. Ezen – már eddig is czélra vezetőnek bizonyult – szürőtárna a nyugati oldalon már készen van, s néhány év alatt köröskörül el fog készülni, s teljes elkészültével is alig fog 100,000 frtba kerülni, mig az eddigi czélszerütlen döngölések évenkint 60–100,000 frtot emésztettek fel.Alig hogy e szürőtárna segélyével a vizveszély elhárintatott, ismét a tüz támadta meg a marosujvári bányát, mert 1870-ben juniusban meggyult a fennemlitett máglyagargyazát és a bánya falépcsőzete s oly iszonyu tüz támadt, hogy azt több heti munka után csak a pesti tűzoltók segélyével lehetett elfojtani. Ez által nem csak roppant kár támadt, hanem a sómívelésnek több időre való fennakadása is bekövetkezett.. Blaska szürőtárnája azért nemcsak nagyszerű, hanem egyszersmind igen nagy horderejű munkálat, melynek elkészültével a marosujvári sóaknászatnak egy egészen uj aeraja fog bekövetkezni, mely a könnyebb és jutányosabb nyitott művelést is lehetővé teszi, s az által a nagyobb mérvű elhelyezést is, mert e bánya ugy roppant sógazdagsága, mint helyrajzi kedvező fekvése által nemcsak nemzetgazdászatilag bir nagy fontossággal, hanem kétségtelenül világkereskedelmi hivatással van felruházva.

Bérczes kis honunk a természet számtalan áldásaival, s azok közt sóval oly gazdagon van megáldva, mint kevés országa földtekénknek; ez országrész minden táján gazdagon mutatkozik az életfentartásra oly nélkülözhetlen só, több helyen van az bányászat alatt, még több helyen hever használatlanul; de e bányáink egyike sincsen oly kedvező helyzetben, mint a marosujvári, a mennyiben mindenik a könnyü és olcsó közlekedés vonalától kisebb-nagyobb mértékben távol esik. Itt ellenkezőleg a bányától pár ezer lépésnyire vasút vonul el, mely ide szárnyvonalat fog kapni; pár száz lépésnyire pedig egy – bekövetkezendő szabályozásával – hajókázható tekintélyes folyam hömpölyög, mely a Tisza által – melybe ömlik – a sószegény Bánátot s egyátalában Magyarország alsó részét s közép vidékét láthatja el sóval; a Duna által pedig – melybe a Tiszával ömlik – a tengerrel s igy a világkereskedelemmel jön közvetlen érintkezésbe s nemcsak a sószegény Keletet*Hol csaknem mindenütt Európából szállitott tengersót használnak., hanem Olasz-, Spanyol-, Franczia-, sőt Angolország piaczain is az ott használt főtt sóval igen előnyösen versenyezhetne. Azonban hogy ezen kereskedelmi tért a kinálkozó előnyök szerint elfoglalhassuk s hogy a versenytéren megállhassunk, a marosujvári bányáknak biztositása után lehetséges és szükséges sokkal nagyobbmérvű mívelése mellett: a sóárleszállitásra is kell gondolni; mert a mostani nevetségesen nagy árak mellett csak földnépünket terheljük, de a kereskedelem terén a külföldi elhelyezésre nem gondolhatunk. Kettős czél tehát, mely a mihamarábbi sóárleszállitást parancsolólag követeli, könnyités a bennszülötteken s a külföldi nagyszerüvé válni igérkező elhelyezésnek kedvező kilátása, mely csak ugy lehetséges, ha mi sem áruljuk a nálunk oly könnyen található, oly olcsón kiaknázható s vizen oly jutányosan szállitható sót drágábban, mint azon országok, melyek mindezen előnyökkel nem birnak, s hol azt vagy bajosan aknázva s tengelyen vagy vasúton messze szállitva lehet tengerhez juttatni, – vagy mesterségesen nagy költséggel lehet csak előállitani.A mostani árak mellett azon abnormis helyzet áll elő, hogy Erdély egy része roppant sóhegyei s számos sóaknái mellett Oláhországból becsempészett sóval él, s igy a sóért, melylyel 100 millióra menő pénzt lehetne hazánkba behozni, mi adunk ki pénz külföldre.. Azért a sóár megszabásában való filléreskedésnek korunkban nincs értelme, mert a lehető legolcsóbb ár az, mely a legnagyobb jövedelmet biztositja, mely Erdély ezen világkereskedelmi czikkének széles körű forgalomba hozatalát lehetségessé teszi, s ez által elszegényedett országunk felgazdagulásának ezen most eldugult életerét felnyitja.

Ajánlom ezen eszmék figyelembe vételét azoknak, kik az ország jelenének vezetése, s igy ebből fejlő jövőjének biztositására is hivatva vannak; ajánlom mindenek előtt a magyar országgyülésnek, mely a sóár utóbbi meghatározásánál roszul levén tanácsolva, az ország érdekét más idegen tekinteteknek alárendelni engedte, midőn mérvadóul az osztrák árakhoz való alkalmazkodást, és nem a világkereskedelem árszabályait vette tekintetbe. Ezen téves határozat mihamarabbi megváltoztatását s a só mázsájának legfelebb 2 forintban való megállapitását követeli szegény kimerült hazánknak jól felfogott érdeke, melyet semmi másnak alárendeli nem lehet és nem szabad.

De e nagy horderejű eszmék tovább fejtését és valósitását hagyjuk az arra hivatottakra, mi pedig mint olyan szerényebb körben forgó útasok a marosujvári bányákkal való ily – bár futólagos – megismerkedés után, vegyük szemügyre az ezen bányák által lételt nyert s azoktól nevet kapott bányatelepet.

Miként maga a bánya, ugy Marosujvár is csak e század elején keletkezett; kezdetben jelentéktelen kis telep, ma már egyike hazánk legtekintélyesebb és legszebben épült községeinek, mely, miként fennebbi tájrajzunknál is érintők, a Felső-Ujváron aló beszakadó Bánczapatak torkolata által alkotott tágas völgykebelben fekszik, két előszökellő hegyfoktól körülölelt szép, regényes helyen; mert mig felülről a felső-ujvári hegyfok szegélyezi, addig alulról másik hegyfok nyomul ki a Maros terére; hegyfok, melynek magaslatán Miklóslaka helyezkedett el, s mely a fekvölgy arányzatos szépségét nem kevéssé emeli. Marosujvár épitésénél a hely terjedelmes levén, nem igényelte a házak egybezsufolását, s mivel a telep előre megállapitott terv szerint épült: szép, széles, egyenközüleg futó útczák keletkeztek, melyek mellett mindenik telek 400 négyszög ölre szabatott ki. Ezeken vannak a sóvágóknak és bányászoknak egyenes sorban épült csinos házikói. A telek a kincstár tulajdona s azért évenkint 1 frt 5 kr. taxát fizetnek, a házat engedély mellett magok épitik. Ezen előnyös telepitési szabály mellett a bányászok más könnyebbitésben is részesülnek; ilyen az, hogy a sóvágó fejadója évenkint csak egy forint, hogy útcsinálás, katonaszállitás és beszállásolástól fel vannak mentve, s hogy marháik 50 kr. évi dijért szabadon legelnek a kamara legelőhelyein. Mindezen előnyök s a biztositott munka általi keresetmód nem kis vonzerőt gyakorolnak az idetelepülésre.

Marosujvár főútczája Király-útcza nevet visel, s az – miként képünkön is látszik – a telep keleti oldalán huzódik el. Itt vannak a kőből épült s rendszeresen sorakozott tiszti szállások és hivatali helyiségek, ott van a bányanagyi szállással szemben egy óriási hársfa, mely nem csak azért érdemel figyelmet, mert jótékony árnyat terjeszt, hanem azért is, mert életet mentve, nyert életet. Ugyanis egykor az őrállomáson levő katonák egyike a Marosban füredezve, örvénybe sodortatott, honnan egy ott levő óriási hársfa lecsüngő ágába kapaszkodva, menekült meg. A katona ez életmentő ágat levágván, magával vitte s az őrállomás előtt beültetvén, oly figyelemmel ápolta, hogy megfogamzott, terebélyessé fejlődött s még sok ideig fog – az esemény emlékét védve – tovább tenyészni.

Marosujvárnak vannak hetivásárai, melyek korábban szombaton tartattak, most azonban péntekre tétettek át; voltak országos sokadalmai is, melyeknek joga – nem használtatván – elévült. Három év előtt gyógyszertárt nyert, nem sokára a közlekedést könnyitő állandó hidja és szárnyvasútja is lesz*Most csak a Maros kisebb ágán van állandó hid, a főágon kompon történik a közlekedés; de az országgyülés egy itten épitendő műhidra és szárnyvasútra megszavazta a szükséges 140,000 frtot.; mindez fejlődésére – mely eddig is meglepő volt – előnyösen fog hatni s naponta nagyobb mérvet öltő aknászat az idetelepülők számát hova-tovább szaporitani fogja.

Marosujvár mostani népessége meghaladja a 2500 lelket, ennek fele magyar, fele oláh. Az oláhok egyesültek és nem-egyesültek s mindkét felekezetnek van itten temploma. A katholikusok számára a kamara épitett csinos templomot a királyútczában, s 700 lelket számláló egyházközségük a felvinczinek leányközségét alkotja. A 800 lelket meghaladó református magyarság már 1811-ben egyházközséggé szervezkedett, a fennebb leirt római töltésre bányanagy Gyujtó István segélyezésével csinos imaházat épitett, s a közel Miklóslakához filiaként csatlakozott, mely egyházközségnek akkori lelkes papja, Baczoni József igen sok érdemet szerzett ezen szép jövőjű egyházközség szervezése és biztositása körül, nevezetesen – hosszas kérelmezés – után 1838-ban ő eszközölte ki a kir. kincstártól nyert 80 frt évi fizetést a marosujvári ref. lelkész számára. Forradalom alatt Miklóslakán a papi lakot feldúlván az oláhok, a pap Marosujvárra költözött át a hivek áldozatkészségéből rögtönözve épült papi lakba; időközben a hivek száma is szaporodván, az 1858-ki nagyenyedi zsinaton a marosujvári anyaegyházzá emeltetett, Miklóslaka pedig leányközséggé tétetett. 1862-n Sebestyén Áron lelkész buzditó szavára a hivek áldozatkészsége s mások adakozása alapján 60–70 növendéket befogadható iskolahelyiség és tanitói lak emeltetett s rendes tanitó állittatott be.A kincstár van arra hivatva, hogy minden vallásfelekezeti tekinteteket mellőzve, ez iskolát köteles segélyezése által oda emelje, hogy az a kor szellemének és a népes bányatelep szükségleteinek teljesen megfelelhessen.

Mielőtt Marosujvártól búcsút vennénk, még pár sorban érintenem kell azon csapásokat, melyek az 1848/9-ki forradalom polgárháborúja alatt e helységet érték. Marosujváron nem lakott földesur vagy nemes, de azért az oláhok mégis legyilkolták volna e bányatelep magyar sóvágóit – miként más bányászhelyeken tették – ha azok idejében el nem menekülnek, mint a kevés hátramaradt s több vidékit, kik sót venni jöttek volt ide, vagy 90 magyart egybefogdosott Akszentyének romokon fészkelő s embervért szomjuhozó tábora. A vezér kiadta a rendeletet, hogy azokat Balázsfalvára szállitsák. Az ily látszólag szelid rendeletnek borzasztó jelentése volt, mert az a boldogtalanok legyilkoltatását czélozta. A szerencsétlen foglyokat nem is vitték messzebb a Maros partjánál, ott azonnal elkezdték azoknak iszonyú kínzások közti lassu legyilkolását, oly kiszámitott vad kegyetlenséggel, hogy a reggel megkezdett véres mívelet egészen késő estvéig eltartott. Iszonyatos dolgok hajtattak itten végbe, melyeket borzadály nélkül felemliteni nem lehet; el is hallgatom részleteit azon herostratusi dicsőségnek, melylyel a természeti vadságban élő ind törzseket is felülmúlták a nélkül, hogy legalább azoknak bátorságával birtak volna, mert azon 20,000 emberből álló tábor, mely 90 védtelen emberrel igy kegyetlenkedni tudott, Felvincznél az enyedi szerencsétlenek egybeszedésére kiszállott pár száz honvéd előtt gyáván meghátrált.

Székelykocsárd

2010-01-15T02:36:00.000-08:00

Székelykocsárd környéke

Aranyosszék határa. Határpatak és Fennyenforró forrásai. Jó és Roszpatak. Cserevár, római nyomok, sirdombok, csaták. Báthori István, Bocskai és Apafi Kocsárdon. Gálfi János emléke. Kocsárdon vívott csaták. Ecsedvára. Kocsárd temploma. A Szilágyi-kastély. Aranyosszék hős népe régen és a forradalom alatt, népjellemzés. Aranyosszéki székely lakodalom.

Vajdaszegen valamint felül az Aranyos, ugy alól a Maros jobb partján, egy 50–60 láb magasságu függélyesen leszelt partmagaslat van, lépcsőzete azon fennsíknak, mely a Maros mélyebb völgye felett messze terjedőleg elterül. Ezen termékeny fennsík sima lapjába (Vajdaszegen alól) csakhamar egy oly bemélyülést veszünk észre, mely fasortól árnyalva díszredőzetszerüleg ötlik fel; van is ott a fák árnyában egy fényszalag, mely a legszebben ragyogó gyémánt érdemjelt tüzi fel a haza egyik legnagyobb jóltevője, a Maros keblére. Ez érdemjel pedig nem más mint azon páratlanul nagyszerű forrás, mely ezen bemélyedés fejénél oly bőséggel lükteti fel kristály hullámait, hogy eredetétől pár lépésre malmot hajt, s rövid, alig 3000 lépés hosszuságu pályafutása alatt összesen 6 malmot működtet. Ezen rögtön keletkező, gyorsan enyésző, de rövid futása alatt is oly jótékonyan ható vizeret Határpatakának nevezik, még pedig azért, mert ez oldalról Aranyosszék határát jelöli.

Alább alig negyedórányira a Fennyenforróhoz érünk, ez pedig nem más, mint a Határpatak forrás fejéhez hasonló, másik csudás vizokádó, melyet a Fennyenforró név legjellegzőbben ad vissza, a mennyiben oly bőségben buzog fel itt is a legfölségesebb kristály tiszta viz, hogy azonnal malmokat képes hajtani.Összesen négy malom van ott, azok télben-nyárban folytonosan őrölhetnek, mivel a Jópatak soha sem szokott befagyni, s vize örökösen egyforma bőséggel buzog fel a nélkül, hogy valaha kiáradt volna; áldást hoz az csak s kárt sohasem, miért Jópataknak jogosan nevezhetik azt., miért a Jópatak nevet, melylyel felruházták, méltán megérdemli. Hol a Jópatak alig pár száz lépés pályafutása után, a Maros terére leér, ott fekszik a szőlőkoszorúzott partmagaslat alján Székely-Kocsárd, Aranyosszéknek ez oldalról első helysége. De mielőtt az oly vonzóan szép faluba lelejtenénk, a Fennyenforró környékét teszszük vizsgálódásunk tárgyává, annyival is inkább, mert a méltán bámulatra ragadó források közelében, főleg az azok völgyteknőjének baloldali előfokát képező Kőkutnak nevezett emelkedésén, a talajt oly nagy mennyiségben boritják el a párkányzatos római fedélcserepek töredékei, hogy azokkal hajókat lehetne megterhelni. Ezen maradványok arra látszanak mutatni, hogy itt – a fennsíkról Maros terére leszálló római út mellett – valamely római colonia létezett, bár a hagyomány azt tartja, hogy Kocsárd feküdt ott kezdetlegesen, hanem mivel oly felötlő volt ezen helyzete, hogy a Torda felől jövő ellenség már messziről megláthatta, azért innen lehuzódott előbb a Roszpatak.Melyről láss alább. Kocsárdnak itt fenn való fekvését a kocsárdi ref. egyházközség jegyzőkönyve is mondja. völgyébe, onnan pedig vizhiány miatt mostani fekhelyére költözött át. Ha már most ezen hagyományt elfogadjuk, akkor az első Kocsárd római colonia helyén annak romjaiból épült, mert a Fennyenforrónál mutatkozó töredékek kétségtelenül római maradványok.

A Fennyenforró fölött egy magaslatot Cserevárnak neveznek, itt is a talaj épületnyomokkal van elboritva, miért nem lehetetlen, hogy itten fellegvára állhatott a lennebb feküdt telepnek. Mindezek pedig csak homályos nyomokon, kicsinyes töredékeken nyugvó nagyon is törékeny sejtelmek, melyeket csak rendszeres ásatások segélyével lehetne talán igazolni.Tudjuk azt, hogy a rómaiak a jó források iránt mily nagy előszeretettel viseltettek, s igy a Fennyenforrónak nagyszerű forrásai már magukban is nagy vonzerőt gyakorolhattak az odatelepülésre; de különben is ezen, a Maros és Aranyos egybefolyásához közel levő s természetileg is erős fekvésű hely, hol a katonai útvonal a Maros teréről a gerendi fensikra felemelkedett, valamint akkor, ugy most is nagy hadászati fontossággal bir, mi, ugy látszik a rómaiak figyelmét sem kerülte ki..

A kőkuttól északkeletre eső helyet Veresek és Lovasok-nak nevezik, hagyomány szerint azért, mert azon a helyen véres csata vivatott, mely alkalommal a veres darabontok hadállása a ma is Veresek-nek nevezett helyen volt, a székely lovasság pedig a Lovasoknak hivott helyen volt felállitva. Véres, de győzelmes volt a harcz, s kik a székelyekből, valamint a legyőzött ellenségből elestek, azok az onnan délre eső négy halom alá.Ezen halmokat ellapitotta az eke, de azért dombosodásuk mégis kivehető. temettettek el. Ezen hagyományokat igazolni látszanak azon fegyvertöredékek, sikakok, hosszu puskacsövek és szablyapengék, melyeket évente nagy mennyiségen forgat fel e helyen az eke. Kérdéssé válik, hogy valjon nem itt folyt-e le az Apafi vagy a Rákóczi-forradalom alkalmával Kocsárdon vivott csaták valamelyike, melyeket alább részletesen fogunk tárgyalni.

Ideje azonban, hogy a classicus mult e magaslatáról leszálljunk a gyönyörű berkek és szőlőültetvények zöld keretéből felénk mosolygó Kocsárdra, mely napjainkban is oly szép, minőnek a 16-ik században oly költői lelkesedéssel festé azt Gálfi János, irván: „Az Uristen megékesité e helyet szép folyóvizekkel és drága szép mezőkkel, kit különb különbféle szép vadak és madarak laknak. Ennek felette penig kedves buzatermő földje ugyannyira, hogy kedves és gyönyörüséges hely”. Pedig e lelkesült szavak egy élve börtönbe temetettnek szájából jöttek, ki a gyászos koporsó közelében lelkesülten gondolt a szülőföldre, hol bölcsőjét ringaták.Kocsárdi Gálfi Jánosról láss többet alább.. Lelkesülten, a táj és helység szépségétől elragadtatva lépünk be mi is Kocsárdra, hol mindenek előtt ismét annak multjával foglalkozunk.

Kocsárd nevével legelőbb Aranyosszéknek IV. László király által 1289-ben kiadott adománylevelében találkozunk, hol Kukchard néven fordul elő; e néven találjuk Róbert Károly 1313-ki confirmationalisában is.Az 559. lapon igy: „Nicolaus sac. de Kuchard solvit 14 denarios.”. 1390-ben Bertalan alvajda rendeletére a kolozsmonostori convent Petherd birtokába iktatja be Kocsárdi György (Egyed fiának) nejét; a kirendelt fejedelmi emberek közt ott találjuk Kocsárdi Benedeket és Lászlót is.Ezen rend. ered. a kolozsm. conv. levélt. XII. 133., közli Kemény App. dipl Trans. VIII. A Kocsárdi-család még a 16. század kezdetén is megvolt, mert 1514. febr. 5-én Zápolya János vajda Kocsárdi Zakariás nejét, Kocsárdi Zemes Miklós leányát Décse és Kara birtokába iktattatja be. Lásd Kemény App. dipl. Tr. VIII. 173. 1647-ben Kocsárdi Tamás udvari postamesterének (veredarius) Rákóczi György M.-Ujváron ad egy nemesi telket. Lásd alább Maros-Ujvárnál., miből kitetszik, hogy akkortájt a Kocsárdi-család tekintélyes volt. Mátyás uralma alatt 1458–59 tájatt országgyülés is tartatott Kocsárdon*Legalább ez tünik ki egy okmányból, melynek erre vonatkozó részét ide iktatom: „Nos Ladislaus Lábatlan Siculorum comes et supr. capitaneus, ac Stephanus de Hederfája nec non Michael Székely de Szent-Iván de Bisztricia comites, nunc autem per regiam clementiam pro faciendo moderativo judicio in medio nobilium siculorum et saxonorum partium Trannarum Judices deputati memoria commendamus per presentes, quod cum nobis una cum nostris jur assbus in congregatione gen. universitati nobilium cunctorum comitatuum carundem pm. Trannarum. fer. 2 pr.-p. fest b. Michaelis archangeli juxta vim et formam generalis decreti eorundem nobilium nuper in villa Kocsárd prope et cis fluvium Marusii in terra Siculorum Sedis Aranyas exist. editi, et per universos nobiles firmiter observari Stabiliti etc.” (Következik Szentes György bántalmazása ügyében hozott itélet.) Ennek eredetije az enyedi ref. collegium irattárában volt. Coll. Benkő docum. varia Vol. V. ab anno 1082, p. 289. Honnan Kemény József e gyüjtemény megsemmisülte előtt kiirta és közli App. dipl. Tran. VI. 103. Ennek hitelességét támogatja egy másik, ugyanazon kikezdéssel biró s egykeletű okmány, melyet Huszti András kéziratgyüjteményében levő eredeti után közöl Kemény ugyanott 104..

Magyarország egy dicső, nagy mult után – midőn Európa első birodalmaként szerepelt az Árpád-házból s némely vegyes házból való uralkodók alatt is – több egymást követett gyámoltalan uralkodó erélytelen kormánya alatt oda sülyedt volt, hogy a szomszéd hatalmasságok hóditásvágyának játékszerévé vált. Mohács vérmezején elhervadtak hősi babérjai, az elgyengültnek birhatása felett két roppant birodalom birkózott. Hogy ezen vészteljes korszakban hazánk szabadsága, alkotmánya, sőt maga a nemzet is meg nem semmisült, be nem olvadt, azt kétségtelenül az erdélyi fejedelemségnek köszönhetjük, mely a nemzeti lét, szabadság és míveltség palladiumává lett. Ezen fejedelemséget Zápolya János alapitá ugyan, de Báthori István szilárditá meg s azért őt ugy kell tekintenünk, mint nemzetünk egyik legnagyobb jótevőjét. Azonban nagyon sok veszélylyel volt kénytelen szembeszállni, mig az alapot megszilárdithatá, s főleg a németek által támogatott Békéssel megmérkőzni. 1575-ben, midőn a magát Erdélybe befészkelt s sokakat pártjára vont Békés ellen sereggel nyomulna, Nagy-Enyedről Kocsárdra tette át hadiszállását, azonban az éj bekövetkeztével sergét – minden ok nélkül – oly páni félelem lepte meg, hogy már-már a feloszlás pontján állott, midőn Báthori egy beszédével annyira tudta lelkesiteni, hogy pár nap mulva K.-Szent-Pálnál diadalmasan vívta azon csatát, mely az erdélyi fejedelemség sorsa felett döntött.

1605-ben Erdély másik nagy fejedelme, Bocskai István szintén Kocsárdon mulatott, innen adván ki szept. 20-án azon adománylevelét, melylyel Bogáthi Menyhértnek, a németektől annyit szenvedett, a haza ügye mellett annyi érdemet szerzett, több alkalmakkal, de főleg Segesvár ostrománál oly hősileg harczolt hazafinak, a haza elleneivel czimboráló, Prágába menekült Kornis Boldizsárnak radnóthi kastélyhoz tartozó javait inscribálta 12,000 frtért.

1662 októberében Apafi Mihály is Kocsárdon van, hova táborát akkor tette át, midőn Kolozsvár ostromával Kucsuk pasa rendeletére felhagyott.

Október 6-án Kocsárdról a Szilágyi-kastélyból, hol szállva volt, adja ki azon rendeletét, mely szerint a Bethlen Gábor által alapitott tanoda az ellenségtől szorongatott Kolozsvárról Nagy-Enyedre tétetett át.Ezen rendeletet közli Kemény Józs. Suppl. dipl. Tran. X. 257.. Sőt ez évben egy Kocsárdon vívott csatáról is találunk emlitést a tordai szentferencz-rendü szerzetesek házi történetében, hol az van bejegyezve, hogy Montecuculli 1662-ben kevés sereggel Kocsárdnál körülözönöltetett az erdélyi és török sergek által. Ez alkalommal a faluba visszavettetvén, sergéből nagyon sok levágatott, másnap azonban segélyt nyervén, egész estvélig folytatta a harczot, mikor Apafi a lónai kastélyhoz huzódott vissza. Ezen csata emlékeül két halom maradt fenn, egyik alá a németek, másik alá a törökök vannak elhantolva.

Mult időkben Kocsárdnál volt a Maros fő kikötőhelye, hol a Gyergyóból vizen leszállitott fa és más áruczikkek kirakatván, egész Erdélybe szétküldöztettek.

Kocsárd későbbi történetét nyomozva, azt találjuk, hogy az a szabadság harczaiban, nevezetesen a Rákóczi-forradalom folyama alatt, szintén szerepelt, s főleg több rendbeli csaták szinhelye volt. Igy 1704-ben, midőn Teleki Mihály kurucz vezér Kolozsvárt ostromolná, Rabutin Szebenből 2000 főnyi sereggel a már-már feladás pontján álló város fölmentésére sietett. Thoroczkay István kurucz vezér Kocsárdnál várta, hogy a Maroson való átszállásban megakadályozza. Elszánt harcz fejlődött ki, melyben a kuruczok sok ideig feltarták a német hadsereget, s a Maroson való átkelést hősies ellentállásukkal lehetlenné tették. Rabutin átlátva, hogy Kocsárdnál nem boldogulhat, máshelyen hajókon csempészte át serge egy részét, miáltal Thoroczkay hadállása hátulról levén fenyegetve, táborát Kolozsvárhoz vonta vissza.

De ez csak mintegy előjátéka volt azon nagyobbszerű harcznak, melyet 1707-ben Pekri dandára vívott Kocsárdon: ugyanis.

1707-ben a Tiege vezetése alatti császári sergek Kolozsvárról való visszavonultokban Kocsárdra huzódtak; de midőn ott minden elővigyázat mellőzésével mély álomba merülnének, Pekri Lőrincz Tordáról utánok inditott hajdui által meglepetvén, nagyon sokat leöltek közülök. Ekkor Kocsárd is meggyuladván, elégett.Benkő Józs. Sepec. Tran. sed Aranyos.. Cserey Mihály egész részletességgel irja le e csatát, szerinte Thoroczkay Kolozsvárt szorongatván, b. Tiege Szebenből, az osztrák sergek ezen buvhelyéről, sietett Kolozsvár felmentésére. Thoroczkay elvonult előle, Tiege pedig az őrizetet felvéve, Kolozsvár feladásával huzódott vissza Szeben felé, mely alkalommal gyorsmenet és csatákban kimerült sergét Kocsárdon szállásolta el, hol az éj setétében Thoroczkaynak jól felégett-borozott hajdui (sic) által meglepetvén, ezek a németek közül nagyon sokat levágtak. Tiege alól is előtték lovát, s egy hajdu már fejét akarta leszelni, midőn a vezér pisztolyával lelőtte a hajdut s más lóra kapván, elmenekült. Ha Pekri a szőlőknél felállitott tartalék lovasságával bevág, egy német sem menekülhetett volna, a labanczok minden ágyui zsákmányul estek volna, sőt Szeben is védsereg nélkül maradván, kezébe esett volna – mond Cserey – de Pekri tétlenül vesztegelt, hajdui pedig a kolozsvári őrizet ládáinak esve, azokat hasgatták, mialatt Tiege a lángba borult falu világitásánál egybeszedvén hadait, rácsapott az elszéledt hajdukra, azokból sokat a falu melletti nádasba szoritva, másfél ezernél többet ellövöldöztetett. A németekből csak 100 maradt halva és 80 sebesült.A kocsárdi csata alkalmával vágták le a németek azon franczia küldöttet, ki a franczia király levelével indult Erdélyen át Konstantinápolyba, melyben a szultánt Rákóczi megsegélésére buzditotta; de Tiege kezébe került, s midőn itt Kocsárdon a csata zavarában el akart menekülni, a németek levágták. Cserey ugyanott..

Igy adja elő Cserey e csata folyamát, azonban a kurucz-ellenes Cserey alkalmasint az osztrák bulletineket használta, melyek minden időben akkor szoktak fényes győzelmeket hirdetni, mikor sergük legnagyobb veszteséget szenvedett.Igy volt ez a multban, igy volt ez 1848–49-ki szabadságharczunk alkalmával is. Puchner folytonosan fényes győzelmeket hirdetett még akkor is, midőn Bem serge által egész Erdélyből kiszorittatott; ő a szégyenletes futást strategiai mozdulatnak keresztelte el. Igy volt ez a Királyhágón túl is, hol a tönkre tett s visszaüzött osztrák sergek mindig fényes győzelmeket hirdettek s visszahuzódásukat a strategiai fontosság leplével igyekeztek eltakarni., s hogy Cserey valójában ezen nem tiszta forrásból meritett, már csak a németek közül elestek csekély és a kurucz halottak nagy száma is bebizonyitja.Ha valaki elővenné az 1848–49-ki osztrák bulletineket s összeszámitaná az azokban elesetteknek hirdetett honvédek számát, alkalmasint az világlana ki, hogy honvédseregünkből egyetlen egy sem maradhatott életben, mig ellenben a maguk részéről bevallott halottak száma oly csekélyre menne, miszerint azt hihetné az ember, hogy azok a honvédek csupa udvariasságból nem golyóval, hanem cseresnyeszemekkel lövöldöztek, s a huszárok nem karddal, hanem vesszőszálakkal hadakoztak., s főleg tanusitja az, hogy Pekri a kocsárdi csatát mint fényes győzelmet jelenté be Rákóczinak, valamint ilyennek jelezte azt hadi kiáltványában az országnak is.

Hogy pedig a történelmi igazságot hűn Pekri jelentése tükrözi vissza, s hogy a kocsárdi csata nagy horderejű, mondhatnók döntő győzelem volt, már csak abból is kitetszik, hogy ez által Erdély Szeben kivételével, honnan a németek kocsárdi kudarczuk után kibujni nem mertek. annyira kitisztult a németektől, miszerint Rákóczi maga is bejövén, M.-Vásárhelyt országgyülést tartott, hol a fejedelemségbe is beiktattatott.

Hogy Kocsárd ezen csata alkalmával nagyon sokat szenvedett, kitetszik az 1707. máj. 19. tartott hadszemle lustrális könyvéből, hol az van bejegyezve, hogy a kocsárdiak sokat szenvedvén, nevezetesen b. Tis (Tiege) felverésekor az egész falu elégvén, szent Mihály napig felmentetésöket kérték; megengedték azért, hogy most csak 5 lovast adjanak szent Mihály napig zászló alá, szent Mihály nap után is találják meg a kapitányt, ki ha nagyon szükséges nem lesz, a felülés iránt assistentiával lesz, de fegyverét, lovát, senki el ne adja, s ha valamely koborlók járnak a székben, alkirálybiró rendeletére legyenek assistentiával és üljenek fel, valamint akkor is, ha valami kiváltképpen való szükség adná elő magát.

De nemcsak kurucz, labancz, hanem azt megelőzőleg török-tatár is látogatta meg Kocsárdot. Van a Kocsárdtól délre elterülő réten egy Ecsed várának nevezett hely, melyet nem rég lecsapolt ingoványos mocsárok öveztek körül; mondják, hogy török-tatár járások alkalmával a nép mindig ezen természetileg védett erős helyre vonult, s bár a törökök többször kisérték meg annak ostromát, bevenni soha sem tudták. A történeti hagyományok ezen nymbusa mellett nyelvészeti szempontból is figyelmet érdemel e helynek elnevezése, mert abból az tünik ki, hogy Ecsed a régieknél ingoványokkal, mocsárokkal körülölelt helyet jelentett, melynek alapján nevezhették ekként a Királyhágón túl levő, oly fényes szerepet játszott ecsedi várat is. De nemcsak török, tatár és labancz pusztitott Kocsárdon, hanem az 1848/9-ki polgárháboru is kivette innen véráldozatait. 1848-ban a czintosi oláh tábor Nagylak magyarságát legyilkolván, a megboszulásukra jött Bethlen Gergely kis csapatjával Kocsárdról indult el – miként alább látni fogjuk – szétverni és halomra vágni a vérengző gyilkos hadat. Ezért az oláhok boszusok voltak Kocsárdra, s a hogy novemberben Enyed s utánna Felvincz és Aranyosszék is fel lett adva, Nagylakra az oláh tábor ujból csoportosult s éj idején Kocsárdra csapván, lakóinak el nem menekülhetett részéből 50-et legyilkoltak és ugyanannyit megsebesitettek. Hogy eljárásukban mily vadak és könyörtelenek voltak, arról csak egypár esetet hozok előtérbe. Nagy Zsigmond, a falu jegyzője, mivel az uraknak nagy ellensége volt, bizván az oláhokban, nyugton otthon maradt; de csakhamar házát körülfogták, két fiát felkonczolták, harmadik fiát és nejét felakasztották, mely iszonyatos látványra ő magát főbe lőtte. Egy másik Bodó nevüt czélba állitottak, ekkor elrejtőzött fia jött elő, kérve, hogy őt öljék meg, de öreg atyját kiméljék, azonban a kegyetlenek fiut apával együtt lemészárolták; másokat, kik csak sebesülve voltak, élve töviseltettek el s azután szalmával berakva, megégették. Ily s hasonló iszonyatosságok folytak itt, melyeknek emlékétől iszonynyal fordulunk el, mert azok polgárosodott századunknak szégyenbélyegét mutatják fel, főleg ha meggondoljuk, hogy a népsöpredék e gyáva mészárlását míveltséget szenvelgő kormányzat intézte és vezette. Hagyjuk azt s gyászos emlékei elől meneküljünk a multhoz. E czélból Kocsárdon teszünk egy régészeti körszemlét, ez azonban nem sok időnket fogja igénybe venni, mert Kocsárdnak.Kocsárdon a reformatio azonnal gyökeret vert, ugy hogy a 16. század közepén már virágzó egyházközsége volt ott a protestánsoknak. Az egyházközség anyakönyvében levő bejegyzés szerint. ugyan volt régi temploma, ez azonban egészen átalakult, ugy annyira, hogy régisége mellett csakis nyomott körivvel záródó kapuzata tanuskodik, melynek szemöldén ezen felirat van bevésve:

1676 Janua Dei.

Az egyház szent edényei között van egy igen szép mívezetű és idomű kehely, hozzá tartozó ezüst tányérral, melynek közepén ezen – babérkoszorúba foglalt – feliratot találjuk:

„Silági (Szilágyi) András kocárdi Eklesiához czináltatta Isten tisztességére Anno Domi 1677”*Ez a Szilágyi András Aranyosszék főkirálybirája volt..

Mivel pedig e szent kehely elvezetett a Szilágyiakhoz, egy füst alatt felemlitem azt is, miszerint a kocsárdi Szilágyi-család egyike volt Aranyosszék kiválóbb székely primor családainak, melyből e széknek egy főkirálybirája s több más hivatalnoka került ki. Az egykor hatalmas, gazdag családnak fényes kastélya volt Kocsárdon, melynek ma csakis követelőleg büszke nagy kőkapuja áll fenn, hirdetve, hogy régi nagyság és jólét kifutott azon; mert a kapun belül csak romtöredékei tünnek fel a magas bástyákkal büszkélkedett kastélynak, hol Aranyosszék oly gyakran tartá a mult század kezdetén közgyüléseit. Ezen terjedelmes romok között szerény kis lakot emeltek az utódok, de kegyeletük fentartá el elomlott kastélynak feliratait. Két ily feliratos kő van az uj épület lépcsőzetébe illesztve, mintha az utódok a régiek nyomdokait azon járva akarnák követni. Szerencsére e kövek feliratos felükkel lefelé voltak forditva, s igy sikerült azoknak megkimélt feliratát elolvasnom.

A nagyobb, korinthiai oszlopkákkal diszitett kövön – mely, mint mondják, a kastély homlokzatán állott – e felirat van:

Spec. G. Andreas Szilágyi de Sz. Kocsárd

Ext. curavit ex funda. aetat. suae A. 59.

Offitii sui suppr. judicatus Regii Ss Aranyas

An. 34.

Filiorum Andreae 24 aetat. Ladislai Anno 12.

Conjunctis viribus conjugis Sarae Diosi.

Anno 1713.

A másik kisebb kövön – a mely az emlitett kapuról került – ez van felirva:

„Extrui curavit spec. Gen. Andreas Szilágyi de Kocsárd Ao 1717. oficii sui sup. Judic at regyi Ano 37.”

Ezen feliratokból a kastély épitészeti korának kitudása mellett.Bár az – ezen feliratok bizonyitása szerint – 1713-ban épült kastély helyén a Szilágyiaknak volt egy másik, sokkal régibb kastélya, melyben, mint fennebb látók, 1662-ben Apafi is Kocsárdon való táborozása alatt szállva volt. Azon régi curia volt az, melyben Gálfi János született s mint Aranyosszék főkirálybirája lakott, s mely az ő kivégeztetésével jutott a Szilágyi-család birtokába. még azt is tanuljuk, hogy Szilágyi András 37 évig viselte Aranyosszék főkirálybiróságát, mi minden esetre jelességére s ezen alapuló népszerüségére mutat, főleg ha meggondoljuk, hogy a főkirálybiróság a székelyeknél szintén választás alá tartozott.

Elismeréssel is volt Aranyosszék hosszu ideig szolgált főkirálybirája iránt, mert a szék gyülése kocsárdi Szilágyi Andrásnak 35 évi főtisztsége érdemeiért, mely tisztet a nehéz háborus időkben is (Rákóczi forradalom) bámulatos módon a szék javára és megmentésére folytatott, az ő távollétében elhatározták, hogy 5 adózó jobbágyát, 30 ökrét, 10 tehenét adequaló arányban most és jövőre nézve mindenféle széket vagy falut illető adó, rovatal és teherviseléstől fölmentik, illetőleg azok hordozását a szék magára vállalja örök időkre, utódaira is kihatólag.Ezen Aranyosszék nevében Kercsedi János és kercsedi Apáczai Ferencz alkirálybirák, valamint Bárdi Tamás pénztárnok által kiállitott határozat eredeti fogalmazványa kelet nélkül megvan a szék „Bendegucz” nevü jegyzőkönyvében.. Egy más alkalommal ugyan kocsárdi Szilágyi Andrásnak a szék érdekében tett fáradalmaiért saját kérésére a szék, minden szabad és jobbágy által teljesitendő egy-egy napszámot igér évenkint, mig főkirálybiróságban lesz; de ezt csak jó szándékból adják a nélkül, hogy utódai követelhetnék Az „Atilla” czímű jegyzőkönyv 148. lapján. Lásd ezeket Felvincznél.. A jutalmul nyert közmunka egy részét kastélya épitésére forditá.

Azonban Szilágyi büszke kastélyát egy helyén állott másik nevezetes épület anyagjával épité fel, azon ház romjaival, melyben Gálfi János, korának ezen legnagyobb embere, született, kit előttünk érdekessé, emlékét pedig tiszteltté nem csak érdemekben dús élete, hanem tragikus vége is tesz; szabadjon azért itt az ő születésével egybefüződő romoknál emlékének pár sort áldoznunk.

Gálfi János Magyarországról beszármazott nemes szülőktől született Székely-Kocsárdon; tanulmányai végeztével Csáki Mihály korlátnok apródja lőn, később Báthori István trónraléptével ennek testvéréhez, a váradi kapitányságra előléptetett Báthori Kristófhoz ment; ott van mint a Báthori-ház hű embere, s a Békés mozgalmának elnyomásakor nem kevés szolgálatot tevén, több kitüntetés mellett aranyosszéki főkirálybiróságot, fejedelmi tanácsosságot s jószágokat nyer*Ekkor Váradon házat s 4 falut, azután Bolkácsot, Zsitvét és Bolia kastélyát nyeri, de ez időben mint Aranyosszék főkirálybirája legtöbbet Kocsárdon lakott.. Leghűbb embere a Báthori-háznak még akkor is, midőn István a lengyel trónra lépvén, testvére Kristóf lett Erdély fejedelmévé. Gálfi volt egyik leghatalmasabb támogatója a Báthoriak dynastia alapitási czélzataiknak s főeszközlője annak, hogy 1581-ben a gyermek Báthori Zsigmond Erdély fejedelmévé választatott. Báthori Kristóf halála előtt Gálfit Maros-Ujvárral ajándékozta meg s kiskorú fiának nevelését reá bizta. Szerencséje ezután is még mindig emelkedőben van, 1582-ben udvari marschallá lesz, 1586-ban pedig a charnai kastélyhoz tartozó 16 hunyadvármegyei falut nyeri. Azonban a könnyelmű Zsigmond Báthori Boldizsárral csakhamar egybezördült, a tanácsosok Gálfi és Gyulai javaslatára, hogy a polgárháboru iszonyait eltávolithassák, vagy kibékülést, vagy ha ez létesithető nem lenne, Boldizsár számüzetését határozták el. Gálfi és Gyulai a titok szentsége alatt közölték ezt a fejedelemmel, ez udvari papjának meggyónta, ki ismét Boldizsárnak besugta. A hevesvérü Báthori Boldizsár boszut esküdött a két tanácsos ellen. Gyulait Abafáján összevagdaltatta, Gálfit is M.-Ujvártt megrohanták a kiküldött poroszlók, azonban ő egy alagúton elmenekült Belényesre, hol vezetőjétől elárultatván, fogva Váradra, onnan Zsigmond rendeletére Husztra vitetett börtönbe, hol 1593-ban nevelőjének és trónra emelőjének fejét neroi kegyetlenséggel üttette le a jellemtelen Báthori Zsigmond.

Gálfi levelet irt Báthori Zsigmondnak, kegyelmet esdve, de Boldizsár és a Gálfi kegye által kiemelkedett Bodoni Istvántól unszoltatva, aláirta legnagyobb jótevőjének halálitéletét, melyet Bodoni rögtöni végrehajtás rendeletével gyors futár által küldött Szabó Balázs husztvári alkapitányhoz. Kováczoczy ország kancellárja erről értesülvén, Zsigmondhoz sietett s térden kérte, hogy Gálfinak, ki gyermekségében csaknem dajkája volt, ki térdein hordozta, kegyelmezzen; figyelmezteté azon ünnepélyes igéretére, hogy a tanácsosok beleegyezése nélkül Gálfira nézve mitsem határoz stb. Zsigmond, ki a percznyi behatások embere volt, kegyelmet adott, s azt a korlátnok 50 aranynyal jutalmazni igért futár által küldte Husztra. De nemsokára Bodoni megjelent, s ennek insinuatiójára Báthori Zsigmond a kezében levő fehér pálczát annak jeléül, hogy Gálfi halálába beleegyezik, kettétörte. Bodoni a pálcza darabjait emlékül eltette, s Gálfi jószágait örökölte.

Az első futár megérkeztével Szabó – bár Gálfi másnapig való várásra esdve kérte – mert Báthori Boldizsártól jutalmat várt, alig engedve imára időt, lenyakaztatta, s az egy óra mulva kegyelemmel érkezett második futár már a nemes kiszenvedettnek csak holt tetemét találta.

Gálfi rabsága alatt elkezdette önéletleirását, de azt gyászos halála miatt nem végezhette be Gálfi életéről és önéletleirásáról láss többet Erd. Történettára I. k. 71–82 lap. és Bethlen Farkas Hist. L. VI. 358–359. és L. X. 408–412. lap.. Ezen emlékiratában – mint fennebb látók – Kocsárdról mint kedves szülőföldjéről is megemlékezett; illő azért, hogy Kocsárdnál mi se feledkezzünk meg Gálfiról, a zsarnokságnak ezen magához vonzó nemes áldozatáról, ki multunk egyik oly alakjaként tünik fel, mely szellemi nagysága által emelkedett ki, s gyászos bukta által lett nagygyá.

Kocsárdon minden nyomozásunk daczára sem tudunk az ő emlékével egybefüződő tárgyat találni, pedig a ref. templomban volt egy Gálfi által öntetett harang, ez azonban 1791-ben ujra öntetett, de felirata az egyházközségi jegyzőkönyvbe bejegyeztetve, megmentetett, az pedig a következő volt: „Christus venit, Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat, Christus ab omni malo nos defendat. Mcus Dnus Johanes Gálfi de Kotsárd. A. D. MDLXXXVI.A jegyzőkönyv, hol e bejegyzés van, 1767-ben kezdődik, e szerint tehát a harang ujraöntése előtt. A harangkörirat ugy a hogy közlöm, van a jegyzőkönyv táblájára irva, alatta pedig ez: „Igy látta, igy olvasta az régi harangon ez suscriptiot Tétsi M. (Mózes) kocsárdi predicator.” Ez a Tétsi Mózes pedig 1788-ban ment Kocsárdra papnak.

Kocsárd szülöttei közt nevezetes szerepet játszott Uti István is, ki 1675-ben Aranyosszék főhadnagya volt, 1677-ben pedig főkirálybirájává lett; valamint kocsárdi volt Kónya Mihály is, ki 1702–1707-ben, tehát a legválságosabb időben viselte Aranyosszék alkirálybiróságát, s mivel ez időben főkirálybirája Szebenben bujkált, intézte annak ügyeit s vezette kormányzatát. Felemlitem még azt is, hogy Aranyosszék 1651-től 1848-ig 20-szor tartotta közgyüléseit Kocsárdon, derékszéke pedig 1692-ben kétszer, 1699–1707 közt 40-szer, 1721, 1722- és 1726-ban is gyakran ülésezett Kocsárdon.

Hanem régészeti szenvedélyünk, mely a multhoz vezetett vissza és a hódolat, mit a multban feltünt érdemeknek hozánk, ne feledtesse el velünk a jelent sem, nem főleg ennek szellemi vivmányaiból eredő örvendetes jelenségeit. Ilyszerű pedig azon szép cseréppel fedett épület, mely ott az egyház közelében figyelmünket fölhívja és méltán, mert az a falu iskolája, és pedig elővarázsolt iskolája, mert annak díszes épülete egyetlen hónap alatt készült el a kocsárdi ref. egyházközség buzgalmából és költségén. – A hogy a múzsák diszes csarnoka fölépült, azonnal felsarjadzott a szellemi élet csirája is, mert ez iskola szellemi czéljaira a kocsárdi születésü Váradi Mihály szászvárosi ref. lelkész 800 frtot hagyományozott, mi kamatjaival 1600 frtra növekedett. Ehhez a kocsárdi birtokosság régalékból gyült 3000 frttal járult. A szellem emelésére, a nép lelkének kiképzésére hozott e nemes áldozatok biztositják e tanoda jövőjét, melynek itt a Székelyföld szélén, a magyar elem határvonalán igen nagy jelentősége van. Az iskola létrejöttében nagy érdeme van helybeli ref. lelkész Sükösd Ferencznek és a két Fosztó testvérnek Ferencz és Károlynak. Különben Fosztó Ferencznek – ki 1848/9-ben F.-Fehérvárm. országgyülési képviselője volt – a nevelésügy terén még nagyobb, országosan ható érdemei is vannak, mert ő forradalom után a feldúlt, kifosztott nagy enyedi ref. collegium jószágainak kezelését vette át; s azt a jelenre meglehet megszoritással, de a jövő emelkedésre való tekintettel erélyesen és szakavatottan kezelte és rendezte be, nemcsak, hanem a megvolthoz még egyannyit szerzett, mennyit Bethlen Gábor ezen főiskolának adományozott volt, e mellett ezen jószágok gazdászatát czélszerű befektetésekkel emelte, a miriszlói hires szőlőt ültette; szóval a jószágok jövedelmének fokozatos emelésével a nevelésügy emelkedését és kifejlődhetését biztos alapokra fektette; miért üdvös fáradalmai bizonnyal elismerést érdemelnek. De ez érdemek mellett nem szabad a másik testvér Fosztó Károlyról is megfeledkeznünk, ki más téren, de szintén nemesen szolgálta hazáját. Fosztó Károly 1842-ben országgyülési képviselő, 1849-ben aranyosszéki igaz.-alispán, s mint ilyen ezen szék nemzetőrségének szervezője volt, s bár eleinte a nép e védszervezettől idegenkedett, Fosztó népszerüsége által mégis 5 századot hozott egybe; ezeket a nagylaki – alább leirandó – csatába vezényelte. Bem bejöttével ezen megbizatását folytatta, s rövid időn ujból 5 század gyalog és egy század lovas nemzetőrt szervezett. 1849-ki jan. 7-én Szentiványi Károly a feldúlt Enyedre küldötte teljhatalmú kormánybiztosnak azon igérettel, hogy rövid időn 100,000 pftot fog a szerencsétlen város felsegélésére küldeni.Az igen érdekes kormányi rendelet és kinevezés megvan eredetiben Fosztó Károlynál, abból a magyar kormánynak Enyed iránti nemes intentiói tünnek ki, melyeket az események mostohasága miatt nem realisálhatott.. Ebből azonban csak 1000 frtot kapott ki, mindazonáltal Enyed sorsán igy is sokat segitett, mert sok tutajt vásárolván össze, ezekből ideiglenes lakokat emelt, földeiket közmunkaerővel megmíveltette és bevettette, s ekként a gyilkoláskor menekülteknek első legnagyobb szükségeiről gondoskodva volt. 1861- és 1867-ben Aranyosszék alkirálybirájává választatott, s mint ilyen a közélettől elszokott fiatalabb nemzedéket az alkotmányos élet gyakorlatába és tevékenységébe bevezette. Szóval ugy a multban, mint a jelenben hű és tevékeny polgára volt a hazának, ki hazafias kötelmeit nemesen teljesité, miért ezen kötelességszerű megemlékezésünkre méltán igényt tarthat.Különben a Fosztó-család bardoczszéki Füléről származik, előbb onnan, később Maros-Koppándról irta magát. Fosztó Máté 1635-ben azon bardoczszékiek közt van, kik Rákóczi Györgytől ezen fiuszék szabadalomlevelét kieszközlék. Lásd Székely nemz. cons. 86–96. lap, és e munka I. k. Bardoczszék leirásánál..

Különben Kocsárd, mely a közmíveltség zászlaját iránytadólag ragadta föl, méltán viselheti Székely előnevét, levén ez Aranyosszék egyik legtisztább székely helysége.Néhány elszékelyesedett oláh család is lakik itten, kiknek kis kápolnája is van a faluban, ezek különben földesurak által betelepitett jobbágyok voltak.. Református vallást követő lakói a székelység szebb fajához tartoznak; a férfiak martialis termetüek, a nők között igen sok szép van, s bár e nép az ős hazától elkülönitve a vármegyei magyarság és oláhság közé van beékelve, azért mégis annyi századokon át nemcsak nemzeti öltözetét tartá meg, hanem e mellett hűn megőrzé nemzeti sajátságait, a székely faj életrevalóságát, tevékeny munkásságát, mozgékonyságát, kereskedői hajlamát, minden munkában való serénységét és ügyességet kifejtő tanulékonyságát, de sőt megtartá tájbeszédi sajátságait is, elannyira, hogy az aranyosszéki és háromszéki székelyt nagyon bajos megkülönböztetni.

Az aranyosszékiek kitelepitési okmányából látók, hogy azok nagyrészt Kézdiszékből valók voltak, de ha okmány nem bizonyitaná is ezt, a nép sajátságairól, testalkatáról, öltözékéről s beszédmodoráról könnyen fel lehetne ismerni, s mivel azok a székely faj leghősiesebb részéből, a háromszéki nemes fajból származnak, ezen hősiességet szent örökségként uj telephelyökön is fentarták minden időben, s ennek köszönheti e néptöredék, hogy ily kisebb csoportban ellenséges elem között annyi századokon át fen tudta magát tartani, ugy hogy e gyarmatocskát sem török, tatár, sem Basta rémkora megtörni nem tudta; a Rákóczi-forradalomkor is elsők voltak az aranyosszékiek, kik a nemzeti ügy mellett fegyvert ragadtak, utolsók, kik az letették, elannyira, hogy az ügy elbuktával is a tordai hasadék szorosába és a Székelykőre vonulva, jó darabig folytatták a guerilla-harczot.

Multja szebb erényeit és hősiességét 1848–49-ben sem hazudtolta meg e nép s a gyarmat az anyahon dicsőségének osztályosává lett, mert a magyar sergek kiszoritásakor egyedül Háromszék és Aranyosszék felső fele volt az, hová ellenség nem hatolhatott be, hol az Erdélyt visszahóditó Bem a szabadságnak szeplőtelen földére talált. Pedig Aranyosszék minden oldalról roppant oláh táborokkal volt körülözönölve s folytonos megtámadtatásnak kitéve; de e székecskének lelkes székely lakossága magát szervezve, minden oldalról megvédte határait épp ugy, a mint tevé Háromszék a hon túlsó szögletében. És a hősiességnek e nemes versenye az anya és gyarmat között önként, minden előleges megegyezés nélkül folyt, sőt a mi több, egyik a másiknak önvédelmi küzdelmeiről mitsem tudott, csak később, midőn mindketten a meghódithatatlanság dicsőségét kivívták, találkoztak a páratlan hősiesség babérjai felett testvérileg osztakozni.

A hazafias érdemnek nyujtott ezen elismerésünk után tekintsünk be e nép belső életébe, tanulmányozva annak szokásait, ünnepélyeit.

Az aranyosszéki nép épp oly munkás és takarékos, mint az ős Székelyföld lakossága s azért, bár a népesség itt is nagyon tömör, mégis aránylagos jóllétben van; a lakházak itt is oly csinosak, tiszták, a gazdaság oly rendes és szabályos, mint amott, s az ittenieknél is épp azon szivesség és vendégszeretetet találja az útas vagy idegen, mint amott.

A lakházak épitése, azoknak belső elrendezése, butorzata tökéletesen megfelelő a belszékelyföldieknek; a családi életben éppen az a patriarchalis összetartás és együtt élni szeretés, szóval: itt feltaláljuk a székelyeknek mindazon jó tulajdonait, melyek e népet oly rokonszenves, oly megnyerővé teszik mindenki előtt. Ezen általános, csak főbb vonásokkal ecsetelt népjellegzés után lássunk némely jellemzőbb népszokást.

Aranyosszéken többhelyt, de főleg itt Kocsárdon meg van az az ős szokás, hogy temetések alkalmával, miután a lelkész végezte teendőjét, egy székely áll a sirra a végtiszteséget megadni a halottnak, mikor a boldogult rövid életrajza s emlékének megáldása után, a halott nevében búcsút veszen a visszamaradott szülők, testvérek és rokonoktól. Hanem hagyjuk az élet véghatárán kérdő jelként felötlő temetést, tárgyaljuk inkább az életnek egyik boldogabb korszakát jelölő ünnepélyét a menyegzőt, annál is inkább, mert ha az főbb vonásaiban hasonlit is a már többhelyt ismertettem belszékelyföldi lakadalmakhoz; de a részletekben mégis sok eltérő sajátságot tüntet fel. Azért lássuk, miként foly le a kocsárdi székelyek menyegzési szertartása (sic)Ez ered a menyet szerezni-ből és igy az jobban kifejezi a menyegzőnél..

Marosludas

2010-01-15T02:03:00.000-08:00

Maros-Ludas és Hadrév környéke.

Maros-Ludas multja, jelene, jövője. A tóháti völgy, a Mezőség jellegzése. Szengyel néveredete. A polgárharcz gyászos emlékei Szengyelben. Mezőségi katholikusok. Kilátás a ludasi hegyről. Gezse, Kecze. A Maros és Aranyos összetalálkozása. Hadrév, néveredete, régi birtokosai, római út és hidfő. Sós-Szent-Márton, Borzás, Csucs, Tomori-kastély, templom. Maros-Koppánd. A Maros és Aranyos összeömlése. Vajdaszeg.

M.-Ludas a mezőségi tavak legjelentékenyebb csatornáját képező Tóháti patak torkolatjának völgyteknőjében fekszik, a hegyek mellé simuló Maros jobb partján.

Ezen falu multja nagyon igénytelen, a történelem semmi olyast róla fel nem jegyzett, mi megemlitést érdemelne; legfölebb egy gyászos emlék csatolódik hozzá az 1848/9-ki polgárháboruból, melynek szomorú emlékét néhány romban heverő vagy hamvaiból alig éledező udvarház jelöli. Ha pedig az itteni birtoklási viszonyokat tekintjük, ezen falu, mint a radnóthi uradalom egyik helysége, azzal együtt nagyon sok kézen ment át; neve legelőbb 1333-ban egy Szengyel és Bogáth közti határjárás alkalmával fordul elő*Lásd fennebb Bogáthnál.. 1439-ben Bogáthi Péter és János rendeletére a kolozsmonostori convent Bogáthi Pétert beiktatja a tordavármegyei Ludas határán levő Bydeth nevű halastó és Velleu Zunyogos (igy) nevű hely birtokába*Ered. kolozsm. conv. levélt. XII. 63, közli Kemény App. dipl. Tran. VI. 17..

1587-ben Kendi Ferenczé, 1596-ban Kornis Boldizsáré*Lásd fennebb Radnóth leirását., 1602-ben Báthori Gábor Brassóban kelt adománylevelével Ludast és Szent-Jakabot, mint néhai Kornis Gáspárról, a koronára szállt jószágokat, Balássy Ferencznek adományozza*Ez adománylevél gróf Lázár Miklósnál Kolozsvártt.. 1617-ben Péchy Simon kezére megy, ki 1630-ban Kornis Zsigmondnak adja el. 1650-ben Rákóczi György kiváltván, nejének, Báthori Zsófiának adományozza. 1662-ben Apafi kezén van, ki 1664-ben Ludast kir. jogával egyetemben Bethlen János és neje Fekete Klárának adja. Ennek defectusán Pekri Lőrincz és utódai nyerik el*A mint ez kitűnik Kemény Józsefnek az erd. muzeum levélt. levő gyüjt. Lib. I. Reg. Apaf. p. 906 és Trans. poss. com. Torda L. betü.. 1702-ben még Pekri notájakor a fiscus perelte; de mindkét ágra levén adva, Pekri-kézen marad; most nagyon sokfelé oszlott: nevezetesen Kendeffi, Radák, Bánffy, Dániel, Cserei s sok más családra.

A mily igénytelen Ludasnak multja, épp oly igénytelen és ronda oláh falucska volt maga is; türhetőbb küllemet szétszórt viskói közül kiemelkedő számos udvarházai adtak, melyeket – miként emlitém – romba döntött volt az oláhoknak nemcsak védtelen emberek, hanem ártalmatlan falak ellen is folytatott dühe. Azonban Ludas csakhamar phoenixként emelkedett ki hamvaiból, miután a Maroson való fa- és gabonaszállitás főkikötőjévé lett, s főleg mióta Egerbegy sokadalmai ide tétettek át. Ez idő óta emelkedése oly gyors, hogy ma postaállomása, gyógyszertára, olvasó-egylete s nőnöveldéje van; országos és hetivásárai nagyon keresettek, s ezért hovatovább több kereskedő és iparos telepedik oda; naponta csinosabb lakok és vendéglők emelkednek, ugy hogy maholnap a várossá emeltetés minden kellékeivel birni fog.

A mint emlitém, Ludasnál van torkolatja a Mezőség leghosszabb és legtekintélyesebb völgyületének; s bár ez a Maros-völgynek e tájt legjelentékenyebb mellék-völgyét alkotja, mégsem lehet feladatom annak részletezett kimeritő ismertetése; mindazonáltal mégsem tehetem, hogy oda egy futólagos betekintést ne tegyek, hogy legalább Ludashoz legközelebb eső részének egyik faluját – mintegy mutatványképen – le ne irjam, s leirva, ezen sajátságos vidéknek egy vázrajzát ne nyujtsam.

A Ludasnál keletirányú völgy jelentőség nélkül valónak tetszik; lapályán – mit ijesztőleg kopár hegyek keretelnek – csekély vizér tévedez a magasra nőtt nád között; csak itt-ott füstölög egyes szánalmat gerjesztő kunyhó, melynek föld alá mélyedő sötét üregeiből kisértetszerüen halvány alakok emelkednek ki, gyanus szemekkel kémlelve az útast, kit a kutyáknak szemtelenül merész serge vesz körül, ugatásukkal viszhangoztatva az elhagyatott kopárságukban baljóslatú hegyeket. A földmívelésnek itt csekély nyomai tünnek fel; az ember még csak a kényelmesebben megközelithető helyeket szántja fel, a többit legelőnek hagyja vad beduinok szokása szerint. S pedig ezen elhagyatottságában oly hallgatag s hallgatagságában oly visszariasztó völgy, a Mezőség legtekintélyesebb s leghosszabb völgyülete, mely Budatelkénél kezdődve, 7 mfd hosszan délnyugat-irányban szeli át a Mezőséget s mindenfelé elágazó számos mellékvölgyületeivel annak egész közepét elfoglalja. E völgyek tetszőleges kopárságuk mellett hazánk legtermékenyebb talaját adják, hol a föld trágyázás nélkül, könnyü mívelés mellett is, dúsan terem; azért e völgy roppant terjedelmű termékeny vidékével könnyen 50–60 ezer embert táplálhatna, mig most alig van ott 25 egymástól nagy távolra eső faluban 15,000-nyi lakos. A faluk ily távolsága azoknak nagy terjedelmű határaiktól származik; mert ott az egyszerű felszabadult urbéresnek néha száz holdra menő birtoka van, melyet alig kell feltúrni, hogy dúsan teremjen; s daczára ennek, mégis az ott lakó nép nyomorban, szegénységben tengődik, a falukat – a szórványosan levő udvarházak kivételével – nyomorult viskók alkotják; dolgozni rest népe, terjedelmes birtokai mellett, éhezve tölti el életét. A faluk közt semmi fa, semmi kerités, semmi gyümölcs vagy vetemény; a hegyekről a dús tenyészetű, hamar növő erdőket már rég kiirtották, a hegyoldalakon, bár – mint kisérletek bizonyitják – a legjobb minőségű bort adó szőlő megterem, ily ültetvényeket hiába keresünk; a zápornak megeredő özöne ott szabadon vés magának sötét árkokat, s ez teszi, aztán, hogy e vidék, mely hazánk Kanaánja lehetne, most nyomor fészke; ez okozza, hogy annak tekintete visszariasztóan kopár és kietlen. A természet e helyeket mindennel megáldá, de az ember azt, élhetetlen voltánál fogva, hasznositani nem tudja.

Ha a talaj míveletlensége és elhagyatottságáról a népélet mezejére visszük vizsgálódó tekintetünket, ott még nagyobb elhagyatottságot és dudvát találunk a míveltség arany kalászai helyett. A papság rendszerint családi örökség, ezek és a mellettök levő daszkalok (tanitók), kiknek a népnevelést vezetniök kellene, magok se sokkal birnak több míveltséggel; a templomi hokuszpokusz s liturgiák tudása tökéletesen elégséges a papi és tanitói tiszt elnyerésére. A népnevelés ily neveletlenek kezében levén, az csaknem a semmivel határos; innen van az, hogy nem csak egész faluk, hanem egész vidékek vannak, hol irni-olvasni s azt is nagyon roszul, csak a papok tudnak, homályban van tehát e szegény nép nem csak földalatti viskóiban, melynek lantornás kis ablakán soha egy napsugár sem hat be, hanem homály- és sötétben van szellemileg is, lakjaikban hallatlan piszok, ott állat és ember együtt tengődik, s az emberek mosakodni nem szoktak, azok mind viziszonyban szenvednek; de annál inkább szeretik a pálinkát, mi erkölcsi életüket tartja homályban, mi leginkább oka e nép közt felmerülő sok kihágás és bűnnek, s e mellett elszegényedésének is. Minden faluban van pár zsidó korcsmáros, az oláh többnyire ott dőzsöl, előbb elfecsérli földje termékét, s azután földjét issza be, ugy hogy néhány évtized mulva a Mezőség oláh kézen levő birtokainak igen jelentékeny része zsidó kezekben lesz.

De ezen általános jellemzés tágabb keretébe előtér gyanánt tűzzük oda e völgy legközelebb eső faluját, hogy vázrajzunkat élénkitse.

Ludastól jó óra távolra, a fővölgynek egyik igénytelen baloldali mellékvölgyében, találjuk Szengyelt (oláhul Szindcser), mely szőlőkoszorús hegyek alján, magaslaton fekvő két kőtemplomával, s fasorok közé helyezett csinos udvarházaival a Mezőség egyik legszebb faluját alkotja, s messziről tanuskodik arról, hogy itt magyarok is laknak. Nevét Szentjeltől származtatják, s ily nevét a keresztes vitézekkel hozzák kapcsolatba. A falu felett van egy kúpidomú magas hegy, melyet Kereszthegynek (Lakrucse) neveznek most is, s e néven találjuk fel a legrégibb conscriptiókban is. Homályos sejtelmek szerint, a kereszteseknek lett volna ott Szentkeresztnek tiszteletére emelt fényes temploma, s a lett volna a szent jel, mely emlékét a falu nevében örökitve fentartotta. Azonban mind ez csak monda, mely okadatolhatlan sejtelmek terén fakad fel. Valamint monda körébe tartozik az is, hogy a rómaiaknak itten telephelyük lett volna; e feltevés leginkább onnan származik, hogy a falun alól eső Kinyetyel nevű helyen 1845-ben nagyobb mennyiségű római érmet forgatott ki az eke.Ezen leletből 20 darab Torma Károly kezébe s általa a kolozsvári orsz. muzeum birtokába jutott., azonban érem-lelet még mit sem határoz, mert a római érmek mint forgalomban levő pénzek, oly helyekre is elvetődtek, hol római telephely nem volt, e szerint a régi classikus korral kaczérkodó e hagyományok felemlitése után, ha a történelmi kutatások csak biztos okmányokra támaszkodó komolyabb terére lépünk, ott Szengyelről legelső történeti tudatunk csak a XIV. század első feléig vihető fel, midőn a pápai dézmák regestrumában önálló egyházközségként Zengyel és Stengyel néven fordul elő.Az 1332. év rov. 663. lapon: „Paulus sac. de Zengyel solv. 12 den. et 9 lyli.” és az 1335. év rov. 706. lapon: „Paulus sac. de Stengyel solv. 11 den.” Különben a tordai archidiaconatusba van beosztva., még pedig ugy, mint katholikusok, tehát magyarok által lakott falu. Ezen egyháztörténelmi adattal egykorú az az 1333-ból való azon egyesség, mely egyfelől Miklós mester és Péter, dobokai Mikud bán fiai, másfelől Rechei Pál fia Lőrincz és István Zengyeli Konrád fia közt az erdélyi káptalan előtt ez év kereszt. szent János napján jött létre, elenyésztetve egy hosszas pert, mely a szengyeli és bogáthi határvonal meghatározása felett folytatódott. Ezen egyesség szerint a zengyeli határon levő Thúcsubuter vagy Bonszeg nevű helyet – mely az Ohajtóbércz, Bohusvölgy, ludasi völgy és Keménytelke közt esik – visszabocsátják István, Lőrincz és utódainak, akként, hogy nevezett Miklós és Péter (Mykud fiai) 100 ezüst marcha büntetés terhe alatt őket annak birtokában nyugtalanitani ne merjék stb.

1450-ben Herepei Márkus és tarkői Rikalff György alvajdák rendeletére a kolozsm. conv. Kereszturi Antalt, Györgyöt és Lonai Györgyöt beiktatja Zengyel és Szakál birtokába.Ered. okl. u. ott, közli Kemény App. dipl. Tran. VI. 10.. 1462. nov. 30-án zentiványi Székely Mihály Beszterczevár kapitánya és Hederfáji István szebeni ispán veszik meg Szengyelt és Szakalt Kereszturi Györgytől.Közli Kemény ugyanott 131. lap.. 1473-ban pedig Szengyel és Szakálba vajdai rendelettel Bikali Gerg. és nővére iktattatik be.A beiktatás dengelegi Pongrácz ellenmondásával hajtatott végre. Közli Kemény ugyanott 265. 1513-ban Ulaszló Sárkány Miklós és nejének adományoz Szengyelben és Szakálon jószágot, mit következő évben csombordi Tompa Péterrel tett csere utján gyarapitnak.

1521-ben Zápolya János Szengyelen mulat, mert innen adja ki oct. 15-én (in profesto b. Galli conf.) azon rendeletet, hogy csucsi Thokus Istvánt Gese birtokába a kolozsm. conv. beiktassa 1599. jul. 4-én Báthori Zsigm. Kolozsvárról Szengyel egy részét Borbély György udvari emberének adományozza Közli Kemény App. dipl. Trans. XIV. 240.. Ezeket, a mint a hagyomány tartja, Nyakazó Domokos követte.Mint mondják, Szengyel régibb birtokosa Nyakazó Domokos volt, ki Szakált és Keménytelkét is birta., kinek leányaival Szengyel sokfelé oszlott szét. Azonban a nemzeti fejedelmeknek itt érintett korszaka alatt Szengyelt mindig magyarok lakták.

Ugy látszik, hogy a magyarok megfogyatkozása itt is, mint az egykor teljesen magyar lakosságú Mezőségen, mindenhol Basta és Mihály vajda rémkorára esik; de daczára ennek, Szengyel népessége még forradalom előtt is túlnyomólag magyar volt, s mivel nagyon sok birtokos lakott ottan, s mivel termékeny és terjedelmes határának termékeit a főútvonalhoz közel való fekvése által könnyen hasznosithatá, ugy a birtokosság, mint a nép általános jóllétének örvendett. De a Basta-kor vandalismusának s vad kegyetlenségének 1848-ban való ismétlődése a rombolás és kegyetlen gyilkolásnak vérnyomait hagyá Szengyelben is, mert a gen.-commandó által rendezett népgyilkolási drámának előjátéka itt Szengyelben folyt le. A ravatalok gyászleplét mindig csak fájdalmas érzettel lehet fellebbenteni, jobb az oly ártatlan vértől ázott függönyt – mely rémjeleneteket rejt – fel sem huzni; azonban bármily szomoritó legyen is a látvány, melyet elrejt, s bár mily súlyos legyen is a vád, mit elfedez, ott hol egyúttal a történelmi igazság is el van takarva, ott az, ki a történelem számára adatokat fürkészni indult el, kénytelen e leplet – bár mennyire undoritó jelenetet fedjen is – felemelni, mert a gyáva gyilkosság ez áldozatai közt okmányokat – bár vérrel irottakat is – kell kikeresnie a meghamisitani tervelt történelmi igazság verificalása végett; ez okból Szengyel ismeretlenül gyászos sorsát is itt röviden elő kell adnom.

1848-ban márczius 15-ke békésen meghozván mind azt, mit Magyarország századok óta következetesen elnyirbált alkotmányából s megcsorbitott szabadságából jogszerüleg visszakövetelt, a magyar nép határtalan örömöknek és igazságot szolgáltatott királya iránti lelkesedésnek engedte át magát; őszintének hitte a trónról elhangzott esküt, s szentesitett törvényei által biztositottnak vélte állását. Ezen bizalmas önodaadásában korántsem gyanitotta a galád játékot, melyet a camarilla sötétben szabadsága, – sőt létele ellen szőtt.

Örömünnepeket ültek országszerte; igy volt ez Erdélyben is, mert a nemzet százados óhajtása, az Unio kimondásával teljesült, mig a jobbágyfelszabadulás szabad polgárrá tett mindenkit. Azonban, mig a nemzet önfeledettem vigadott, azalatt a reactio itt is megkezdette titkos ármányának hálóját szőni, s még ekkor is – bár jelek mutatkoztak – nemzetünk ily hitszegést, országgal és uralkodóval való ily galád játékot lehetetlennek tartva, minden védelmi előkészület nélkül volt.

Pedig a reactio, melynek főügynöke Erdélyben a general-commandó volt, ármányába bevonta a nemzetiségeket is, melyeknek ha valaha panaszra volt is, de most nem lehete okuk. – Hisz a magyar megosztá velük földjét, szabadságát, alkotmányának jótékonyságát, s a közös szabadságban testvéresült velök. Mind ez a mi elismerést, hálát, egybesimulást és együttérzést kell vala hogy előidézzen: ellenkezőleg – a zsarnokság megosztás általi uralkodásának elve szerint – meghasonlást, ellenségeskedést eredményezett; a hon fiait usziták egymás és közös érdekük ellen. A Királyhágón túl a horváthok és szerbek, itt az oláhok apagyilkos fegyvert fentek a haza, testvérgyilkos fegyvert a magyar ellen; de mert ily hálátlanság, a jónak ily gonoszszal való viszonzása emberileg lehetetlennek tetszett, a magyar most sem hitt a közelgő vészben, s most is az igaznak bizalmával tekintett a jövőbe. Pedig, mig ő a szabadság napjának életadó sugarainál melengeté százados zsarnokság hidegében dermedt tagjait, addig a zsarnokság sötét bűnodujában lánczait gyártani kezdék, s mi legfájdalmasabb, a munkások, kik azon dolgoztak, édes hazánk hálátlan fiai, horvát, szerb, oláh testvéreink voltak.

Erdélyben a magyarnak még nem volt semmi szervezett hadereje, midőn Balázsfalván (okt. 12.) a camarilla szolgálatában állott oláhok kimondák a harczot nemcsak a magyar nemzet, hanem az alkotmányos szabadság ellen is, mi ugy a magyar, mint az ők közös kincsök volt. Az ezen gyülésről szétoszlók azonnal elkezdék a mit sem sejtő s védtelen vármegyei magyarság elleni fellépésüket. Kezdetét vette azon tusa, melyet örökre szégyenelhetnek, mivel az nem az elnyomottnak volt harcza – mely esetben becsülendő lesz vala – mert hisz szabadok és egyenlők voltak; az nem volt a bátraknak bátrak elleni harcza, mely esetben legalább lovagias lett volna, mert 50 magyar harczos előtt 20,000 mindig megfutott; az nem is volt harcz, hanem védtelen nők, gyermekek és aggok könyörtelen legyilkolása, oly cannibalismus, minőt korunkban csak az egészen vad néptörzsek közt láthatunk előfordulni.

Az oláhok első – a későbbi vérengzésekhez mérve szelidnek mondható – föllépésüket a Mezőségen Szengyelben kezdették meg.

Ugyanis a Balázsfalváról haza oszló mezőségi oláhok okt. 18-án Szengyelre ütöttek. – A szándékukról előre értesült birtokosság és magyarság – elmenekülésük már lehetetlen levén – az erős kőkeritésbe fogott b. Radák udvarba huzódott; hogy ez elővigyázat nem volt felesleges, csakhamar meggyőzte a megérkezett tábornak vad gazdálkodása: mert első dolguk volt a pusztán maradt udvarok kirablása, feldúlása és hogy vad dühök nemcsak zsákmányra, hanem vérre is szomjuhozott, mutatja a künn rekedt Száva Ferencz gyászesete, kit a legkegyetlenebbül legyilkoltak, s ártatlan kisdedeit a kútba dobták.Hol csudaszerüleg életben maradtak.. Nem sokára a felgyujtott udvarházak rémes világitásánál a magyarság menhelye is megrohantatott; de mivel a behuzódottaknál nehány vadászfegyver is volt, az ezekkel tett – bár ártalmatlan lődözés – annyira megfélemlitette a 6000-ret meghaladó oláh tábort, hogy az ostrom, vagy inkább az ostromzárolás három napig huzódott el. Elvégre is támadni nem mervén, egyezkedést kezdeményeztek, s miután a bennszorultak irásban a császárhoz hűségüket nyilvániták, s miután fegyvereik kiadását igérték, az ostromlók is prefectusok, tribunjaik és lelkészeik által aláirt, s esküvel megerősitett biztositó levelet adtak, hogy sem személyüknek, sem vagyonuknak semmi bántódása nem lesz.

Azonban, eskü és biztositék azonnal meg lett szegve, a hogy ezek fegyvereiket kiszolgáltatták; mert az addig gyáván távoltartózkodók rögtön megrohanták a már most védtelen menhelyet, s az ott levők vagyonát mindenekelőtt felprédálva.Az ezüstpénzt és ékszereket marokkal mérték és osztották fel egymásközt., az odaszorultakat egybekötözték és Balázsfalvára inditották.Ily eljárás után természetes volt, hogy a szengyeliek megmentésére siető, de megkésett marosszéki nemzetőrök a visszatorlás terére léptek s Szengyelen az oláhok lakjait felgyujtották s lakóiból is sokat egybevagdaltak..

Ezen útaztatás, vagy inkább elvonszoltatás a legiszonyteljesebb volt. Bogáthnál a foglyokat már bántalmazták; Forrónál pedig a helybeli oláh pap, s most is élő testvérei, Kandin és Gligor vezetése alatt megrohanta a nép; többeket helyben összekonczolt, mindeniket rémletesen összevagdalta.A Szengyelről elhurczoltak közt volt id. Betegh Sándor, Tordavármegye főbirája, Sándor és Ferencz fiával, Kovács Sándor szolgabiró, Thury György vejével Kovács Lajossal, Rácz Mózes, Murvay, Boer Sándor, Száva Mihály több gyermekével, Miklósiak s végre több iparos, cseléd, sőt magyar jobbágy is. Ez utóbbiakról csak nem állithatták, hogy a szegény népet régen gyötrött birtokosok voltak. A forrói megrohanáskor id. Betegh Sándor 25, fiai három-három sebet kaptak s mégis csudálatosképen abból kigyógyultak s jelenleg is élnek. (Id. Beregh Sándor mult évben halt el Tordán.), s életben csak azok maradtak, kik halottnak tettették magukat. Minden – Krisztus igéjének hirdetője által – felfedezett lélegzet, kérlelhetlenül halált okozott.

Ott voltak halomra hányva az iszonyúan összemarczangoltak a kiszenvedettekkel; a holtakat a félholtakkal minden öltözéktől fosztottan szekerekre halmazták, s egy tribun vezetése alatt megindultak, hogy eltemessék. Iszonyú gondolat: élve eltemettetni; s az mégis megtörténik, ha a kisérő tribuntól 300 frt váltságdíj igérete mellett meg nem vásárolják azon kegyelmet, hogy Balázsfalvára a comité elibe vigye őket. Igy érkezett meg az életben maradt 36 szerencsétlen, öltözve rájuk fagyott vér leplébe, mely miatt egymásra sem ismertek.

A comité börtönőre a subregens volt. Ez reverendájára sárga-fekete tiszti öven csüngő kardot akasztott, fején köcsög-kalap volt, elég comikus alak, hogy más körülmények közt kaczajra fakaszsza a szemlélőt; de akkor eléggé hatalmas volt a szerencsétlen vértanuknak tovább kínzására; mert a kövér disznóknak nevezgetett szegény ártatlan áldozatokat, a 36-ot a szeminarium egy kis szobájába bezsufolta*A többi szobákba még 300 más magyar fogoly volt beszoritva, azok nagy része martyr halált szenvedett., s naponta a halál rémletes képeit elibök festve, gyötörte, eledelül adva megehetetlen dolgokat.

Ezalatt Betegh Gábor Kolozsvártt az emberséges Wardenernél lépéseket tett, a szerencsétlen szengyeli foglyok – kik közt családja is volt – kiszabaditására. Wardener a kért rendeletet néhány katonája által el is küldötte Balázsfalvára, melylyel a subregens-porkoláb daczolni nem mervén, a szengyeli 36 foglyot átadta a katonáknak, de mielőtt szabad lábra tette volna, előbb reversalist vett arról, hogy kezelése alatt a legemberségesebb és leggyöngédebb bánásmódban részesültek; s midőn végre buzában, borban, bárányban, kövér sertésekben magának gazdag remuneratiót igértetett.Mit később mint magas állásu császári hivatalnok pontosan felszedni el sem mulasztott., elbocsátotta őket. Igy értek aztán a katonák fedezete alatt Tordára, hol évekig szenvedtek, mig halálos sebeikből kigyógyultak. Mig ők itt szenvedtek, otthon vagyonuk annyira elpusztittatott, hogy csak az el nem vihető puszta talajt, s egykori lakjaiknak el nem éghető köveit találták. S még ezek a többiek között (Wardener áldásos jósága által) szerencséseknek mondhaták magokat szemben a többi elhurczoltakkal, kiknek még sirjait sem tudják felfedezni az utódok.

Nemde, visszadöbbentő e korrajz, s pedig ez valóságos csendéleti kép azon iszonyatos jelenetekhez képest, melyek Kis- és Nagy-Enyeden, Zalathnán, Abrudbányán, Nagy Lakon, Felvinczen, s egyáltalában a vármegyéken a legborzasztóbb egymásutánban következtek. A gyáva kegyetlenségnek oly szégyenletes tettei azok, melyeknek hasonlóját csak a középkor vad, kegyetlen, pogány népeinél; vagy napjainkban az emberevő vad néptörzseknél találhatjuk fel; de még ott sem, mert azoknál a kegyetlenség legalább bátorsággal párosul, mig itt a hitetlen gyávaságnak volt védteleneken elkövetett undok gyilkossága.

De lebocsátom a rémjeleneteknek e gyászos függönyét; mert a czél, mit kitüzék: a történelmi igazság kitisztázása, el van érve. Hisz ezen egyetlen esetből is kitünik, hogy ki kezdte el a polgárharczot, mely annyi véráldozat után, ugy az ők, mint a mi szabadságunk megbuktatásával végződött, s melynek folyama alatt oly jelenetek merültek fel, miket mi örökre fájlalhatunk; de a melyeket ők örökre szégyenelhetnek.

Visszatérve szemlélődésünk terére – Szengyelbe, ott kevés teendőnk marad; legfölebb felemlitem még azt, hogy itt katholikus egyházközség, s annak 1772-ben épült csinos kőtemploma van, melyhez Szengyel megfogyott magyar lakossága (250 lélek) mellett, 25 mezőségi faluban szétszórt vagy 500 katholikus tartozik.

Ezen elszórtságnak, de e mellett, részint katholikus papjaink kényelemszeretetének, részint a távolság miatt való bajos eljuthatásnak azon szomoru következménye van: hogy a távol eső filiákban többnyire az unitus oláh papok keresztelnek, esketnek és temetnek, mi a magyarság beolvasztásának egyik leghatalmasabb emeltyüjéül szolgál. Jól tudom, hogy ezen visszás helyzeten bajosan lehet segiteni; de mindenesetre elháritására nagyon sokat tenne, ha Szengyel szép jövedelmű lelkészi állomására.Mert az a Haynald Lajos 120 frt évi kamatot hozó nagylelkü alapitványával évenkint a 600 forintot meghaladja., nem hibáik miatt másutt is hasznavehetetleneknek bizonyult lelkészeket, hanem olyakat alkalmaznának, – kik nemes hivatásukat hitküldéri lelkesedéssel s önmegtagadással felfogni, azt bármily áldozatokkal, bármily fáradalommal is betölteni tudnák; s a felelősség terhének eleven átérzésére felemelkedni képesek és hajlandók is volnának.

Most pedig búcsút veszünk Szengyeltől, s búcsút a Mezőségtől is, mert ezen kitérés és mutatvány tájrajz után, visszatérünk a Maros völgyére, kiindulási pontunkhoz, Ludashoz.

A Maros, miként fennebb mondám, közvetlenül Ludas és a közeli hegyek alján folyván el, kényszeriti, hogy az út hegyre emelkedjék. – E hegyről oly pompás kilátás tárul fel, mely mindenkit egyaránt meglep és bámulásba ejt.

A Marosnak fényszalagja által átszelt szép, termékeny tér csakhamar az Aranyos völgyével olvad össze: valamint egybeömlenek a hömpölygő hullámok is, melyek kies honunk két ellentétes határán eredvén, életet adó nedvükkel paradicsommá teszik a különben is termékeny két legszebb völgyünket.

S mig e völgyeket ezüst hullámok teszik ragyogókká: a felséges térek lankás bérczei felett felhőkkel ölelkező havasok emelik fel fejüket a láthatár kékes távolában, melyek közül a Székelykő, Pilis, Csák-Szirtje és a Kecskekő érdemel kiemelést. Oly szépek ezen merész metszetü szikla ormok, hogy bármikor és bárkit is nemcsak kellemesen lepnének meg – hanem pompájukkal oly megdöbbentő bámulatot keltenek, mintha egy darab Svájcz állana előttünk; s szivünkben önkénytelenül kel fel a vágyó óhajtás: ott lenni, gyönyörködni, élvezni, s meghajolni a természet nagysága előtt! A gazdag szépség annál utólérhetetlenebbnek és egyszersmind kivánatosabbnak látszik előttünk, mennél sivárabb, pusztább és kietlenebb a Mezőség, melyet elhagyva, ugy érezzük magunkat: mint a pusztában útazó beduin a forrás felé vezető úton, hol enyhülést remél.

Ludason alól a Maros balpartján Maros-Gese, jobb partján a gerend-kereszturi patak beömlésénél Maros-Kecze fekszik; mindkettő jelentéktelen oláh falu; pedig mindkettő figyelmet érdemlő multtal bir. Igy Gesén és Gabodon 1501-ben Oláh István tordai kamaraispán vesz csúcsi Litterati Istvántól jószágot, melyet 1505-ben Oláh István Tótpronai Kerubinnak hagyományoz.Mibe Péter bozyni és szentgyörgyi gróf erdélyi vajdának Vásárhelyről kiadott rendeletére a kolozsm. conv. által beiktattatik. Másol. gub. levélt. Trans. conv. T. IV. p. 574.. 1589. márcz. 10-én Báthori Zsigmond Óh vagy Alsó, Uj vagy Felső-Gesét és Makótelke nevű praediumot, a gabodi területen levő Szálaserdőt, a marosi révet Gezsénél és a csúcsi határon levő Lakoserdejét Décse Mihálynak, ki addig is birta, uj donatióval biztositja.A fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Sig. Báthori II. 237. 242.. 1630. jan. 29-én Fehérvárról Brandenburgi Katalin ugyanezen birtokokat, melyeket előbb iklódi Toldalagi János kamaraispán, utána Décsei Mátyás (fennebbi Mihály fia) birt, de ennek kihaltával koronára szállott, boldogult férje hű korlátnokának az annyi érdemekkel díszlő Márkosfalvi Mártonnak és nejének Bögözi Borbálának adományozta mindkét nemre.Ezen adománylevélben a fejedelemnő elősorolja, hogy Márkosfalvi béke és had idején mily hűséggel szolgált, irományokat, egyezményeket, békekötéseket, összeirásokat mily hűn őrzött meg, miért az udvari titoknokság hivatalát is kiérdemelte. Az elrendelt beiktatásnak ellentmondottak a Mohaiak és ábránfalvi Ugron Pál fiai, minek következtében egészen 1638-ig huzódó per keletkezett; de ekkor az ellenmondás igazolhatatlannak bizonyulván, 1638. oct. 27-én Beszterczén nevezett birtokok véglegesen Márkosfalvinak itéltettek. Adománylevél és itélet fisc. levélt. Lib. I. Cott. Alb. Fasc. 79. Litt. A., közli Kemény József dipl. Tran. VII. 503–506.. Az itt kivonatilag ismertetett két okmányból láthatjuk, hogy régen két Gezse volt Ó- vagy Alsó-, Uj- vagy Felső-Gezse, s hogy közelükben Makotelke nevű praedium is feküdt, most mind a három egy helyre huzódott, alkotva azon terjedelmes falut, melynek szétszórt kunyhói közül a gr. Toldi és b. Splényiek kastélyszerű udvarházai emelkednek ki.

Kecze multja még több érdeket költhet, mert az praedium czímen már 1444-ben előfordult, mint olyan birtok, melyet Ulászló a Gerendi családnak adományoz, a Maroson engedélyezett átjárattal (révvel) egyetemben Fisc. levélt. 20. Lib. 2. Cott. Torda. Litt. B. Kemény Trans. Poss. cott. Torda Kecze rov. Másolatja gyéresi levélt.. A Gerendiek ugyanazon évben, a Hadrévi család ellenmondása mellett be is iktattattak.Ugyanott.. 1574-ben Apafi György kezén van; – 1597-ben Apafi Miklós Zsigmond fejedelemmel (Báthori Zs.) Etédért (Udvarhelyszéken) cseréli el. Apafi Mihály fejedelem Apor Istvánnak engedi át Kemény Józs. gyüjt. Trans. poss. Tom. 4 cott. Torda.. Ezen hatalmas, Erdély kincseiben turkáló főurnak itt fényes kastélya volt, melynek nagyszerüségét egész lelkesedéssel irja le Apor Péter Metamorphosisában. és Cserey Mihály is Emlékirataiban. Lásd Ujabb nemzeti könyvtár 267. lap.; sőt ezen utóbbi részletesen ismerteti saját lakadalmát is, melyet 1696-n kááli Kún Ilonával Apornak keczei kastélyában tartott Apor Istvánné a Korda-utódoknak adja zálogba. Korda Györgytől Kemény Gergely és Farkas perelik ki, 1715-ben Kemény Simon Kemény Lászlónak zálogositja el. Lásd az erre vonatkozó adatokat Kemény Józs. gyüjt. Trans. poss. Tom.4 cott. Torda..

A kastély, melyben akkor Erdély főnemessége mesés pompát fejtett ki, ma nyomtalanul eltünt elannyira, – hogy fekhelyét (melyet mély gödrök jelölnek) csak öreg emberek útasitása után találtuk meg a falu délnyugati szögletében, mely helyet ma is (egykori birtokosa Kordáról) Kordajestnek neveznek.

Kecze még országos szerepet is játszott; a mennyiben itt országgyülés is tartatott 1663-ban jul. 20-án, midőn Apafi a Bécs ostromára siető török táborhoz (kénytelen-kelletlen) csatlakozandó, Szebenből elindulván, Keczén országgyülést tartott, s adót vetett ki, ujból Keczén táboroz Apafi, s innen küld útasitást Szilvási Bálint portai követének.Ezen utasitás megvan a „Magyar nyelvmívelő társulat” gyüjteménye közt a gr. Bethlen Lászlónétól kapott levelek csomagában..

Keczén alól Hadrév (Hiderevu oláhul) következik, mely helység ily nevét onnan nyerte, hogy régen a hadak réve volt ottan; vagyis oly hely, hol a hadak a Maros és Aranyoson átszálltak. Sokan vannak, kik ezen hadátszállást még a magyarok bejötte idejére viszik fel, midőn Tuhutum vezér Erdélyt elfoglaló hadsergét itt szállitá át a két testvér-folyamon; mert Hadrév a Maros és Aranyos völgyének egybetalálkozásánál fekszik, még pedig igen regényesen.

Hajdan e falut a hirneves Hadrév család birta, mely család 1435-ben már előfordul cap. Alb. p. 84.. 1574-ben Apafi György birja, 1588. jul. 17-én a Décsei András curiája közelében Hadréven levő udvarházat, ugyanott egy ház jobbágyot és pisztráng fészek nevű halastót, valamint Kereszturon 2 és Keczén 2 ház jobbágyot Gerendi Pál kolozsvári Trausner Litteráti Lukácsnak engedte át Báthori Zsigmond beleegyezésével. 1597-ben Apafi Miklós hadrévi és keczei részét Báthori Zsigmondnak engedi át, ennek etédi jószágáért.

Hadrévet unitárius hiten levő magyarok lakták még a 16. század végén. Ezen 6 ivrétü kötetet tevő igen jeles munkát Kénosi T. János kezdte, uzoni Fosztó István és Kozma Mihály folytatták, kéziratban megvan Kolozsvártt, az unit. collegium levélt., egy még jobb példány (melyet egészen Kozma Mihályt irt) Jakab Eleknél Kolozsvártt; én az utóbbit használtam s annak lapjaira hivatkozom, s ezután egyszerüen „Hist. Eccl. unitar. Trans.” teszem hivatkozásomat., ma már népe a birtokosok kivételével oláh. Hadrévnél olvad egybe az Aranyos tere a Maroséval; itt közeledik egymáshoz a két testvér-folyó egymással egyesülendő. Hadrév az egybeszögellő két völgy közti szőlőkoszorús hegyfoknak éppen aljában fekszik; szembe vele az Aranyos jobb oldali partmagaslatán, meglepő-szépen fekvő Gerend tünik fel: gyönyörű berkek, hullámzatos lombsátra felett lebegő ódon templomával és kastélyával; méltó előterét képezve azon tájnak, melynek hátteréül a tordai hasadék imposans sziklagerinczei szolgálnak. E valóban megragadóan szép tájt, az Aranyosnak vonzó vidékét mégis mellőzük jelenleg, mert az aranyos homokban hömpölygő folyó minden szépsége s nagyszerű tájkerete mellett csakis egyszerű mellékfolyója a Marosnak. Azért hadd vonuljon háttérbe a mellékfolyó az azt elnyelő főfolyam mellett; adjuk meg az illő tiszteletet honunk királyfolyamának a Marosnak, elkisérve azon pontig, hol Aranyosszék délkeleti határát mosva, a Székelyföldtől végbúcsút veszen. Ily gyöngéd figyelmünket már csak azért is kiérdemli, mert mióta kies völgyét útazzuk, nem csekély élvezethez juttatott; miért háládatosságunknak adunk kifejezést akkor, midőn, mig csak lehet, határsértéssel is követjük hullámzajlata által jelölt vonalát. Mielőtt azonban a Hadrévnél délnyugati irányt vevő folyamot tovább követnők, még visszatérünk megútazott völgyébe avégett, hogy a Bogáthnál elhagyott marosmenti római útat idáig elnyomozzuk.

Ezen útat ott hagytuk el, hol Bogáthnál a Maroson átszáll; mely onnan a gezsei határnak Dosz nevű B. Splényi szántója. düllőjén huzódik a Moréhoz Malomhely., onnan a Gezse déli részén levő Ritu-Janku Jankó rétje. nevű kaszálón egyenesen a Marosnak irányul. A Berek nevű kis sziget felső részénél mutatják helyét azon hidnak, melyen ez út a Maros jobb partjára átvonult Gezsei öreg emberek még emlékeznek arra, hogy a hidfőből is darab téglafal fennállott, most azonban ennek semmi nyoma.. Átmennie pedig mulhatatlanul kellett, mert Gezsén alól a Maros közvetlenül a meredek hegyek alját mossa, miáltal az útnak balparton való vezetése teljes lehetetlen volt. A Maroson való ezen átkelés után a keczei határon át.A Maros jobb partján csak homályosan látszik vonala, mivel az egész terület áradásoknak ki van téve. egyenesen Hadrévnek irányul, mig végre az ugynevezett Csókaberken alól átkel az Aranyoson. Hadrév határa egyaránt ki levén téve a Maros és Aranyos áradatainak, útunk nyoma csak homályosan és szakadozottan maradt meg itt-ott; de az Aranyos jobb partján, hol áradatment magaslatra kap fel, határozottan kivehető s a Nagy-Irim nevű helyen 1000 ölnél hosszabb területen követhető, egészen a Kocsárdba vivő országútig, honnan kezdve az uj út a régi római útra fektettetett, s nagyrészt azon halad egész Kocsárdig, sőt Földvárig.Ez út látszik Vajdaszegen alól a Határpatak felső végénél, onnan mindig a jeleni út által fedve a Kocsárd melletti Fennyenforróhoz, hol a Vajkostónál beszáll a Maros terére, hol darabig a Földvárra vezető országút rajta megy, azután jobbra maradva, a Kemények szőlője alján halad Földvárra, a falu déli végén levő castrumhoz., hol a Salineból (Torda) Apulumba (Fehérvár) vezetett.Ezt majd alább Harasztos és Földvárnál fogjuk nyomozni. főútvonallal egyesült. Majd a maga helyén lesz alkalmunk a nevezett főútvonalt, valamint a két útvonal egyesülésénél (Földvárnál) feküdt álló tábort vizsgálatunk tárgyává tenni: itt mindenekelőtt a marosmenti útvonal Aranyoson való átvonulásának pontját kell meghatároznunk.

Ha útunkat a Nagy-Irimnél figyelmesen nyomozzuk, azt nemcsak a fennebb jelölt irányban követhetjük, hanem feltaláljuk közvetlenül az Aranyos-part magaslatában is, hol ragacs (cement) által egybetartott stratumenje határozottan felismerhető; de mivel ezen stratumen délnek tart, arra kell következtetnünk, hogy a római útnak Aranyoson való átkelése az ezer lépéssel alább fekvő Sós-Szent-Márton déli végénél volt. Az itt állhatott hidat ugyan nyomtalanul elsodorták a rakonczátlan folyó ezredéves áradatai; hanem a hidfőknek, vagy jobban mondva, az átjáratot fedezett álló táboroknak mindkét parton felfedezhetjük homályos, de azért mégis útbaigazitó nyomait, a mennyiben a balparton egy 300 lépés hosszu, 150 lépés széles önálló dombocskát találunk, mely 5–6 ölnyire emelkedik a tér szinvonala fölé. E dombot a magyarok egyszerüen Halomnak, az oláhok Furmikár-nak nevezik. A néprege e halomra óriások várát helyezi, a követelt óriások pedig nem mások voltak, mint a rómaiak, kiknek e halmot elfoglalt épitkezéseikről elvitázhatlan bizonyitékot nyujtanak azon nagymennyiségü párkányzatos fedél-cserepek (tegulae) és ezeket egybekötött kupás cserepek (Imbrices) töredékei, melyek a Halom talaját a szó teljes értelmében elboritják. – A Halom szántás alatt levén, az eke átidomitá annak felületét; igen valószinű azonban, hogy rendszeres ásatások érdekes fölfedezésekre vezetnének; de igy csak felületes vizsgálódásra is kiderül, hogy ott oly római épitkezések voltak, melyek az Aranyoson átszállott római úttal összeköttetésben állottak. Hogy pedig az hidvéd volt, leginkább abból következtethetjük, miszerint az Aranyos túlpartján – Sós-Szent-Márton déli végénél – kiszökellő előfokon ismét előfordulnak a római fedélcserepek roppant mennyiségű töredékei. A hagyomány e romtöredékekről azt tartja, hogy azok egy azon helyen feküdt fényes városnak maradványai; valószinübb azonban, hogy a követelt város nem más volt, mint az Aranyoson való átszállást biztositó álló tábor; sőt ugy látszik, hogy e hont elfoglalt őseink is hadútul használták az akkor még jó karban lehetett római útat és révet, honnan a Hadrév elnevezés is eredhetett. De nem csak használták, hanem annak biztositására is gondoltak, mivel ők is – az ekkortájt romba dült római hidfők helyett – emeltek a maguk modorukban oly erődöt, a mely ezen hadi révet biztositá. Legalább ily erőditvények maradványainak hiszem én azon hatalmas gátonyt, mely a szentmártoni egyház mellett kiszögellő hegyfokot félkörben öleli körül. Ezen gátony még most is három öl magas, alapjánál szintén ily széles, s az valószinüleg csak felerészét alkotá egy köridomú erődnek, melynek túlsó fele a folyam által aláásott parttal együtt alásülyedt. E gátonyt felásva, meggyőződhettem, hogy az nem elomlott falból keletkezett, hanem eredetileg is kavicsból volt felhalmozva, s igy az csak alkalmi erőditvény volt, melyet köridomáról itélve, vagy az avarok, vagy pedig Tuhutumnak Erdélyt megszállott népe épithetett az Aranyoson levő hadi révnek biztositására.

Azonban mindezek nem egyebek, mint a homályos nyomokból kiokoskodott homályos sejtelmek; biztosabb tudatra csak rendszeres ásatások vezethetnek el, mit – az én útjelölésem nyomán – megtenni az utókor feladata.

Miután útnyomozásunk elvezetett Sós-Sz.-Mártonba, helyén lesz annak multját is nyomoznunk. Találunk is a pápai dézmák regestrumában egy igen érdekes adatot, hol a tordai esperesség szakaszában az 1332. év rovatában az 599. lapon ezt találjuk: „Petrus sac. de Aranas S. Martino solv. 40 den.”Még előfordul e község ugyanazon néven az 1333, 1334, 1335, 1336. évi rovatban is, azon különbséggel, hogy a két utolsó tétel alatt „Petrus” helyett „Lumbasius” van bejegyezve.. Pár szó az egész, s abból mégis fontos következtetéseket vonhatunk ki, mert abból kitünik, hogy Szent-Márton már a 14. század elején önálló, még pedig katholikusok, tehát magyarok által lakott egyházközség volt; továbbá tanuljuk azt is, hogy akkor Aranyos-Sz.-Márton nevet viselt. Sőt későbbi okmányokban, nevezetesen egy 1590-ki okmányban „Káposztás-Szent-Márton” néven.Midőn Kecze, Lóna-Keresztur s más birtokokkal az Apafiak kezére megy, minek Gerendi György ellenmond, közli Kemény dipl. Trans. VI. 119–120., – egy 1598-ki Midőn Báthori Zsigm. az Apafitól megcserélt gerend-sz.-mártoni praediumot sok más jószágokkal Jósika Istvánnak adományozza. Kemény ugyanott 213. és egy 1650-ki másik okmányban „Gerend Sz.-Márton” néven praediumként fordul elő. Midőn Rákóczi György a Gerendi Márton defectusával koronára szállt Gerendet, gerend-szentmártoni praediumot s sok más jószágot Kemény Jánosnak adományoz. Fehérvári kápt. Lib. Reg. Georg. Rákóczi XI. 243.. Hogy „Aranyos”, „Káposztás” és „Gerend” előnevei miként változtak át Sós-ra Annyival inkább értelmezhetlen, mert itt semminemű sóskút vagy sóshely nincsen, hacsak nem volt ottan régi időben valami sórakhelye a tordai sóaknáknak., s hogy hajdani magyar lakói hogyan váltattak fel oláhok által, arra vonatkozó adattal nem birunk. E falu a gerendi kastélyhoz tartozván, többnyire e kastély és uradalom gyakran váltakozott birtokosai kezén forgott, s igy majd lennebb Gerend leirásánál lesz alkalmunk tüzetesebb tárgyalására.

Az Aranyoshoz tett ezen első, tehát illemszerüleg rövid látogatásunk után térjünk vissza a mi régi ismerősünkhez, a Maroshoz, melynek megszokott körében sokkal fesztelenebbül időzhetünk. Vonuljunk pedig át annak balpartjára, hogy vizsgálódásunk tárgyává tegyük a Hadrévvel szemben felmagasuló Borzást, vagyis azon Csúcs (falu) felett tömbösülő kopár előfokot, mely a Maros délnyugatra kanyarulatánál ikszerüleg szökellik elő a térbe; sőt ha ezen sajátságos hegyfoknak tájrajzi fektét figyelemmel vizsgáljuk, ha annak viz által elsodort merész metszetű szelvényét észleljük, azon következtetésre jövünk: hogy az egykor nem csak előszökellt a Maros terére, hanem azt egészen átgátolta. Ezen feltevésünk még inkább igazolva lesz, ha a túlparti Keczén felül azon száz lábnyi magasságú hegyhátot vizsgáljuk, mely a Borzással egy vonalban az egész tért áttorlaszolja, s melynek Kapucsel jellemzetes neve onnan eredhet, hogy annak déli száránál ez és a Borzás közt levő keskeny nyilaton, mint kapun, tör át a Maros; mig északi fokánál ismét másik nyilat mutatkozik, melyet az itt lesiető, Gerend-Kereszturról jövő Kordu pataka nyitott magának.

A Borzás alján levő falunak Csúcs nevét a hagyomány onnan hozza le, hogy azon falu eredetileg a Borzás tetőcsúcsán ellenség támadásai ellen biztositott helyen feküdt; ott, hol a Csorgó nevű dús forrás e hegy ormán felszökell, még most is vastag cseréptöredékek jelölik a falu egykori fekhelyét; sőt még ma is Királyútjának nevezik a helyre felvonuló azon útat, mely egykor a királyilag magasan trónoló faluhoz vezetett. Békésebb idők bekövetkeztével a falu szép, biztos, de bajosan megközelithető fekhelyéről lehuzódott a termékeny folyamtérre, de hegy-csúcsi fektére emlékeztető ős nevét lehozta magával a térre is.

Csúcsot régen a Tomori család birta. Tomori István Erdély alvajdájának székelyek grófjának Ulászló 1514-ben dec. 4-én Apor Péter Lusus Mundi. Magy. tört. eml. II. k. 53. lap. uj donatiót ad Csúcsra, s más erdélyi birtokaira.Ezek Csucs, Gese, Gabod, Galacz és Kövesd., melyeket korábban is békésen birt; de a melyekről szóló okmányai a paraszt lázadások alkalmával megsemmisültek, egyszersmind a kolozsm. conventnél a beiktatást is elrendeli.A beiktató okmány másolatilag gub. levélt. Tr. Conv. IV. 649.. Hogy Tomori István leginkább itten lakott, azt számos Csúcsról kiadott rendelete tanusitja; itt bizonyitékul felemlitem azon parancsot, melyet Tomory István alvajda Csúcsról 1523-ban ad ki, Balássi István marosszéki jószágainak lefoglalása iránt.Ezen rendelet megvan eredetiben gr. Eszterházy Jánosnál Kolozsvártt., és 1529. Szentmihálynap utáni harmad napon, mint alvajda Csúcsról rendeli a szászsebesi birót és esküdteket a vajdai szék elibe, hogy a fehérv. káptalan elleni perben feleljenek. Hogy Tomori a fejedelmi udvarnál nagyon kegyelt egyéniség volt, azt tanusitja az ezt követett számos adományozás, igy 1524-ben a Bánfi Lászlótól zálogba birt Válaszútba Zápolya János rendeletét lásd ered. kolozsmon. conv. levélt., közli Kemény App. dipl. Trans. IX. 94. Ezt megelőzőleg 1521-ben János király Szengyelből csucsi Thokus Istvánnak, a kolozsmonostori apátság számtartójának a bagoi Miske Benedektől Gesén vásárolt jószágba való beiktatását elrendeli. Lásd másolatilag gub. levélt. Trans. Conv. IV. 655., 1527-ben a szilvási Cseszeliczky Andrástól zálogba adott tordavármegyei Remetébe iktattatik be.Perényi Péter vajdának erre vonatkozó Kolozsvárról 1527. jan. 25-én kiadott rendeletét lásd Kemény. Ugyanott 123.. 1529-ben János királytól Harit nyeri.

Istvánnak unokája volt az a Tomori Miklós, ki 1530-ban, midőn Zápolyát Buda várában Ferdinánd ostromolta, a vár védelmében bokros érdemeket szerzett, miért János királytól Fejérdet kapta Apor Péter Metamorphosis.. Miklósnak fiai voltak Tomori Gy. és András, kik mivel Békés-pártiak voltak, az 1575. jul. 25-ki szigoru országgyülés rájok is, mint elmenekültekre kimondá a vagyonvesztést Bethlen Farkas II. 374., a mikor a Tomori család kiveszett Erdélyből. A Tomoriak mellett Csúcson és a szomszédos Gabodon Geréb András is birt, kinek jószága testvérére Annára ábránfalvi Ugron Pálnéra szállt. Brandenburgi Katalin 1630. febr. 20-án Fehérvárról kiadott adománylevelével nevezett Ugron Pált boldogult férjének nagy szolgálatokat tett főasztalnokát, nejét, s ettől származó András, Tamás, István és Mihály fiait Csúcs és Gabod birtokában megerősiti. Ezt helybenhagyja, sőt Hari Sz.-Jakab és Felekre is kiterjeszti Bethlen István 1630. nov. 17-én Kolozsvárról kiadott uj adománylevelével. Lásd ugyanott prot. Steph. Bárdi IV. 576. Valamint Rákóczi György is Fehérv. 1632. máj. 7-én kiadott confirmationalisában, ugyanott 579..

Régi dolgok ezek, s a Tomoriak csúcsi birtoklásának emléke mégis fenmaradt a néphagyományokban, mert az udvart, hol egykor a Tomoriak fényes kastélya állott.Mely Tomoriak notájával sok kezeken át: a Kordákra, azokról Bánffiakra szállt, most gr. Bánffi Miklós birja., még ma is Tomori kertnek nevezik; hogy pedig a néphagyomány itt is a valóság nyomában jár, azt okmány tanusitja, mely szerint 1614-ben a csúcsi kastélyba (castellum Csúcsy) Károlyi Susánna fejedelem asszony statuáltatott.Azonban a 17. század elején még fennállott kastély ma már eltünt, bár nem egészen nyomtalanul, mert a mostani udvarház környékén, sőt a falu minden egyes házánál, részint beépitve, részint kapu előtti ülőlpadokul használva, nagy mennyiségű faragott kő és oszloptöredék van szétszórva; ezek nagyrészt azon fényes kastélyból és az azzal kapcsolatos régi templomból kerültek ki, mely, mint alapfalainak nyomai mutatják, az udvarkertjében feküdt, s melyet a hagyományok szerint, még a Tomoriak épitettek volt oly pazar fénynyel, hogy kevés párja volt. Onnan került ki egy (Bánffy-udvarnál levő) sirkőtöredék is, melynek elkopott feliratából csak ennyit lehet kiolvasni:

BARASAI KOME. HAE. 1635.

Csúcsnak fényes kastélya és temploma mellett egy kápolnája is volt a falutól délre eső erdő alján, miről az erdőt még ma is Kápolnának nevezik.

Midőn a nagyszerű templom állott, sőt még jóval később a 16. században is, Csúcsot kizárólag magyarok lakták, s az unitáriusoknak ottan virágzó egyházközsége volt.A mint ez kitetszik egy 1776-beli esketésből, (megvan a ref. egyhk. levélt.), melyet egy Korda Gy. által a ref. ecclesiának ajándékozott erdő ügyében tartottak., azonban a földesurak oláh jobbágy telepitési dühe innen is sok magyar családot kitelepitett; ezért vegyes népességű ma Csúcs. A megmaradt magyarok mind reformátusok, szerény kis templomukban

Csúcson alól rövid negyedóra távolra van Maros-Koppánd, melyet Ivánkatelkével együtt Coppan és Ivanteluknak irva. – Az adománylevélben emlitve van egy Koppándon levő malom és halastó is. 1285-ben Imre mester a fehérvári káptalannak ajándékoz.Ez adománylevelet lásd Szereday Not. cap. Alb. 12. lap., következő 1286-ban márczius 19-én János mester fennebbi Imre fia, testvére Mikud bán beleegyezésével atyja végakaratát tiszteletben tartandó, helybenhagyja. Ez okmányban a nevek már változnak, a mennyiben Coppanteluk és Ivánteluk néven fordulnak.

1301. oct. 6-án Koppándot és Nagylakot Kilián mester telegdi esperes a fehérvári káptalannak adományozza Péter püspök ezt megerősiti. 1336-ban pedig Róbert Károly a fehérvári Sz.-Mihály egyháznak adományozza Koppándot Fejér Cod. dipl. VIII. 4. 165.. 1519. Tomori István egy Tótpronai Kerubintól vásárolt, s a káptalan részére Veged Imre tordai esperes által lefoglalt koppándi malomért perel, még pedig kedvező eredménynyel.A protestantismusnak Erdélyben való elterjedtével Koppándtól elesett a káptalan, a mint ez kitetszik Báthori Istvánnak Fehérvárról 1573. apr. 12-én kiadott adományleveléből, mely szerint az előbb fehérvári káptalanhoz tartozott, de secularizáltatásával fiscusra szállt fehérmegyei Koppánt-ot Margai Menyhért udvarmesterének adományozza mindkét nemre azon érdemeiért, melyeket Isabella királyné és fiának ugy Lengyelországba való menekülésük, mint azután országlásuk ideje alatt is szerzett, továbbá azon terhes és veszélyes követségekben való szolgálataiért is, melyeket az elhunyt fejedelmek és mi irántunk is tanusitott, nem különben azon érdemeiért, hogy jelenleg is az öregsége által kivánt nyugalomról lemondva, udvarunkban őrködik a mi és az ország igazsága és érdekei felett stb. Ezen adománylevelét ujból megerősitette ez év jun. 3-án.A Fehérváron Báthori István és Forgács Ferencz aláirásával kelt confirmationalis megvan másol. a gub. levélt. Trans. Conv. IV. 559.. 1607-ben csapó-szentgyörgyi Somlyai Mihály nyeri el.

Koppánd magyar lakossága Csúcshoz tart xxx, s bár az anyaközség nagyon közel esik; de azért Koppándnak is van ref. egyháza, mely kapuzatának tanusitása szerint a renaissance kor műve.

Ezen egyház padlatában igen díszes sirkő van elhelyezve; közepén domborművű czímerrel, hol egy szarvas szájában csákányforma eszközt tart. Körirata ez:

IN MONVMENTV… EGR. ELIS… (Elisei)

SOMLIAI DE KOPPAN DEFVNTI ANNO

DM. CXXII. XVII AVG. AETATIS SVAE LVI

UXOR SVA CHARISSIMA SOPHIA SZÖCZY

POSUIT.

Ezen siremléknek évszáma a laicust könnyen tévútra vezethetné, t. i. azon hiedelemre, hogy siremlékünk 1122-ből származik, ennyit is mutat az, ha az M előtti D-et Domininek olvasnók; azonban az nem azt, hanem öt százat jelent, melyet vagy vétségből, vagy akarattal mistificalási szándékkal helyeztek az M elibe. Hogy ez igy van, s hogy sirkövünk 1622-ből való, tanusitja már az is, miszerint a D közepén kis o-val van jelölve, hogy az quingentesimo-t akar jelezni; de még e nélkül is az egymással egybefoglalt, az egymásba belevésett latin betükről is azonnal ráismerhet egy régész a 17. század kezdetétől származó feliratra.

A Maros Csúcstól Koppándig egyenes déli irányban halad, távozva folyton az Aranyostól, melyről megfeledkezni látszik; Koppándnál azonban mint kellemes visszaemlékezéstől meglepetve, hirtelen irányt változtat, s egy félkör kanyarulattal nemcsak hogy átcsap a völgy túl felén epekedve sohajtozó Aranyoshoz, hanem egy második kanyarulattal, udvarias vőlegényként, visszirányba folyva, elibe megy a Vajdaszegnél szemérmesen, berkek titokteljes árnyában rejtőzködő arany diademes menyasszonynak, s egyesülésre unszolva, hévvel öleli keblére. Azután pedig együtt enyelegve, a legkiesebb völgynek sötét berkei közt, szerelmes párkint bujdokolva, elégült csevegés közt folytatják közös pályájukat.

Hol a két folyam egyesül, ott fekszik – a jobb part-magaslat egy hajlatában – regényesen Vajdaszeg, utolsó helysége ez oldalról Tordavármegyének. Vajdaszeg helyén keresi Lenk*Geogr. lexic. IV. köt. 374. lap. a rómaiak Patavisáját, mit azonban sem ő nem okadatol, sem semmiféle maradvány nem igazol, de hogy Vajdaszeg nagyon régi telep, azt mutatja azon szép bronz kard, melyet b. Splényi Sámuel innen küldött az erdélyi muzeumnak. Vajdaszeget a Gerendiek birták régen. 1529-ben Gerendi Péter és Chartinus Miklós notájával koronára szállván, János király szentgyörgyi Tóth Jánosnak adományozza.A kolozsm. conventet rendelve a beiktatásra. Ered. Budán a kamarai levélt., közli Fejér Cod. dipl. VII. 4, 211., de Tóth vagy nem vehette birtokába, vagy rövid ideig birhatta, mert következő 1530-ban sept. 13-án Báthori István vajda csúcsi Tomori Istvánnak adományozza, s a beiktatást akként rendeli el, hogy Tóth János és Gerendi Péter lehető ellenmondására nem tekintve, azonnal végrehajtsák.Ered. a kolozsm. conv. levélt. a registrálatlan levelek közt. Közli Kemény App. dipl. Tran. IX. 165.. 1647. máj. 30-án Rákóczi György Fehérvárról Gerendi Saul mindkét nemen való defectusával koronára szállt Vajdaszeget és a szentmártoni praediumot (fennebbi Sós-Sz.-Márton) Kemény János és nejének előbb fi- azután nőágra 2000 tallérba inscribálta Fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Georg. Rákóczi X. 638.. – Ez idő óta a Kemény család kezén volt, mignem 1848 felszabaditá oláh nemzetiségű lakóit.

Kutyfalva,Bogát és Ozd

2010-01-15T00:57:00.000-08:00

Kutyfalva, Bogáth környéke és az ozdi völgy

Kutyfalva: Papok erdeje Dátos Pekri Lőrincz. Garád, Keménytelke. A Maros oktalan kanyargása. Római út nyomozása. Oroszi. Bogáth, néveredete, római és későbbi vár, a bogáthi régi templom. Czintos, Csekefalva, Batiz, Isvánháza, tumulusok, erőditvények, régi harang. Magyar-Bükkös. Kemény János fejedelem születése, régi curiája. Gámbucz, Ozd. Pekri Lőrincz kastélya. Ozd régi temploma, harangja. Ozd régi voltát bizonyitó adatok.

Radnóthot elhagyva, a mint az út egy a térbe kiszökellő magaslatra emelkedik, a Maros két ellentétes partján elhelyezkedett regényes fektű két falut lát feltünni az útas: Kutyfalvát a bal, Dátost a jobb parton. E ponton három törvényhatóság érintkezik, mert Radnóth Küküllő, Dátos, Torda, Kutyfalva s szomszéd falui pedig Alsó-Fehérvármegyéhez tartoznak.

Kutyfalva, Kugfalva néven már 1339-n előfordul.A Herman-nemből való Dénes fia László, a háromnemü székelyek grófja 1339-ben a fehérvári káptalannak ajándékozza Kugfalvát, egy a ráczok elleni hadjáratban akaratlanul elkövetett gyilkosság bűnbocsánatjának megnyeréseért. Az átruházó okmányt egész terjedelmében közli Fejér Cod. dipl. T. IX. vol. 4, pag. 399. és Szereday Not. Cap. Alb. 37–38. lap.. Losteiner Topografica descr. 147, mely munka kéziratban a cs.-somlyai kolostorban van. a szerzetéseknek (Ferencz rendieknek) itten állott kolostoráról emlékezik, melynek ma semmi maradványa, sőt még hagyományos emléke sem maradt fenn; legfőlebb egy erdő elnevezésben, melyet Papok erdejének hivnak, van némi nyoma annak, hogy itt csakugyan voltak szerzetesek, kik alkalmasint a lakosok reformálásával huzódtak innen el, mert Kutyfalva lakói már János Zsigmond korában unitárius hitre térvén át, éppen annak tudhatjuk fel, hogy azok egészen napjainkig legalább részben magyarok maradtak; az unitáriusoknak itt virágzó egyházközsége volt egészen a mult századig. Ez egyház az unitárius hiten levő Pekriek, nevezetesen az 1569-ben Váradi kapitányságot viselt Pekri Gábor patrociniuma alatt virágzott, s midőn 1657-ben, Sárdi János Küküllő egyházköri esperes hivatalos visitatiót tartott, a kutyfalvi unitárius egyházközség egyike volt a kiválóbbaknak*Uzoni Fosztó Hist. Unitariorum in Trania T. II. 389.. 1695-ben márcz. 15-én az unitáriusok részletes zsinatot tartanak Kutyfalván. 1697. jul. 19-én az elhalt Pekri Gábor felett Pálfi Zsigmond és Koncz Boldizsár (későbbi püspök) esperesek tartottak gyászbeszédet. Pekri Lőrincz II. Rákóczi Ferencz hős vezére szintén unitárius volt, mint ilyen irja alá 1706-ban a keresztes mezői fegyverszünetet.Az aranyosszéki unit. dioecesis protocollumának ez évi bejegyzése szerint, ad 15. sept.. Később megmaradhatásáért a kutyfalvi unitáriusok egyházát nyugtalanitá, Pekri Ferencz pedig Bécsben elzáratván, szabadságát csak a katholizálás feltétele alatt nyerhette vissza. Elvesztvén e szerint az egyház patronusait, mindinkább hanyatlott, a földesurak jobbágyaikból is sokat áttéritvén a katholikus hitre, azok itt is, mint másutt, oláhokká lettek. Az unitáriusok mindent elkövettek itteni álláspontuk megtartására. 1709-n még papja van itt az unitáriusoknak Csikfalvi János, ki ez évben Szentmártoni Pált helyettesitette maga helyett, ez a haranglábi zsinaton gyüjtött segélypénzből 300 ftot kap. 1711-ben a nagyajtaji zsinat a kutyfalvi unitárius lelkész szükségleteinek fedezésére forditja figyelmét. 1713-n még gyüjtést csinálnak a kutyfalvi lelkész számára; de daczára ennek, két év mulva megszünt ez az egyházközség, mert az 1715. désfalvi zsinaton a deficiált kutyfalvi unitárius egyházközség áldozó pohara a muzsnainak adatott át.Uzoni Fosztó ugyanott 389–391.. Elenyésztét leginkább az okozta, hogy a katholizált Pekrieket földesuri minőségben követett b. Dániel István az unitáriusok templomát lefoglalta az akkor csekély számu reformátusok számára; a templom kedvéért aztán áttértek a lakosok is. E templom régi volt, de Dániel István oly lényegesen átalakittatta, hogy csak átszelt lóherivvel záródó két kapujáról ismerhetjük fel benne a késő gót kor műmaradványát.

Kutyfalvát több szomszédos faluval.Mint Dátos, Sz.-Jakab, Péterlaka, Czintos, Batizháza, Istvánháza, Sülye, Oroszi, Ludas, Ozd, Vesszős s még ezeken kivül 97 helységben birt Pekri, miként az egy Zeyk Lászlónál levő jószág-egybeirásból (conscriptio) kitünik. gróf Pekri Lőrincz Pekri Lőrincz már Tököli idejében a szabadság hőse volt, miért 1686-ban notáztatott, de később katholizálván, grófi czímet és jószágait is visszanyerte, s a Rákóczi-mozgalom kiütésével Rabutin által a megyei banderiumok szervezésére küldetve, elfogatott, mikor Rákóczihoz átállván, annak egyik legjelesebb és legkitartóbb vezére lett. a hires kurucz vezér birta, s legkedvenczebb tartózkodási helye volt, hol a falu nyugati részében fényes kastélya állott, melynek – még öreg emberek által ért – maradványait a Degenfeld és Szentgyörgyi udvarokba épitették be. Hogy Pekri Lőrincz Kutyfalvát kedvelte, s ott terjeszkedni kivánt, mutatja az is, hogy 1700. sept. 14. ifjabb Pekri Gábortól Dicső-Szent-Márton és Királyfalváért cserélte meg kutyfalvi, oroszii, czintosi, péterlaki és szentjakabi jószágát, mit Leopold is helyben hagyott Kemény Józs. dipl. Tran. X. 193–212., sőt Pekri Lőrincz kérésére ez év decz. 23-án Kutyfalván (jan. 16. nov. 25.) tartandó két országos sokadalomra adott engedélyt*Engedélyokm. ugyanott 257–258..

Pekri notáztatván Pekri Lőrinczet 1704-ben a szebeni országgyülés notázta, honnan márcz. 20-án Henter Ferencz itélőmester és m.-vásárhelyi Simonfi Mihály küldetett ki a végett, hogy Pekri minden javait confiscálják. Ezen rendelet ered. a fiscalis levélt. fasc. 73. Lib. 1 cott. Alb. Lit. C. Közli Kemény József Dipl. Trans. XII. 61–64., birtokait Teleki, s mások dividálták el; azonban özvegye Petróczy Kata Sidonia 400,000 forintért visszaváltotta*A visszaváltási okmány Zeyk László levelei közt..

Pekrinek egy Imre nevű fia és 5 leánya maradt. Ez az Imre vadászat alkalmával Kutyfalván egy mocsárba lelte halálát, s benne a gr. Pekri család kihalt. Roppant sirköve ott áll most is a falu felett levő Kőláb nevű dombon; feliratát elkoptatta az idő kérlelhetetlensége; miként kiirtotta az egykor hires családnak ezen reménydús utósarját is.

Pekri roppant birtokai 5 leányával szétoszlottak, s ma hiába keressük a történelmünkben magasztosan szerepelt nagy férfinak emlékét másutt, mint a történelem örökké fenmaradó érczlapjain.

A Kutyfalvával átellenes Dátos, mely régen szintén magyar község volt*Régen Dátos ref. anyaegyházközség vala, melynek Bodon és Kutyfalva filiája volt; ma megforditva: a kevés számu ott megmaradt magyarság Kutyfalvához tartozik, de azok száma alig közeliti meg a 20-at., ma teljesen eloláhosodott, ezen szomorú methamorphosis a jobbágykitelepités hazafiatlan műtétének tudható fel. Dátos felett egy szeszélyes idomú kopárhegy emelkedik, a Garad; függélyes oldalában egy megközelithetlen üreg tátong, ez régen mint erőditett barlang, a vidék lakóinak villongós időkben biztos védhelye volt. 1529-ben Báthori István Zápolyának Erdélyt elfoglaló vajdája jul. 13-án Dátosra hirdetett országgyülést, melyet Majláth és Török Bálint visszaszoritásával Székely- (Maros) Vásárhelyre tett át.

Dátosnál egy kis mellékvölgy nyomul be a Mezőség hegyei közé, ebben rejtőzködik M.-Keménytelke, melynek régi történelmét fennebb M. Bodonnal kapcsolatosan tárgyaltuk.

A partjait folytonosan elseprő Marosnál – kivéve tán a Tiszát – egy folyama sincs hazánknak, mely jelenlegi szabályzatlan állapotában – rakonczátlanabb, szeszélyesebb volna mindenhol, de különösen e tájon, hol Kutyfalva és Dátos közt két nagy S-t ir le kanyargásával. Alig kellene itt néhány száz lépés átmetszést tenni, hogy a folyam egyenes vonalba vétessék, s több ezer hold jó minőségű föld ármentessé tétessék, de fájdalom nálunk az ily szükséges műtétek még mindig a pium desideriumok közé tartoznak!

A mit a Maros Dátosnál tesz, az szeszélyének csak előjátéka; mert alább az addig nyugati irányt követett folyam nem szükségből, mert előtte szabad tér nyilik, hanem csakis szeszélyből ismét nagy kanyarulatot teszen délnek, honnan visszafordul északnak: Maros-Bogáthnál bár nyilt tér kinálkozik eredeti irányának követésére, azt nem teszi, hanem ujból visszafordul délnek, s messze behatol a hegyek aljáig, hol azonban a magas Kapucsel (szentjakabi hegy) által rendre útasitva, ismét északnak veszi útját, s egyenes vonalba visszatér Bogáthhoz, melyet körülfolyva ezen szétkalandozása után, felveszi eredeti nyugati irányát.

Ezen kacskaringós folyása a Marosnak 3 1/2 mfdet teszen, mit három nagyon csekély, ezer ölet alig meghaladó átmetszéssel 1/3 mfdre lehetne reducalni. Hogy ez már rég meg nem történt, hogy ily antidiluvialis állapot a civilisatio körvonalán belül mindeddig fentartatott, annak okozója azon kormányzat volt, mely hazánk elszegényitésének és kimerités által való beolvasztásának üdvtelen politikáját századokon át üzte; azon kormányzat, mely lelketlen haszonbérlőként, minél több hasznot igyekezett kivonni a nélkül, hogy a szükséges javitások és befektetések által a jövőt biztositani igyekezett volna; azon lelketlen kormányzat, mely nem hogy ily közhasznú műveleteket tett volna, hanem még megakadályozta az olyak tételére alakult társulatoknak e téren való működését is.

Az országút nem követi ugyan a folyam szeszélyes folyását, hanem a Maroson Dátos irányában átszállva, egy hegyen át, egyenesen megy Ludasnak. Mi azonban elhagyjuk ez alkalommal a jelen útját, s a multnak útjait követjük.Ez irányban fog haladni a jövő útja is, a mennyiben a készülőben levő vasút is Bogáthnál fog elvonulni., azon irányban menve, a hol a római útvonal haladott, melyet fennebb Radnóthig elnyomoztunk. Az a radnóthi határról a kutyfalvira, az ugynevezett Előlábok nevű dülőnél jön át, s a péterlaki Czigányföldek között, a Körtvészeri és Hosszu nevű határrészen átvág Oroszinak Oroszi egy kis oláh falu Kutyfalván alól a Maros balpartján., hol a falu kertjeit keresztül hasitva halad a bogáthi nyakhoz.

Bogáthi nyaknak nevezik pedig a Maros két ellentétes folyása közötti azon alig 200 lépés szélességű földnyelvtőt, mely ha átmetszetnék, a most félszigeten fekvő Bogáth egészen ellenkező partján tünnék fel a folyamnak, mint jelenleg.

Bogáth fekvése olyan, hogy még a mai hadtan igényei szerint is, alkalmas lenne egy hatalmas erődnek elhelyezésére, mert az nemcsak az azt körül kanyargó Maros által van fedve, hanem a falu délkeleti részén egy olyan magaslat emelkedik, melyet semminemű más hegy nem uralog. Igen valószinünek tetszik, hogy a rómaiak éles szeme fölfedezte ezen előnyös fekvést, s az emlitett magaslatra egy álló tábort (castrum stativum) emeltek, mely a Maroson állott hidakat fedezte, mert hogy itt az el- és visszafolyó Maroson a rómaiak két hidjának kellett állani, kétségtelenné válik az által, miszerint az Orosziból jövő római út egyenesen a bogáthi nyaknak (félsziget tövének) irányul, hol, hogy az a Maroson átkelhessen, mulhatatlanul át kellett, és pedig kétszer, hidalniok a Marost. A hidakat pedig a rómaiak soha védtelenül és fedezetlenül nem hagyták; azért Bogáthon mulhatatlanul hidfőül szolgáló római castrumnak kellett lenni.

Kemény János fejedelem magyar-bükkösi curiájának homlokzata.

A hidaknak ma ugyan semmi nyoma, elsodorta a folyamnak évenkint kikelő árja; a castrumnak szintén kevés nyoma.Bár a bogáthi magaslaton rommaradványokat, sőt földalatti boltozott üreget még most is lehet találni. van, eltüntethette az eke, mely ezred év óta alakitja és tisztitja a talajt, s mégis találhatunk Bogáthon oly maradványokat, melyek a rómaiaknak itt lehetett épitkezéseire útalnak; s ezek azon nagy mennyiségü római téglák, melyekkel a bogáthi református templom ki van rakva s melyeken az V. macedoniai legio bélyege többszörösen előfordul. Téglát pedig ily nagy mennyiségben másunnan ide nem hoztak.Annál inkább, hogy római épitkezések itt a környéken sehol sem mutatkoznak., hanem azoknak az itt állott hidakból és az azokat fedezett álló táborból kellett kikerülni. Ezen anyagokból épülhettek a nagyszámú bogáthi udvarházak és maga a református templom is, mely egy kéttornyos, ódon egyház volt; de az 1829-ben eszközölt kiigazitásakor nem csak tornyai mozdittattak el, hanem az egész egyház annyira átalakult, hogy régi műidomaiból mi sem tartatott fenn, mi épitési korára útasithatna.

Bogáth Tordavármegyéhez tartozik, illetőleg oly ponton fekszik, hol három vármegyének határa ütközik Torda, Küküllő és Alsó-Fehér vármegyék.. Bogáth jelenleg is népes helység.A magyar népesség megközeliti az ezeret, s ez az összes lakosság felénél több. Lakói közt igen sok nemesség van s értelmi fejlettség, mit az is tanusit, hogy casino s olvasó-egylet létezik., hogy régen még tekintélyesebb volt, már csak az is tanusitja, hogy Tordavármegye gyakran tartotta itt közgyüléseit; – a többek közt 1664. ápr. 25-én azon gyülést, melyen Béldi Pál fejedelmi küldött és Haller János Tordavármegye főispánja mint delegált birák hoznak itéletet Keresztesi Ferencz és Henter Pálné közti – járai jószágot érdeklő – perben.Ennek conventi átirata megvan Kemény József Codex trans. X. kötet 41–43. lapján.. Bogáthon tartatott 1696-ban azon közgyülés is, melyen Bánffi György és Gyulaffi László nagy ünnepélyességgel iktatják be a tordavármegyei főispánságba Apor Istvánt Cserey Mihály, lásd Ujabb nemzeti könyvtár 258. lap..

Bogáth néveredetét érdeklőleg többnemű értelmezés merült fel, a többek közt gr. Kemény József azon Csehországból beszármazott Bagat nevű emberrel hozza kapcsolatba, kiről Kézaynál látunk emlitést téve Kezay Hist. 138. lap.. Valószinübb azonban, hogy ugy ez, mint a csiki Bogáth

Bogáthról legelső okmányi tudatunk 1333-ig hat fel, mely évben Szengyel és saját területe közt határjárást tart. Birtokosai nagyon gyakran változnak, s leginkább Radnóthtal egy kézen forog. Legrégibb birtokosa mindenesetre az innen származó Bogáthi-család volt. 1439. jul. 25. Albert királynak Budáról kiadott uj adománylevelével Bogáthi Péter és nagybátyja János iktattatnak be Bogáth, Oroszi, Ludas és Szent-Jakab birtokába, mely falukat eldődeik is mindig békésen bírták.Az ellenmondás nélkül való beiktatás eredetije a kolozsmon. conv. levélt., Közli Kemény József App. dipl. Tr. VI. 99.. 1459. máj. 14. Geréb János, a király Erdélyben levő főkapitánya a kolozsmonostori conventnek elrendeli, hogy Bogáthi Lászlót a most Gerendi László által zálogra birt Bogáthba, a zálogösszeg lefizetésével beiktassa.

Kemény János bükkösi curiájának északkeletről felvett látképe.

Ugy látszik, hogy Bogáthon a római vár helyére magyar vár is épült, mert 1605-ben Bocskai István rendeletére Bogáthi Menyhért hét oly (Küküllő-, Torda- és Fehérvármegyékben fekvő) faluba statuáltatik, melyek egykor a bogáthi várhoz tartoztak (ad arcem Bogáth pertinebant.Ezen várnak ma föld fölé emelkedő semmi nyoma sem látszik, de mindenesetre ott kellett annak feküdni a falu felett emelkedő azon magaslaton, melyre fennebb a római castrumot helyezők, s igen valószinű, hogy a mult évben ott felfedezett földalatti pinczék ezen vár alsó osztályához tartoztak. 1615. nov. 10-én Bethlen Gábor az addig özv. Bogáthi Andrásné (Szilvási Erzsébet) által birt Bogáthot, Ludast, Keménytelkét, Bodont, Oroszit, Péterlakát, Sz.-Jakabot és Acintost 10,000 frtért inscribálja fele részben Szilvási Czyczliczky (igy) Boldizsárnak, másik fele részben karathnai Alia Farkasna.Ered. a kamarai levélt. Budán, másolat. fisc. levélt. Fasc. 4. mise. Litt. Y. közli Kemény dipl. Tr. VII. 171–174.. 1620. máj. 20-án ugyan Bethlen Gábor Kassáról Bogáthi Drusinát Czertzjel vajda (igy) nejét mindkét nemre beiktatni rendeli Bogáthba és az előbbi tételben emlitett falukba, melyeket részben Bogáthi Andrásné hagyott volt Szilvási Czeszeliszky Boldizsárnak, de a melyeket ez többi jószágaival együtt (a kegyelemből visszaadott Bolyán kivül) hűtlenségi bűnön veszitett el.1630. jan. 1-jén Brandenburgi Katalin adománya és rendelete alapján Bogáthba, Ludas és Szent-Jakabba Kornis Zsigmond tanácsos és bihari főispán iktattatik be.1650-ben II. Rákóczi György a radnóthi uradalomhoz tartozó bogáthi részjószágot Kornis Ferencztől visszavévén, nejének, Báthori Zsófiának ajándékozza. Apafi 1664-ben szintén nejének, Bornemissza Annának adja. 1678-ban pedig a Nagyrontótava nevű bogáthi területet udvari papja, Topheus Mihálynak adományozza.Kemény Józsefnél Trans. posses. Com. Tord., eredeti okmányok a fiscalis levélt. 20. L. 2. com. Kolozs N.. 1754-ben Macskási György defectusán nővére Kemény Sámuelné nyeri el; ma is a Macskásiak és Kemények a főbb birtokosok, bár kisebb birtoku magyar nemesség igen nagy számmal van Bogáthon; ezek műveltségének hévmérőjeül tekinthetjük az ottan levő casinót és olvasó-egyletet, melyek nem csak Bogáth, hanem vidékének értelmi fejlettségére is jótékony hatást gyakorolnak.

Bogáth régiségéről a felhozott okmányok mellett azon 15 bronz sarló és 2 celta is kezeskedik, melyeket mint itten talált igen érdekes bronz-kori leletet küldött be b. Gamera Gusztáv az erdélyi muzeum régiségtárába. – Bogáthtól délre, ott, hol a Maros magas hegyek által visszatérittetik, Ozd pataka szakad belé. E patak torkolatjánál fekszik Czintos, a Kemény-család által birt vegyes népességű kis falucska, mely hogy régen Jacinthus 1469-ben Báthori István erd. vajda Budáról sz. Mihály napján rendeli a kolozsmonostori conventnek, hogy Baska Balázst, a budai vár provisorát és kusali Jakch Lászlót számos zálogban birt erdélyi jószágba, azok közt a Fehérmegyében levő Jacinthus, Hyod és Nándor nevű praediumokba is bevezessék, mi meg is történt. A rendelet és a conv. jelentése megvan egész terjedelmében Kemény Józs. Codex Transumtorum VI. köt. 26–36. lap. és Acintos nevet viselt Acintos néven találjuk egy 1358. okmányban. Lásd alább Lándornál és egy 1615-ki okmányban is lásd fennebb Bogáthnál., s hogy Bogáthtal többnyire egy kézen forgott, azt fennebb látók.

A völgyecske – melynek előterét a torkolatjánál igen regényesen fekvő Czintos foglalja el – messze benyomul a hegyek közé s abban, valamint számos mellékvölgyületeiben több (Alsó Fehérhez tartozó) falu rejtőzködik. Ha e falukat felkeresve, tüzetesebben vizsgáljuk; ha e völgyecske tömkelegébe feszült érdekkel hatolunk be: azt az ottan fellelhető történelmi és régészeti műkincsek mellett teszszük azért is, mert e kis szugolyék a magyar elemnek egy díszes oáza, hol több községben tisztán megmaradt fajunk; s hogy az meg lett őrizve, határozottan a protestantismusnak tulajdonithatjuk, mely vallás nemzetiségünknek mindig és mindenütt hű őre, mondhatnók biztos palladiuma volt.

Az első falu, melyet e völgynek egyik baloldali mellékvölgyületében találunk: Csekelaka, mely nevét a legelébb idetelepült Cseke nevű őstől nyerte. Ezen Cseke utódai lehettek a 13. században már előtünő Csekelakiak Chekeloki László 1286-ban atyjának azon hagyományát – mely szerint a Béla királytól nyert Paadot lelke üdveért a fehérvári sz. Mihály-egyháznak adta – helybenhagyja, s azt Endre király is megerősiti. Ez okmány közölve van Urkund. z. Gesch. Siebenb. I. 196. lap. Ered. fehérv. kápt. levélt. cista Cap. Fasc. 1. Nr. 34. (Chekelokiak). A falu a 14. század elején már önálló egyházközség A pápai dézmák regestrumában a fehérvári esperesség egyházkörében, az 1332. év rovatában 696. lapon levő e bejegyzés szerint: „Lucas Sacerdos de Chekeloka solv. 40. denarios.”. A régi egyházközségnek régi temploma is volt, mely azonban ujra épült; hanem fenmaradt egy régi harangja, mely idomra nézve a nyárád-szent-annai harangnak.Csekelaka első birtokosai a Csekelakiak voltak. 1505-ben Miske Benedek és Tamás vásárol Csekelakán jószágot Mibe a kolozsm. conv. Péter bosyni és szentgyörgyi gróf és erdélyi vajda rendeletére beiktatja. A beiktató okmány eredetije a kolozsm. conv. levélt., másolatban gub. levélt. Trans. Conv. IV. 196.. 1533-ban pedig Csekelaka birtokába Báthori István rendeletére csekefalvi Litterati Simon iktattatik be a kolozsmonostori convent által mint olyan jószágba, mely őt örökösödési jogon, de csucsi Tomori István és Zsigmond (ki fehérvári kanonok volt) hagyománya alapján is illeti A beiktatás Tomori István fiainak ellenmondásával történt meg. Beiktató okmány ered. kolozsmon. conv. levélt., másolatilag gub. levélt. Trans. Conv. T. IV. 177.. 1589. febr. 24-én Báthori Zsigmond Paczolai Kristófnak csekelaki s más jószágaira uj donatiót ad.

A csekelaki völgy fejében Batiz nevű, oláhok által lakott kis falucska fekszik. De térjünk vissza a fővölgybe, melynek jobboldali magaslatán a kizárólag református magyarok által lakott Istvánházát találjuk. Istvánházáról ha nincsenek is régi időkbe felható tudomásaink, ezt helyrepótolják az Estwánházi családról szóló és a 14. századig felmenő adataink*1383-ban Péter, Estwánházi Kelemen fia fordul elő. Nagy Balázs, az erdélyi sóaknák kamaraispánja statuáltatik a kolozsm. convent által Losonczi László és Drágfi Bertalan vajdáknak ez évben Beszterczéről kiadott rendelete következtében, minek Istvánfi Tamás leányai Lucia (Szentgyörgyi Simonné) és Margit (Basuza Györgyné) ellentmondottak. A beiktató okmány eredetije kolozsm. conv. levélt., másolatilag gub. levélt. Trans. conv. IV. 564., melyek egyszersmind e falunak már akkori lételére útalnak.

A körmönfont csinos falucskában találunk egy szépen fekvő templomot, melynek ajtószemöldére ez van vésve: „1634. M. Che (Cseh) choronensis”, mi a templom épitési korát jelölné; hanem van ennél sokkal régibb és becsesebb műemléke is Istvánházának: egy régi harangja, melyről az a hagyomány, hogy Czintos tájékán a földben találták. Körirata ez:

(Regina celi letare alleluja 1498)

E szent emlékeken kivül még harci emlékeket is találunk Istvánházán a falu feletti oldalban, a Szilfáknál dombok nevű helyen, hol oly sajátságos idomú töltés és oly szabályszerüleg elhelyezett dombokra találunk, melyeken az ember kézidomitása felismerhető, s melyek aligha nem homályos maradványai valamely avar, ringa, vagy másnemű földerődnek. Vizsgáljuk kissé közelebbről. Legfelül háromszáz lépés hosszu gátony vonul el, mely kéthelyt rézsútoson van átszelve, keleti alján (külső felén) sánczszerű bemélyedéssel.

Ezen külső töltésen belül, vagy 10 lépés távolra, egy másik amazzal párhuzamosan futó töltés, vagy oromzat van háromszoros, szintén rézsútas átmetszéssel, melyek által ezen belső gátony öt önálló domb idomát nyeri. Hagyomány szerint táborhely volt, s véres harcz vivatott lenn a völgyben, hol egynéhány öl magasságú tumulus alá vannak eltemetve e harcz áldozatai. Hogy pedig azon tumulus, valamint a fenjelölt gátony és dombok nem a természet szeszélyének művei, hanem harczemlékek, azt leginkább bizonyitják az azon helyeken gyakran felmerülő fegyvertöredékek. Rendszeres ásatás valószinüleg itt is, mint sok másutt, tájékozottságot nyujthatna.

Istvánházán felül, a fővölgyben, ugy bal mint jobb oldalról, mellékvölgyek nyilnak. Az elsőben fekszik a nagy részt oláhok által lakott Lándor (Nandra oláhul), mely a 14. században Nándurlaka 1358. jan. 11. (feria 5 p. a. 8-vas Epiphan.) Lajos király Visegrádról Domokos erd. püspököt Lakus (Nagylak.), Acintos (Czintos), Nándurlaka s némely más faluk birtokába visszahelyezni rendeli, mi Jakab, a királyné udv. katonája jelenlétében meg is történt. Ered. a fehérv. kápt. levélt. cista capital. Fasc. 1. Nr. 43., a 15. században Lándorlaka 1495-ben Lándorlakát, Acintost, Ludast, Bogáthot, Mikest és Szelistyét a szebeni királybiró Altenburg Tamás özvegye (Vizaknai Miklós leánya s előbb Bogáthi Imréné) 1610 forinton veszi meg Bogáthi Lászlótól, mely vásárra Ulászló Szebenben ez év február 3-án (fer. p. p. fest. purif. b. Mariae virg.) beleegyezését adja. Lásd másol. gub. levélt. Trans. Conv. IV. 8., más okmányban Nándor*1489-ben Paska Balázs, a kir. udvar provisora és kusali Jakch László Báthori István rendeletére beiktattatnak Nándor, Acintos és számos más faluk birtokába. Lásd Kemény App. dipl. Tran. VII. 163. néven fordul elő. A lándori völgygyel szembe eső jobb oldaliban a kizárólag magyarok által lakott Magyar-Bükköst találjuk. Bükköst legelőbb Bykus néven 1343-ban találjuk fel, mely év február 28-án (feria 6 p. a. Dom. Invoc.) a fehérvári káptalan Miklós vajdának Déváról kiadott rendelete következtében Thatamerus fehérvári prépostot és Mátyás nevű unokáját iktatja be, mint a főtárnokmestertől ajándékozott jószágba Fehérv. kápt. levélt. cista capit. Fasc. 6. Nr. 20, közli Fejér Cod. dipl. IX. 1. 186., a 16. század kezdetén a bükkösi Bancza család kezén van, mely család kihaltával e század vége felé a Kemény családra ment át.Előneve igazolt, mert azt kizárólag protestáns vallásu magyarok lakják. Bükkösbe és Gomboczba (Gámbucz) 1511-ben Hederfáji Lénárd alvajda rendeletére a kolozsmonostori convent bükkösi Bancza Györgyöt, Ambrust, Jánost iktatja be. A beiktató okmány eredetije kolozsm. conv. levélt., másolatilag gub. levélt. Trans. conv. IV. p. 1. és 128. A Banczákról a Keményekre szállt..

A szőlők és erdők által koszorúzott hegykebelben e csinos falu oly festőileg fekszik, hogy bizonynyal mindenkit kellemesen fog meglepni annak minden várakozást felülmuló szépsége, és e hatást nem kis mértékben emeli az előtérben csoportositott udvarházak tömege, azok közt főleg azon roppant fedélzetével kiemelkedő ódon curia, mely Kemény János fejedelemnek volt lakása, mely roskadozó falaival emlékköveként emelkedik azon férfinak, ki Erdély sorsára egykor döntő befolyást gyakorolt, ki mint iró, hazafi és hadvezér sokkal nagyobb volt a fejedelemnél; de a ki mégis, vagy tán éppen azért, szenvedésben-dús élete és tragicus vége miatt érdekkel füződik történelmünkbe, s kitől elvégre sem lehet megvonni a hőst megillető babérkoszorút.

Kemény János nem csak lakott Bükkösön; hanem itt is született, s mint önmaga mondja életleirása 16. lapján: „Születtem is ugyan háboruságos időben Bükkösön, csak jobbágyunk házánál, ellenségtől elégetettvén ottani udvarházunk, lött pedig születésem 1607-ben az akkori időjárás szerint karácson előtt két héttel péntek napon”.

A ház pedig, melyben a fejedelem született, a most 11. számmal jelzett telken feküdt; hanem a régi ház ma már nincs meg, valamint nem sokára romhalommá fog dülni az ős curia is. Illő azért, hogy a roskadozónak legalább emlékét megóvjuk a kegyeletes utódok számára, ezért annak két oldalról felvett képét melléklem, egyik annak nyugatra néző homlokzatát mutatja, (lásd a 54. lapon,) mig a másik azt a távolból a környezetén levő ujabb épületek csoportjával tünteti elő.

Hogy pedig ez ős curiát valójában Kemény János épittette, azt kétségtelenné teszi azon emléktábla, mely az épület folyosójának falába van berakva. Ennek közepén van egyfelől a Kemény címer Koronából kiemelkedő szarvas (vagy dámvad) mellett nap és hold. K. J. betükkel; másik felén a Kállai címer Legfelül hold, alatta egy kigyó által körülölelt sisakos fő, melynek tetőékét egy áttüzött hal alkotja. S. K. betükkel, vagy is nejének: Kállai Zsuzsánnának kezdőbetűivel, kit mint életleirásában mondja 235. lapon., 1632-ben jun. 14-én vett nőül. A két czímer között ott van az 1651. évszám, mely ez udvarház épitése idejét jelöli; és végre, mi teljes bizonyságot nyujt, ott van az emléktáblán e körirat. Az egész a 17. században divatozott, egymással egybekapcsolt és egymásba beleirt s azért bajosan olvasható modorban van irva.:

Hogy a régi Kemények ezen nemzeti és családi emléképület, ezen, mondhatnók, szent ereklye iránt több kegyelettel viseltettek, mint az utódok, kitetszik abból is, hogy azt gróf Kemény László 1770-ben alaposan kiigazittatta, mint azt az előtornáczzat jobb oldalán levő ezen felirat bizonyitja:

„Restauravit et auxit Anno 1770 †

Ez elhanyagolás némi mentségeül szolgál az, hogy a jószág per alatt volt; de most, miután az a Kemény család kezére ment, hiszszük, hogy tudni fogják kötelességüket.

Az ozdi kastély északi látképe.

Bükkösön felül haladva, egyik baloldalon beszakadó mellékvölgyben találjuk Gámbucz-ot, egy oláhok által lakott falucskát.Pedig Gámbucz a 14. században magyarok által lakott önálló egyházközség volt, mert a pápai dézmák regestruma 1332. évi rovatában a 602. lapon ezen bejegyzés: „Dominic sac. de Gambuth solv. 20 denar.”, mi, mivel a fehérvári esperesség alá rendelt faluk közt van, nem lehet más, mint a mi Gámbuczunk. A 16-ik században Gombocz (lásd fennebb Bükkösnél) és Gabod néven (lásd alább Csucs és Gese leirásánál) fordul elő. és fennebb a fővölgynek keletre hajló fejében a kizárólag ref. magyarok által lakott Ozd-ot.

Ozd egyike hazánk ős faluinak, melynek lételét a hagyomány a honfoglalás messze korára viszi fel, a mennyiben az ide letelepült, s e falut alapitott Ozd nevű hős csapatvezérrel hozzák kapcsolatba. Nem más ez, mint a nép száján fenmaradt sejtelem; de e mellett Ozdot érdeklőleg okmányi tudomásunk is messze korra felhat, mert 1227-ben Ambrus ozdi lelkész említtetik.A katholikusok régibb kori schematismusa szerint., miből arra vonhatunk következtetést, hogy e helység eme távol korban is annyira tekintélyes volt, hogy önálló egyházközséget alkothata. A pápai dézmák regestrumának 1332–1336-ik évi rovataiban mindenütt előfordul az ozdi esperesség (archidiaconatus de Ozd) azonban ennek székhelye nem ezen Ozdon volt, a mint azt sokan vélik, hanem valahol Erdély északi részében, talán Ozdi-Szent-Péteren, mert az ezen esperesség alá sorozott helységek mind a tájon vannak. Hanem ugyanezen regestrumnak 1332. évi rovatában a mi Ozdunkat is mint tekintélyes önálló egyházközséget, szintén feltalálhatjuk.Az 1333. év rovat 625. lapon: „Martinus sac. de Ozd. solv. 32 den.” Az 1334. év rovat 727. lapon: „Martinus sac. de Ozd solv. 18 den.”.

Ozdnak legelső ismeretes birtokosaiként Simon somogyoni bán fiait és Baládot találjuk egy 1358-ból való osztálylevélben 1358-ban pünkösd utáni 8-ad napon a küküllővármegyei birák Ozd felett megosztoztatják Simon somogyi bán (igy) fiait Simont, Mihályt, Jakabot, Jánost és Baládot, Tamás fiát, Kenhydi Simon unokájit. Ezen Balad volt törzse az Ozdot nagyon sokáig birt, s jó darabig Ozdi előnevet is használó Baládfi családnak.

1496-ban Vizaknai Miklósné hagyománya nyomán Ozd a fehérvári káptalan birtokába megyen át Ered. okl. kolozsm. conv. levélt., közli Kemény App. dipl. Trans VII. 234., de ez vagy csak kisebb birtokrész volt, vagy pedig a káptalan eladta, mert nem sokára Thata István jelenik meg mint főbirtokos Ozdon, kiről 1509-ben czesztvei Barlabási János és Lénárdra szállott át.

János Zsigmond korában az Ozdi családot találjuk ott, melynek védnöksége alatt az unitáriusoknak virágzó egyházközsége keletkezik Ozdon 1568-ban Kis Ambrus a nejével Baládfi Ilonával kapott ozdi jószágot – melyet Baládfi Andrástól 500 frton meg is váltott – testvérének szabadkai Kis Jánosnak adja János Zsigm. beleegyezésével.Ennek ered. a kolozsm. conv. levélt., másolatilag gub. levélt. Trans. conv. II. 3.. 1583-ban Báthori Zsigmond Ozd, Csapó, Sályi és O.-Kocsárd birtokába Baládfi Magdolnát és férjét Szalánczi Györgyöt mindkét nemre statuáltatja, mibe István lengyel király is beleegyezését adja Fejérvári kápt. levélt. Lib. Reg. Sig. Báthori I. 67, közli Kemény App. dipl. Tr. XII. 148.. Azután Ozd csakhamar a Tolmács család birtokába megy. Radák István nejével Tolmács Zsófiával kapja, s Bethlen Gábortól 1625. decz. 29-én Fehérvárról ugy Ozd, mint Radák örökös jószágaira Bénye és Szépmezőre nézve mindkét nemű utódaira kiterjedő uj adománylevelet nyer, melyben elő vannak számlálva Radáknak azon érdemei, melyeket többszörös diplomatikai küldetések és békekötéseknél való működése által szerzett Ered. fehérv. kápt. levélt. Lib. Reg. Gabrielis Bethlen 613–615, közli Kemény Suppl. dipl. Tran. IX. 295–296. Ugyan Bethlen Gábor következő év márcz. 28-án azt ujból átirja és megerősiti, s a beiktatást bükkösi Károli Péter és mikeházi Somlyai Gergely által végre is hajtatja. Ezt is közli Kemény dipl. Trans. XVI. 295.. Azonban Ozdon a Radákra szállott Tolmács rész mellett a Toldalagiak is birtak, mert 1638-ban Toldalagi Mihály fejedelmi tanácsos bükkösi Kemény János kedves rokonára bizza fiát, s egyszersmind a fehérvári káptalan előtt neki és nejének Kállai Zsuzsánnának átengedi ozdi részét, mit 1643. márcz. 8-án Rákóczi György is helyben hagy Ered. fehérvári kápt. Lib. Reg. Georg. Rákóczi X. 192., valamint Keménynek azon vásárát is, mely szerint radnóthi Litterati Györgynek Péchi Simontól kapott ozdi részét 1640-ben megvette Ugyanott..

A nagyobb Radák-rész is egy ideig idegen kézen volt, nevezetesen 1694-ben Radák István 12 évre somogyoni Thordádi Gábornak zálogositotta el, 1695. aug. 26-án pedig 60 évre Pekri Lőrincznek engedte át, oly feltétellel, hogy Pekri a Thordádinál levő záloglevelet magához váltsa.Nem csak az Ozdot, hanem a szintén Thordádinál zálogon levő Sövényfalvát és Rovást érdeklőt is. A melyekért adandó váltságösszeget a 60 év leteltével visszakapandó Ozd átvételekor a Radák-utódok Pekri utódainak visszatériteni tartoznak. A Kutyfalván Pekri curiájában kelt zálogszerződés ered. a fehérvári kápt. levélt., másol. fisc. levélt. Fasc. 83, Lib. I. T. I. Litt. C. Közli Kemény dipl. Tran. IX. 385. – A záloglevelek 1697. okt. 4-én Tordán váltattak vissza azon feltétel alatt, hogy gr. Pekri Lőrincz Thordádinak az azokban lekötött jószágok visszabocsátásaért fizet 1000 frtot, 80 veder ozdi bort, 60 köböl buzát. Ered. ugyanott, másolat ugyanott Lib. I. cott. Alb. Litt. C. Közli Kemény ugyanott 495. lap.. Ezen hosszu birtoklás alapján épitette Pekri Lőrincz a most is meglevő fényes kastélyt. A Radák-család kezére csak is 1732-ben ment vissza.Egy ezen évben Várhegyen gr. Keresztes Márton curiájában kelt egyezmény alapján, melynek értelmében Pekri Kata (b. Pölnicz Jánosné), Pekri Poli (Dániel Istvánné), Pekri Klára (Mossburg Zsigmondné) az 1697-ki egyezmény alapján Radák István által Pekri L.-nek 1250 frtért elzálogositott Ozdot oly feltétellel adják ki, hogy nevezett Pekri-leányoknak osztályrészükbe jutott Ozdért Radák Ádám fizessen kiházasitási dij czímen 1000 frtot, másik 1000 frt beszámittatik Radákné neje Pekri Terézia kiházasitási dijába, kit a váltságdij 5-de is illet. Az átbocsátás oly kikötéssel történt meg, hogy a Radák-család kihalása esetében Ozd a Pekriekre szálljon. Ezen egyesség-levél másolata fisc. levélt. Fasc. 83. Lib. I. cott. Alb. Litt. F. Közli Kemény dipl. Trans. XII. 359., mely család napjainkban is birja. A szép kastély képét melléklem.

A fennebbiekben összefogható Ozd multjának történelme, s most ennek tudtával elindulhatunk a minden eldugottsága mellett is érdekes falu felkeresésére.

Ozd, a Maros és Kis-Küküllő vizválasztó hegylánczolata alatt levő kies hegykebelben igen regényesen fekszik, s szőlő és lomberdők által koszorúzott hegyek keretében a legmeglepőbb képet mutatja; mit nem kevéssé emel a falu előterében b. Radák Ádámnak fenyves erdők közé foglalt ódon kastélya. E kastély karcsu, magas tornyaival nemcsak szépiti e tájat, hanem történeti becsüvé is lesz azon tudat által, hogy e kastély is emléképület, mely egy nagy historiai egyén emlékével fűződik egybe, a mennyiben azt Pekri Lőrincz – a hires kurucz vezér, a Rákóczi forradalom egyik leglelkesebb tényezője, épitette. A szent emlékek felett őrködő kastély szent eredetű is, a mennyiben azt Pekri a forrói régi templom romjainak felhasználásával épitteté. A kastély, mely a tiszta lelkületű és nagy tehetségű hazafinak lakul szolgált, kicsibe mult, hogy sirjává nem vált. Mert egyszer, midőn Pekri Lőrincz hadjáratainak fáradalmait kipihenendő, ozdi kastélyába vonult, a labanczok éjjel megrohanták, s ostromolni kezdették; hanem mig a kisszámú kuruczok az ostromlóknak férfiasan ellentálltak s azokat visszanyomták, azalatt Pekri a hátulsó folyosón leugorva, lóra kapott s embereivel elmenekült; a labanczok pedig a kastélyt üresen kapván, azt dühökben felgyujtották, s a négy szögletbástya kivételével elégették. Később azonban Pekri veje b. Radák Ádám felépitteté. A mi a kastély épitészetét illeti, az egy egyemeletes szilárd négyszög-épület, melynek szögleteihez magas körbástyák vannak ragasztva.

A kastély közelében van a dombtetőn szépen fekvő református templom, mely ismét Pekri emlékével fűződik egybe, a mennyiben annak épittetője szintén Pekri volt, a mint azt az ajtószemöldön levő e felirat bizonyitja: „P. L. Anno D. 1687 M. D.”

Van egy érdekes harang is e templom tornyában, melyen ezen körirat olvasható:

„Engem An. 1678. Elsőbb Bethlen Jánosné, Fekete Klára. Máso. (Másodszor) An 1731 Radák Ádám és szerelmes házastársa groff Pekri Erzébeth Terezia csin”.

Ez a kegyes asszonyság csináltatta a papi lakot is, melynek mestergerendáján e felirat olvasható: „M. G. Pekri Erzébeth Therezia asz. Tsináltatta 1766. esz.”

Ugy kell lenni, hogy azon magaslaton, hol a kastély és egyház feküsznek, valamely római épület, talán egy castrum állott, mert ásáskor épületnyomokra, azok közt római téglákra és érmekre találnak.

Ozdot jelenleg mind reformátusok lakják. Vallásos, szorgalmas és munkás emberek, kiknek fő foglalkozása a szőlőmívelés, s Ozd nemcsak sok bort, hanem oly jó minőségüt is termel, melynek az egész országban hire van, s mely Erdély borai közt a legkiválóbb helyet foglalja el.

Azt hiszem, hogy Ozd völgyébe tett kitérésünket nincsen okunk megbánni, hanem most, miután annak minden zugát ismerjük, megtérhetünk a Maros terére, melynek azon pontján, hol folyamunk bogáthi kitérése után ujból felveszi eredeti nyugati irányát, – találjuk Maros-Ludast.

Torockó Orbán Balázs leírása

2010-01-15T00:06:00.000-08:00

Toroczkó város története

Néveredete körüli különböző nézetek, dák és római uralom kora, a vasbányászat csecsemőkora, német bányásztelep behozatala, mongol dúlás. Olygarchia hatalma, Toroczkó szolgasága. A földesurak hatalmaskodása. Az igazság vesztett pere fejedelmek és országgyülés előtt. Rabutin vérvecsernyéje, bitófa alatt irt reversalis. Hallatlan visszaélések és jogfosztások. A jog diadala 1848-ban.

Alig van bérczes kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Toroczkó; alig van hely, mely az észleletre hálásabb tért nyujtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája; s annálinkább kell csodálnom, hogy mind ez ideig senki sem vállalkozott ezen – megengedem nem könnyű, de mindenesetre hálás – feladat megoldására. – E hiány lehető pótlására fogok én tollat; ha gyenge tehetséggel is, de a legjobb indulattal és rokonszenves törekvéssel kisértem meg a multnak e téren való mulasztásait helyrehozni. Ezt annál nagyobb lelki örömmel teszem, mert itt nemcsak a történeti homály százados fátyolát kell fellebbenteni, hanem egyszersmind a hosszu időn át megvesztegetett történelmi jogot kell igazolni, midőn egy jogtalanul leigázott s galádul eltiprott népnek kell igazságot szolgáltatni. Örömmel teszem ezt, mert bennem az elnyomott mindig védőre, a zsarnokság pedig mindig ellenségre fog találni, mert lelkem a szabadságszeretet emlőin növekedett fel, mely önkényt és jogtalanságot, bár honnan jőjön, tűrni nem tud. Azért Toroczkónak kedves népe tekints engem ugy, mint oly soká durván elnémitott jogigényeidnek legjobb indulatú védőjét, tekints ugy, mint a ki végtelen szenvedéseid iránt – melyeknek ismeretét csalhatlan adatokból meritém – rokonszenv- és részvéttel viseltetik; tekints ugy mint oly népbarátot, kit semminemű tekintetek részrehajlóvá tenni sohasem fognak.

Kezembe veszem azért az igazság iránytűjét, hogy az ez által jelölt irányt követve kezdjem meg ismertetésemet, mely mindenekelőtt Toroczkó eddig homályba burkolt, mi több, elferditett történelmét fogja felkarolni, hogy a multnak tudata a jelent megérthetővé tegye, hogy a tiszteletgerjesztő jelen a multnak ismeretén találja fel biztos alapját.

A szépen fekvő város látképének melléklése után ezt tenni megkisértem.

Toroczkó legrégibb multját homály fedi. Benkő egy feltett kérdésével azt sejteti, ha vajjon Ptoloemeus Tiriscuma nem itten feküdt-e? Nevét Benkő*Specialis Tran. Cott. Torda, Toroczkó rov., Tröster*Ugyanott p. 102., s utánok mások is a finn Tarassból, mi aczélt jelent és a magyar Kó vagy Kőből származtatják, Huszti és Székely Sándor a zsidó Thorától (törvény). A Toroczkóra vonatkozó legrégibb okmányokban*1249- és 1253-ban Turuch vára emlittetik, lásd fennebb a Székelykő leirásánál; Toroczkó 1291-ki szabadalomlevelében (lásd alább) Turutzkó néven. Turuch és Turutzkó néven találjuk fel, a pápai dézmák regestruma 1332. évi rovatában Thuruzkov néven*Az 1332. év rov. 598. lapon. „Georg. sac. de Tumztrov solv. 60 den.” Az 1333. év rov. 634. lapon. „Georgius sac. de Thuruzkov solv. 60 den.” Az első rovat Tumztrovja a hibás leirásból származott. szerepel. Neve leghihetőbben a Taraczkból származik, mely néven nevezik még napjainkban is a toroczkóiak a vas-salakot, ekként a rész és egészre vitetvén át, Taraczkó (miből lett később Toroczkó) vasban gazdag, vagy vasműveléssel foglalkozó helyet jelentett. Valamint nevét a főfoglalkozást nyujtó vasbányászattól nyerte, ugy lételének indoka is oda vihető vissza; ugyanis tudjuk, hogy a legrégibb korban még a fél vad népeknél is a fegyver és házi eszközök készitésére egyaránt szükséges érczekre, bronz és vasra, valamint az értéket képviselő arany és ezüstre nagy figyelmet forditottak, miért az ezeket termelő vidékek birtokára nagy súlyt fektettek, s azok megszállását mindenekelőtt eszközölték. Ez okon a nemcsak vas, hanem arany, ezüst és rézben is gazdag Toroczkó vidéke korán népesülhetett; vannak, kik a dák uralom korában Toroczkót bányásztelepek által lakottnak állitják, sőt az ott és vidékén előforduló állitólagos zsidó eredetű elnevezésekből*Székely Sándor Nemz. Társ. 1838. II. félévi foly. 175–176. lapon mondja, hogy a dákok által befogadott zsidó menekültek kezdték Diernában (Torda) a só, Toroczkón a vasmívelést; ezt abból vonja ki, hogy több toroczkói család neve zsidó eredetű: mint Tob (jó), Bartok (választott fiu), Buch (sánta), Vernesch (tüzfa), Tobisch (jó férfi), Tzupor (tüzkő), Zsako (imádkozó). A toroczkóiak több bányászati műszavait is zsidó eredetüeknek tartja, mint vajor, mi a bányákból kifolyó vizet jelenti s mit a zsidó vaj-ir = kútfő, származtat, kohota zsidó koh = olvasztóból, innen a vassalaknak koh-ganaj neve. Hámort a zsidó Hámoroth = tüzveremből, bányát a zsidó banah-tól (alkotmány-épület), érczet a zsidó arecz-től (föld), málhát a zsidó maghlától (gradics), mázsát a zsidó másától (terü), sópajtát a zsidó bajttól (rakhely). Továbbá némely Toroczkó-környéki helységek néveredetét is zsidó nyelvre viszi vissza: mint Toroczkót Thorát-tól, mit törvényt jelent, s miből Toroczkón volt bányatörvényszékre következtet; Bedellőt a zsidó beth-deli-ből, mi ivóházat jelent, Kákovát a zsidó khagova-tól (kőszikla). Azonban én mindezeket megállhatlan nyelvficzamodásoknak s minden jóhiszemüségünk mellett is nevetséges elmezavar kifolyásának tartom, azon korból, midőn az ethymologizálók nagy részét mély csalódásokban ringatta a classicitásnak túlzott szeretete. még azt is következtetik, hogy Toroczkó első bányászai zsidók voltak, a rómaiak által bevett Jeruzsálem lerombolásakor s Palestina zsidó lakóinak szétszórásakor kivándorolt egy csapat, mely a dákokhoz, mint Rómával ellenségeskedésben élő néphez jött, ott keresett és talált menhelyet, annál inkább, mert a zsidóknak mint művelt, s főleg bányászattal is foglalkozó népnek letelepitése igen előnyös volt az eféle mesterséghez nem sokat értő dákokra nézve. Ekkor nyert volna Toroczkó is zsidó lakókat, kik ott arany- és vasbányászatot folytattak. De az őket ázsiai hazájoktól megfosztó rómaiak uj hazájokban is nemsokára megjelentek, a dákok, kik védszárnyaik alá fogadták, szintén le lettek nyügözve, velök a betelepitett zsidók is Róma rabszolgáivá váltak, s mint ilyenek alkalmaztattak Toroczkón, s másutt is a bányák továbbmívelésére.

Mellőzöm mind ezen inkább elmefuttatásoknak látszó, okadatokkal nem támogatott conjecturákat, de az kétségtelenül be van bizonyitva, hogy a rómaiak honunk nyugati havasainak gazdag ércztartalmát nemcsak ismerték, hanem igen nagy mérvben ki is zsákmányolták, az odavezető útak biztonsága felett féltékenyen őrködtek stb. Igen valószinű azért, hogy figyelmüket az érczdús toroczkói völgy sem kerülte ki, sőt fordulnak elő oly műmaradványok és töredékek is, melyek a rómaiak itteni megfordultáról csalhatlan bizonyitványt nyujtanak. Már most, hogy e völgyben bányaipart folytató rabszolgáik zsidók vagy dákok voltak-e? azt vitatni nem akarom, bár a pár szónak erőltetett hasonlatosságából levont következtetésnek mi komolyabb alapját sem látom.

De a föld népeit leigázó s minden ország természeti kincseit kiaknázó Róma felett is átrobogott a népvándorlás vihara; honunkat a hóditó legióitól és települtjeitől annak már csak előszele is kitisztitá s a gazdátlan országot csakhamar birtokába vette az, ki az ó világ romjai felett mint „Isten ostora” jelent meg, hogy a nép-zűrt még jobban egybekavarva, az uj világ alkatrészeinek kiválását siettesse, s a középkori Európát a mult romjai felett létesülni erőszakolja. Hun, avar s ezek általüzött gepidák, gótok, longobardusok sokkal inkább el voltak foglalva s sokkal kevesebb ideig laktak itten, hogysem a bányászatra gondolhattak volna; de a magyar, a népvándorlás e legszijjasabb és legtisztultabb népe, mely itt megjelent, hogy a rombolás felett életet költsön, a hogy a szomszédok többszörös rendreutasitása után megállapodott s uj gazdaságát berendezte, igen hihetőleg a fegyverzetére s más szükségleteihez megkivántató érczmívelést is üzte, vagy inkább üzette a hóditott népekkel, melyeket azon időben mindenütt a munka nehezebbjét végző szolgáknak néztek. Nagyobb mérvű fejlődést azonban a bányászat csak sz. István királyunk után nyert, midőn leginkább külföldi bevándorlókat kedvező szabadalmakkal és előjogokkal édesgettek be előrelátó királyaink a végett, hogy e haza rejtett kincsei felszinre kerüljenek. Toroczkón már azelőtt is folyt a kezdetleges vasmívelés, ugynevezett lábitók által, nagy erőlködéssel, de kevés eredménynyel üzetve. Erről tanuskodnak az erdőszéleken s a legtávolabbi zugokban is sürűn mutatkozó taraczk- (vassalak) halmok, melyek azért oly gyakoriak, hogy azon időben nem a szenet hordták az olvasztókhoz, hanem azokat vitték az erdők közelébe, s a hogy az erdőt leélték, a fa erét követve vándoroltak kisszerű és kezdetleges kohóikkal tovább; ezt megállapodás, rendszeres vizerőre alkalmazott vasmívelés s azzal kapcsolatos arany- és ezüstaknászat akkor váltotta fel, midőn Toroczkó korábbi csekély bányász népe külföldi telepités által nyert gyarapodást.

Hogy Toroczkó mikor nyert külföldi bányásztelepet, hogy a külföldi gyarmatositást nagyobb mérvben s különös előszeretettel üző II. Endre vagy Géjza alatt települtek-e ide, egykorulag a Királyföldet, Kolozsvárt és Tordát megszállott szászokkal? arra biztos adataink nincsenek; de hogy Toroczkót már a mongol dúlás előtt jóval lakták külföldről behozott bányászok, azt III. Endrének 1291-n kiadott kiváltságleveléből látjuk. Ebben előadja, hogy Thuruskó szabad város lakói, kiket boldogemlékű eldődeink*Hogy melyik király alatt, nem emliti. Felső-Ausztria Eisenwürzel nevű városából*Ez talán a mürzthali völgyben levő mai Eisenerz. hoztak be, s kik az Aranyos közeli kopársziklák közt nagy szorgalommal üzött bányászatot folytatva, az országnak nagy szolgálatokat tettek, már korábbi uralkodóktól kiváló szabadalmakkal és előjogokkal voltak felruházva; de ezeket biztositó okmányaik a mongolok pusztitásakor – mikor városuk is leégett – megsemmisülvén, most midőn végre béke következett e szegény hazára, nevezett város gazdái, mesterei jelentése és kérése következtében, valamint az ország főrendei és nemesei bizonyitása és kérésére, Thuruczkó város vasműveseinek, azok utódainak, valamint az ezután odatelepülendőknek korábban nyert, s őket jogszerüleg illető szabadalmaikban nemcsak meghagyja, hanem azokat bőviti, továbbra is birtokukban hagyva a sziklatetőn levő vártól (Székelyvár) nyugatirányban egy mfdre*Ad distantiam unius rastre. terjedő területet, minden erdeivel, szántóival, kaszálóival, vizeivel stb.; hogy ott földet mívelhessenek, teherhordó lovaikat legeltethessék, s minden tekintetben szabadon használhassák. – Megengedi, hogy saját törvényeikkel éljenek, hogy censust más bányászok szokásaként fizessenek, hogy belkormányzatukat s ügyeiket szabadon választott biró, tanácsosaik és hiteseikből álló magistrtus intézze, s onnan felebbezés főtárnokmesterünkhöz történjék, rajta kivül senki más előtt törvényt állani ne tartozzanak, senki más ne itélhesse. Végre minden szombat napra szabad vásárt engedélyez*Közli Fejér Cod. Dipl. VI. I. 119.. Ezen kiváltságlevélben nyomatékosan ki van emelve, hogy Toroczkó már korábban is birt – valószinüleg a betelepedés korszakában nyert – kiváltságlevéllel, s igy Endre ezen szabadalomlevele nem volt egyéb, mint a régibb elpusztultnak ujabb kiadása; az azokban biztositott előjogok, a város önkormányzati és vásárjoga, valamint a területi szabad birtoklás kimondása, nem volt más, mint a toroczkóiak által már korábban is élvezett jogok és szabadalmak elismerése. Endre szabadalomlevelének az őt követett uralkodók általi ujabb kiadására és megerősitésére nem találunk, mi arról tanuskodik, hogy a toroczkóiak az azokban biztositott jogok élvezetében senki által sem zavartatván, ujabb biztositékok szerzését feleslegesnek itélték; innen van, hogy Toroczkó a következő 2 és 1/2 századon át mindig város czímen szerepel; Civitas néven találjuk az enyediek és orbóiakkal felmerült határvonal feletti egyenetlenség elintézésére 1373-ban Lajos király által kiküldött bizottsághoz intézett rendeletben, s ezek jelentésében is, melynek értelmében a határjelek mindenütt az üdvezült András király kiváltságlevele által megjelölt helyeken emeltettek; Civitasnak neveztetik az Aranyosszéki székelyek és Thoroczkay család közt felmerült határkérdés elintézésére 1378- és 1464-n kiküldött bizottságok jelentéseiben is*Lásd fennebb a Székelykő leirásánál a 188. lapon.. Toroczkó város mellett csakhamar feltünik Toroczkó-Szent-György a falu, mely több odatartozó faluval együtt a Toroczkay család által birt uradalmat képezett, s jobbágyság által lakatott, de hogy Toroczkó, a bányászok szabad városa, királyaink idejében soha egybefoglalva nem volt a toroczkó-szent-györgyi uradalommal, kitetszik abból is, hogy 1467-ben, midőn a Mátyás király ellen öszeesküdt erdélyi főurak közt Thoroczkay Ilyés is notán veszti javait, s azok Csupor Miklós erdélyi vajdának adományoztatnak, a név szerint megnevezett helységek közt Toroczkó nem fordul elő.

Ez az eset van Mátyás király 1474. azon adománylevelével is, melylyel a Csupor Miklós kihaltával koronára visszaszállt toroczkó-szentgyörgyi várat és ahhoz tartozó uradalmat Lőcséről márcz. 13-án buthlini Kis János, Gábor és molchi Klopsitz Horváth Jánosnak adományozza*Eredetije a kolozsm. conv. levélt. Közli Kemény Józs. Appl. dipl. Tran. T. VI. 287.. De mindezeknél még nyomatékosabb bizonyitványt nyujt a legkésőbbi, vagyis Ulászlónak 1494-en a szebeni országgyülésről kiadott okmánya, melyben elősorolja, hogy a Mátyás király által önkényileg számüzött Thoroczkay Ilyés (Troszky Elyws) jogtalanul elvett s most dengelegi Pongrácz kezén levő birtokait visszaadatni kéri, mely ügyben a király vizsgáltot rendel*Lásd ez okmányt terjedelmesebben fennebb Gyéres leirásánál a 138. lapon.. Ez okmányban ekként vannak a visszakövetelt jószágok előszámlálva: Trosko vára*Alább Szent-Györgynél okadatolva ki lesz mutatva, hogy a szentgyörgyi vár mily gyakran fordult elő az egyszerű toroczkói vár néven., Trosko város melletti Sz.-György, Györthjanos (Gyertyános), Bewdelew (Bedellő), Felső és Alsó-Solczwa, Pochsaga, Wyfalu (Ujfalu), Vydal (Vidaly) és Bootkew (Borev). Tisztán látszik ez okmányban, hogy Toroczkóról másként szó nincsen, mint Trosko váráról, mely alatt azon időben mindig a toroczkó-szent-györgyi vár értendő; de még azon esetben is, ha a Székelykőn feküdt toroczkói, vagy másként Székelyvár értetődnék is, az által Toroczkóra nézve semminemű oda füző erővel nem birna, valamint az sem bir, hogy Szent-György előneve ugy van megjelölve, hogy Troskó város melletti Szent-Györgynek iratik.

Hanem a Mátyás király által megzabolázott olygarchia és hierarchia, a nagy királyt követett bábfejedelmek alatt még veszélyesebben emelte fel fejét, mint valaha, s midőn az uralkodó hatáskörét megnyirbálva, a korona uradalmait s az ország jövedelmeit is eltékozolták*Ez annyira ment, hogy mint tudjuk, II. Lajosnak alig volt, hogy mit egyék., akkor mindenfelé a polgárok szabadalmait is, hol csak tehették, zsákmányul ejtették. Igy történt ez Toroczkóval is, mert a város okmányai és levéltára – mint tüz és ellenségtől biztos helyen – a szentgyörgyi várban volt a Thoroczkay-család felügyelete alatt letéve. Dózsa kuruczai a szentgyörgyi várat a benn volt jobbágyság árulása következtében bevették és felprédálták, mely alkalommal Toroczkó város kiváltságlevelei s nevezetesen Endre király azon fenn ismertetett kiváltságlevele is, melyen Toroczkó város önállósága nyugodott, lángok martalékja lett, vagy a mint a toroczkóiak későbbi perokmányokban kimutatni igyekeztek, a Thoroczkay-család által elsikkasztatott. Bár miként volt is az eset, tény az, hogy a toroczkóiak szabadságuk és önállóságuk e védiratától meg levén fosztva, jogigényeik támogatására mi adattal sem rendelkeztek; ennek aztán gyászos következményei soká nem várattak magokra, mert 1516-ban a gyermek Lajos király uralkodásának első évében Thoroczkay Ferencz előmutatta azon adománylevelének elégett és szétszaggatott darabjait, melylyel eldődei a toroczkó-sz.-györgyi várat és uradalmat nyerték, s mely adománylevelet – mint mondá – a szentgyörgyi várat bevett és feldúlt Dózsa-kuruczok semmisitettek meg. Lajos király ez év nov. 4-én Budáról uj adománylevelet adott ki, melyben elősorolja, hogy a toroczkó-szent-györgyi uradalomról, melyet a Thoroczkay-család régen bir, igen nevezetes okmányaik voltak, de azok az atyja uralma alatt kiütött, ugynevezett keresztes-parasztok lázongása alkalmával – kik a toroczkói várba is betörtek – felprédáltattak; csak egyes széttépett drabajait mutathatta be hivünk Thoroczkay Ferencz*Ez alkalmasint Zápolya János erd. vajdának 1511-ben Vécs várából kiadott azon rendeletének lehetett foszlánya, melyben a kolozsm. conventnek rendeli, hogy Thoroczkói Ferenczet és fiait a toroczkói várba és tartozandóságaiba, melyek jogilag, de itéletileg is őt illetik, beiktassa. A conv. jelentése megvan kolozsm. conv. levélt. XIV. 240, 317. Közli Kemény Józs. App. dipl. Tran. VIII. 146.; miért nevezettnek és fiainak János, Péter, Antal és Mátyásnak uj adomány czímén adjuk Toroczkó várát, egész Toroczkót a királyi censussal, Gyertyánost, Borévet és Sz.-Györgyöt, valamint a két Solczvának, Pochágának, Ujfalu, Vydal- és Bedellőnek harmad részét minden lehető királyi joggal, s egyszersmind a kolozsmonostori conventnek az azokba való beiktatást elrendeli, mi ellenmondás nélkül végre is hajtatott*Következő 1517. évben a kolozsm. conv. jelenti, hogy Járai Mátyás, a convent éneklő papja és Abrogbányai Mátyás kiszállván, a beiktatást a meghivott szomszédok jelenlétében ellenmondás nélkül végrehajtották; a szomszédok közül megnevezik Chegezi Antalt és Lázárt, várfalvi Vagyas Antalt, hidasi Pap Pétert, csegezi Tar Balázst, Peterdi Györgyöt, Egresi Tamást s sok mást. Ered. megvan a kolozsmon. conv. levélt. XIV. 297, közli Kemény Józs. App. dipl. Tran. IX. 9. A toroczkóiak, a mint egy későbbi perokmányban felhozták, nem mondtak ellen azért, mert az uj adománylevélben benne levő „Salvo jure alieno” kifejezésben elég biztositékot hittek magokra nézve; különben is csak királyi censusról volt szó, mit addig is fizettek, s igy igen közönyös volt reájok nézve, ha azt jövőben az adományozott Thoroczkay-családnak vagy bárkinek is fizetik, miután azt megfizetni mindenként kellett.. Különben az okt. 11-én s következő napjain végrehajtott beiktatásban Toroczkó váráról többhelyt, de magáról Toroczkó városáról mi emlités sincsen téve.

Ha ez okmányt a fennebbi okmányokkal – melyekben a szentgyörgyi uradalom tartozandóságai elő vannak sorolva – egybevetjük, kitűnik, hogy ezen uj adománylevélbe Toroczkó város furfangosan lett becsempészve; lehet, hogy a viszonyokat nem ismerő király Thoroczkay Ferencz előmondása szerint egyszerüen oda iratta a többihez, vagy még az is könnyen megeshetett, hogy a bemutatott darabokon ott volt, mint a fentebbiben is a vár megjelölésénél „a Toroczkó város közeli vár” vagy hasonló kitétel, miből az adományozó király, vagy okmánykiállitó korlátnoka is egész jóhiszemüséggel odacsatolta a többihez*A kolozsmonostori convent jelentését az abba beiktatott uj adománylevéllel együtt ujból átirta és helybenhagyta ugyan Lajos király Budán 1523. évi aug. 16-án..

Ezen becsusztatott pár szó a szegény toroczkóiakra századokig kiható szolgaság, határtalan szenvedés és üldöztetésnek lett kútforrásává, mert a hogy a Thoroczkay-család Lajos király fennebbi uj adománylevele birtokába jutott, azonnal elkezdette lassankint a toroczkóiak jogainak nyirbálását, bár ugy látszik – mintegy maga is megdöbbenve az elkövetendő jogtipráson – egyelőre a jobbágyi szolgálmányok követelésével felhagyott, s megelégedett azzal, hogy az akkor igen nagy mérvben űzött s nagy jövedelmet hajtó ezüst, arany- és ón-bányászatot kivette a toroczkóiak kezéből*Ezen virágzó bányaipar a család hanyag kezelése s a toroczkóiak ellenhatása miatt aztán szépen meg is bukott., mit Rákóczi Györgynek egy 1637-ben kiadott rendelete alapján vittek keresztül. Rákóczi ezen rendeletét*Kelt Fehérvártt 1637. okt. 26-án a fejedelem és Márkosfalvi Márton aláirásával; mellékelve van a toroczkóiaknak Ferencz császárhoz beadott folyamodásukhoz. Közölve a toroczkói perokmányok transumtuma 310–317. lapján, honnan kivonatozva adom., mint a jogfosztottak ellen elkövetett merénylet egyik legkiáltóbb vádlevelét ide iktatom. A fejedelmi rendelet igy hangzik:

„Miként előbb nemes és nemzetes főember szolgánk vitézlő Bálintyd György által értéstökre adtuk, most is akarunk tudósitani, hogy földesuratok, vitézlő Thoroczkay László, István, Zsigmond és János hiveinkkel az ezüstös ónbányáknak míveltetése iránt megegyeztünk, és azt földesuratoknak engedtük át bizonyos okok és módok alatt, azért nektek igen serio parancsoljuk, hogy a mint egyéb dolgokban tartoztok engedelmességgel uratoknak, ugy a bányák mívelésében is igen szófogadók legyetek és azt szorgalmatosan, híven míveljétek; álnokság és ravaszság dolgotokban ne találtassék, a mint már némely vakmerő, esztelen emberek magunk, szolgánk és az ispán előtt zúgolódtanak: nem jönne több ezüst Toroczkóról Fejérvárra, avagy, hogy beleszakadna a bánya. Ilyen vakmerő czigányságok és gonoszságok ne találtassék bennetek, hanem mentül nagyobb szorgalommal lehet, Istennek tartó lelketek szerint, ugy míveljétek igazán a bányát, mert ha zúgolódástok szerinti gonoszságban találtattak akármikor is, szabadságot adtunk a földesuraknak és magunk is segitséggel leszünk gonoszságtok ellen, és bizonyosak legyetek benne, hogy nem egyébbel, hanem az olyan gonoszságért érdemlett halállal büntetünk minden kedvezés nélkül secus nullo modo etc.”

E rendeletnek kimélytelen, mondhatnók kegyetlen modora tanusitja, hogy a fejedelem mennyire fel volt a toroczkóiak ellen ingerelve; rendelete, a mint a szegény toroczkóiak egy folyamodványukban kifejezik: „oly csodálatra és bámulatra ragadó hangon van irva, mint mikor tiszta időben hullana a ménkő.”

Az igazság őrjéül tekintett fejedelemnek ezen szigorú rendelete elszomoritá a toroczkóiakat, de nem rettenté vissza, mert ők nem csak a bányaszolgálatot, hanem a census-fizetést is megtagadták, s a földesurak erőszakos zsarolása ellen pert kezdettek, minek folytán országgyülés elibe evocáltattak; mi tényleg mutatja, hogy Toroczkót ez időszerint sem tekintették jobbágy községnek, mert ilyen országgyülésre sohasem evocáltatott.

Az 1659. évi beszterczei országgyülés febr. 16-ki ülése döntött a toroczkóiak sorsa felett, midőn a Barcsai Ákos elnöklete alatt törvényszékké alakult ország rendei előtt megjelentek Sárpataki Márton, Thoroczkay Péter, Zsigmond, másik Péter, Mihály, László; továbbá losonczi Bánfi Kata, előbb emlitett Thoroczkay Zsigmondnak és Toldalagi Susánna, a tatár fogságban levő Thoroczkay Ferencz neje, valamint Torma Borbála, Thoroczkay János özvegye, mint férjeik és azoktól való gyermekeik képviselői, s panaszt emeltek Toroczkó lakói ellen, kik, nem tudni mi okból, földesuraik ellen fellázadván, a jobbágyi szolgálatot megtagadták; kérték azért az ország fejedelmét és törvényhozóit, hogy Isten és igazság szerint itélnék el, s a fellázadt alattvalókat a jobbágyság jármába hajtanák.

Ezek után fennevezettek ügyvéde nem szükségből, hanem jó akaratból előmutatta II. Lajos királynak fennismertetett 1516-ki uj donatióját, melynek értelmében a toroczkóiak szintén várhoz tartozó jobbágyoknak tarthatók.

Az Aranyos szorosában Aranyosszék határát jelölő Örvénykő nyugatról nézve. (Rajz. Bicsérdy J.)

Mire a toroczkóiak ügyvéde és szószólója Szombatfalvi István ellenérvül azt hozta fel, hogy a toroczkóiak az aranyosszéki székelyekkel közösen birták a székelykői ugynevezett Toroczkó várát, s mint ilyenek régen székely szabadságot élveztek, s igy a mostaniak is semminemű jobbágyi szolgálmánynyal nem tartoznak. Gyenge érv volt ez, valamint csekély horderővel birtak a transumptumban bemutatott ezt bizonyitó okmányok is, melyeknek hitelességét az ellenfél ügyvéde kétségbevonta, s érvényességüket azzal is megtámadta, hogy ha eldődeik szabadok lettek volna is, az a mostaniakra, kik emberi emlékezet óta a jobbágyi igát hordtak, kihatással nem lehet. Nem volt még akkor ismeretes a toroczkóiaknak Endre királytól nyert szabadalomlevele, nem a szentgyörgyi uradalom tartozandóságait meghatározó Mátyás és Ulászló kori okmányok, s igy nem csodálkozhatunk, ha a félrevezetett országgyülés itélete a szegény elnyomott és jogfosztott toroczkóiak hátrányára ütött ki. Ezen itéletet Barcsai Ákos ekként bocsátá közre. „A jelenlevő erdélyi és magyarhoni részek követeivel bölcs és értelmes megvizsgálás és tanácskozás után, lelkiismeretesen megvitatva és megfontolva a mindkét részről felhozott érveket, azon határozatot hoztuk, hogy a fellázadt toroczkói jobbágyoknak teljes bűnbocsánat adassék, őket se nyilvánosan, se magánúton feleletre vonni, vagy éppen büntetni senki se merje, de jövőbe ők is ily engedetlenségeket mutatni ne merjenek, mint már eddig többször tették; hanem földesuraik iránt szófogadók és engedelmesek legyenek.

Ha pedig valaha a jobbágyi igát lerázni akarnák, s az engedelmességet megtagadnák, ugy mi, mint utódaink tartoznak fejedelmi karhatalommal is engedelmességre szoritani, mivel fellázadásuknak jogérvényes alapját kimutatni nem tudták, mert:

1-ször. A bemutatott szabadalomlevelek nem eredetiek, hanem csak átirtak.

2-szor. A bemutatottakból is inkább az tünik ki, hogy Toroczkó Tordavármegyében van, mivel az okmányban emlitett magasan fekvő vár nem az ők, hanem az aranyosszéki székelyek kezén volt és van jelenleg is.

3-szor. Ha a bemutatott iratok rendiben lennének is, szabadságukhoz jogigényeiket, mert emberemlékezet óta nem használták, elvesztették.

4-szer. A székelyeknek 1635-ben kiadott contractusa minden jogaikat elveszti, mert az akkor felszabaditottak szabaddá lettek, a jobbágyi állapotban hagyottak örök jobbágyoknak maradnak.

5-ször. A beadott harmadik levél inkább ellenök, mint mellettök bizonyit, mert midőn a Buttin család defectusával annak toroczkói birtokait és jószágait inpetrálták, s abba magokat beiktattatták*A Buttin-család a toroczkói census harmadrészét birta, melytől a Thoroczkay-család bizonyos vétség miatt elesett volt. A család kihalandó levén, census-részét végrendeletileg Toroczkó községének hagyományozta., hogy a Thoroczkay család ellentmondott, magából az okmányból is kiviláglik, különben is a Thoroczkay család adománylevele annál jóval előbb kelt.

6-szor. Végre a felmutatott levelekben (melyek székely voltukat támogatnák), Toroczkóról mi emlités sincsen téve.

Mindez okokból a toroczkóiak örökös jobbágyoknak nézetnek és itéltetnek, s azért mi jegyzői, bírói, ülnökei a táblának, valamint az erdélyi és magyarországi részek rendei, ezen törvényszéki elhatározásunkról való itéletünket, jövőre való eligazodhatás tekintetéből, ugy a folyamodók, mint a panaszlóknak kiadjuk. Kelt Besztercze városában márcz. 14-én Ao Dni 1659. Aláirva Extradata per Magistrum Michaelem Nadány suae celsitudinis protonotarium”*Megvan ezen itélet a toroczkói perokmányok trans. 310–317. lapján, honnan értelmének meghagyásával hűn kivonatoztam..

Ha a toroczkóiak igaz ügye gyengén volt támogatva, ugy az itélet indokolása még nyomorultabb volt, mert az erőszakos fait accomplit tekintette irányadóul, midőn az elferditett igazság kitisztázása lett volna feladata; de nem kell felednünk, hogy ez itéletet azon Barcsay Ákos uralma alatti országgyülés mondotta ki, mely többé önállósággal nem birt, mely adót bár mily jogtalan volt is, s minden egyebet a vasallus fejedelem kényekedve szerint szavazott meg. – A mit a magyar királyok leggyámoltalanabbika II. Lajos megkezdett, azt az erdélyi fejedelmek leggyámoltalanabbika Barcsay bevégezte. Igy lett a szabadságra nemcsak emberjogilag, hanem törvényszerüleg is jogosult toroczkói nép szolgává, igy lettek a szabad város polgárai jobbágyokká, s igy sodortattak oly viszonyok közé, mely ugy ezen népség, mint a bányaipar, kellő kifejlődését megakadályozta.

De a szabadságára féltékeny, a függetlensége élvezetéhez szokott nép türelmetlenül hordozta a ráerőszakolt jármat; e mellett akarva sem teljesitheté a követelt urbéri robotot, mert bányászati életmódja, mely hónapokig a bányák földalatti üregeibe, vagy a hámoroknál tartotta vissza, azt lehetetlenné tette, elannyira, hogy saját kevés földjeiket is fogadott napszámosokkal voltak kénytelen megmíveltetni. A földesurak ellenben szigoruan követelték a robottételt, arra erőszakkal is rászoritották, mi által a nemes fémek bányászata teljesen megszünt, az addig nagy mérvben üzött vasbányászat pedig hanyatlásnak indult. A kincstár maga is a nemes fémek művelésének szünetelése által károsan érdekelve levén, a mult század kezdetén Szebastián János nevű bányatisztet küldötte ki a toroczkói völgyben levő nemes fémek kikutatására, ezt megelőzte egy udvari leirat, mely az erdélyi bányászok sérelmeinek orvoslását igérte, s igy a szegény toroczkóiak a más czélból kiküldött Szebastianiban szabaditót vagy jogvédőt hive, készségesen támogatták tudományos észleleteiben, s kevésbé teljesitették a jobbágyi szolgálatot. A földesurak ennek következtében a fémkutatás ellen felléptek, s az 1702-ki fehérvári országgyülésen Szebastiánt jogsértéssel, a toroczkói népet lázadással vádolták; sőt hatalmaskodásukban annyira mentek, hogy Thoroczkay Péter felfegyverzett szolgáival megjelenvén, a toroczkói birót és egyik esküdtet felfogatta s Gyaluba inditotta. Ezen erőszak a lakosok részéről is ellenhatást idézett elő, mert a bányákban dolgozó nép a kiséretre ráütvén, azt szétverte, s a foglyokat kiszabaditotta.

Ezalatt Alvinczi Péter itélőmester rendeletére a kolozsmonostori convent levéltárából kikapták némely szabadlomleveleiknek hiteles másolatát, s azt előbb a kormányzó Bánffi Gy.-nek, april 8-án pedig az országgyülésnek is bemutatták. Ezzel szemben a földesurak Barcsaynak 1659-ki itéletét nyujtották be.

Az országgyülés most sem tudott a jogérzet magaslatára emelkedni, a toroczkóiak okmányát azon egyszerű okból, mert nem eredetiek mellőzve Barcsay itéletét minden pontjában helybenhagyta, s a lakosokat megintette, hogy fejvesztés büntetése alatt földesuraik ellen feltámadni ne merjenek*Az itélet kelt Fehérvártt az ország rendeinek 1702. april 8-ki üléséből. A toroczkóiaknak kiadott példányon ez van aláirva: „Extradatum per Magistrum Michaelem Simonffi secr. Reg. Mattis per Trann. protonotarium. Egész terjedelmében a toroczkói perokm. tár trans. 317–318. lapján..

A város birája két jelenvolt polgártársával az uralkodóhoz felebbezte az ügyet, de kik eddig gyötörték, még a kérvényezés jogát is megtagadták a szerencsétlen néptől, s a felebbezőket, mintha valamely nagy bűnt követtek volna el, fogságra vetették, sőt ezzel sem elégedtek meg, hanem mintha mindenképpen vérrel akarták volna a jogtalanságot megpecsételni, Tordavármegye egyik alispánja kiszállt Toroczkóra, hol 6 más ember elfogatását rendelte el, mit midőn a felebbezésben bizó toroczkóiak teljesiteni vonakodnának, a földesurak karhatalomért folyamodtak a kormányszékhez.

Történelmi vázlatunk legtragicusabb pontjához értünk. Oly eseményeket kell itt elbeszélnünk, melyek vérrel vannak e város krónikájába bejegyezve, melyek azon korszak durvasága és igazságtalansága ellen sötét vádpontokként tünnek fel a történelem lapjain. Sajgó sebeket kell is felujitanunk, többnemű érdekeket sértenünk, egyes hatalmaskodókat s a hatalmával visszaélt kormányzatot kell megrónunk, az igazságszolgáltatás ürügye alatt elkövetett legnagyobb igazságtalanságot kell itt kárhoztatólag felszinre hoznunk; de bár mennyire kényes legyen is e tárgy, melyet az ismeretlenség homályába igyekeztek elrejteni, fel kell a leplet emelnem, mert az ily tények a történelem itélőszéke elibe tartoznak, mert az ily példák jövőre nézve csak erkölcsjavitólag hathatnak, mert minden ártatlanul kiontott vér oly kincs, melylyel a népek hagyatékának tárgyalásánál lelkiismeretesen be kell számolnunk.

A gubernium a kért karhatalmi végrehajtást elrendelte, Rabutin tábornok német sergekkel s melléje rendelt aranyosszéki insurgensekkel 1702. nov. 17-én éjjel meglepte Toroczkót, a rémült lakosok közül a széleken lakók elmenekültek, a többiek a durva, ittas katonák által megrohantatva, a legkegyetlenebb verés közt összefogdostattak, keményen egybekötöztettek; a lakosok egy része embernél irgalmat és igazságot nem találhatván. Istennél kereste azt, s a templom keritésébe huzódott; de a keritésnek ajtai csakhamar behullottak a fejszék csapásai alatt s Isten hajléka csakhamar börtönné változott át, hová az egész város népe bebörtönöztetett, mig künn vagyonuk a katonák szabad szákmányává lett. A vad terrorismus s a templom mellett rögtönözve felállitott bitófa sem rettenté vissza a két bátor férfit, Ekkárt Andrást és Szabó Gergelyt, kik a karhatalmat vezető alispán előtt erélyesen tiltakoztak ezen népjogtiprás ellen. Népük jogainak e bátor védelmeért vértanui halállal lakoltak, mert egy percz alatt a katonák által megrohantatva, agyba-főbe verettek s félholtan felakasztattak; még többre is várt a hóhér kötele, midőn egyik vezénylő tiszt tanácsára a város legszebb leánya leeresztett hajjal térden csúszva járult a végrehajtásnál jelenvolt földesurok elibe s vérei számára kegyelmet esdett. A kegyelem csak azok számára lett megigérve, kik egy már előre elkészitett reversálist aláirni készeknek nyilvánitják magokat. A megrémült szerencsétlenek a legnemesebb halottak alatt görnyedő bitófákkal és a fenyegető halállal szemben aláirták a következő reversálist:

„Mi vétkes lázongók, nem gondolva két országgyülés határozatával, nem Isten és emberrel és a commissiók számtalanszor ismételt intéseivel, harmadszor is rebelláltunk, miért generalis Rabutin assistentiájával némelyek példás büntetéseket elvették; megérdemeltük volna, hogy mint megkeményedett nyakú, vakmerő emberek mindnyájan bünhödjünk, de földesuraink mindek ujból gratiájokba vettek, azért mi is egész városostól, kicsintől nagyig kötelezzük magunkat a következendőkre:

1-ször. Hogy többé soha afféle rebellióba, urunk elleni insurrectióba nem elegyitjük magunkat, s maradékainknak is meghagyjuk, hogy affélékbe ne elegyitsék magokat.

2-szor. Hogy ha akár köztünk levő, akár másunnan jövő ember lázitani akarna bennünket, az ilyet elfogjuk, vagy följelentjük földesurainknak.

3-szor. A bányákat híven, szorgalmatosan míveljük, tétovázás nélkül szolgálunk, szót fogadunk.

4-szer. Ha valaki ezen pontok ellen akár közönségesen, akár személy szerint vétene, fejével lakoljon az ország két rendbeli itélete szerint. Ezekre pedig jó akaratunkból minden erőltetés nélkül kötelezzük magunkat.

Költ Toroczkón, 1702. nov. 17-én. Következik több száz aláirás.”*Megvan a perokmányok trans. 318–320. lapjain. A guberniumnak Leopold által helybenhagyott, katonai karhatalmat elrendelő, Rabutinhoz intézett átirata 322–323. lapon.

Ezen önvád, melyet az akasztófák rémjelenetei alatt, vérbe mártott kardok intésénél irtak alá, a legnagyobb vád a zsarnokság és azt felhivott földesuri túlkapások ellen; két országgyülés elitélhette, a felséges gubernium gyilkolhatta ezen népet, de a történelem megvesztegethetlen itélőszéke fölmenti, az ártatlanul kiontott vért s az eloltott életekért való felelősséget a hatalmaskodókra hárintja.

Voltak, kik az aláirást egyenesen megtagadták, ezeket mindenfelé börtönökbe vonszolták, mások az erdők barlangjaiban bujkáltak; ugy ezek, mint a bebörtönzöttek közül nagyon sokan pusztultak el.

A templom feldúlatását az egyházi elöljáróság csak nagy pénzbeli áldozatokkal tudta megakadályozni; de az ott letéve volt irományokat, számos régi okmányt megmenteni nem lehetett, mert részben a katonák eltépték, részint a Thoroczkay család által lefoglaltattak; s többé a város azokat – minden kérelmezése és panaszai daczára – visszaszerezni nem tudta.

E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak ablakai kivülről veres szegélyzettel körülvéve, ezen minden évben megujuló emlékjelt tartják fenn a toroczkói anyák, hogy az utódoknak, valahányszor az ablakon kitekintenek, mindig eszökbe jussanak azon gyötrelmek és kínzások, melyeket eldődeik a szolgaságnak sötét napjaiban szenvedtek. Ekként van Toroczkó lakóinak e szokásában megörökitve az 1702. év gyászos emléke. Alig üdülték ki a szegény toroczkóiak ekkori fájdalmaikat és veszteségeiket, hogy Rabutin hű társa a kegyetlenségeivel annyi gyászemléket maga után hagyott b. Tiege osztrák tábornok 1704. márcz. 15-én a nemzeti ügy mellett lelkesülő Toroczkót éj idején megrohanta, lakóiból sokat legyilkolt, a templomot kiraboltatta, s a várost egészen elhamvasztotta*Lásd Bethlen Miklós önéletleirását és Kővári Erd. Tört. VI. k. 63. lap. Ekkor – mint Cserei mondja és a toroczkói egyház jegyzőkönyvébe is be van jegyezve – a szegény enyediek és az ottani tanulók és tanárok életben maradott része is Toroczkóra huzódott, ott templomoztak és folytatták a tanitást, s Toroczkó, a miben lehetett, segitette mindaddig, mig Enyedre visszaköltözködhettek. Eziránt többszörösen kifejezik az enyediek hálás elismerésüket azon iratukban, melyben Bajcsi András enyedi evang. lelkész és Kolozsvári Ist., Enyedi István tanárok a Toroczkón elhaló enyediek eltemetése módozatait meghatározzák. Ezen érdekes okmányt egész terjedelmében közli P. Szathmáry Károly „A gy.-fehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda Története” czímü műve 138–141. lap.. Ezen két egymást követett dúlás gyászvonásokkal fonta az 1702. és 1704. év emlékét a toroczkóiak történetébe. Az első még sajgóbb sebet s tartósabb szenvedéseket okozott, mint az utóbbi, mert a politikai gyülölet ontotta vér felszáradt, a hamvakból kiemelkedtek a házak, s pár évtized alatt a rombolás ki lett épülve, de az 1702. évi gyilkolásnak utóterhei másfél századig nehezültek e szegény népre, mert a toroczkóiak ez időtől fogva a földesurak naponta megujuló apró zsarolásainak, boszantásainak voltak kitéve; rá lévén szoritva, ez időtől fogva tették az ur dolgát, fizették a terhelő censust, s még e mellett 1740–50 közt nyakokra erőszakoltak az ugynevezett háztaxát, mi kezdetben csak 1 5 frt volt, de később annyira növekedett, hogy volt oly gazda, ki háztaxa, buza és vas-censusban 48 ezüst huszast vagy 16 pforint 80 krt fizetett*A háztaxa jogtalan voltát leginkább az tünteti ki, hogy a toroczkóiak azelőtt, sőt azután is mindig szabadon elzálogosithatták vagy el is adhatták belső telkeiket, házaikat, mi a tulajdonosi jognak legbiztosabb criteriuma volt. Ennek bizonyitására a számos okmány közül felemlitem azon 1622. apr. 4-én a toroczkói magistrátus előtt kelt contractust, mely szerint Nagy Gáspár Ekkárt Jánosnak 60 frttal adós levén, ez adósság lefizetése tekintetéből Toroczkó városában levő házát nevezett Ekkárt Jánosnak örökösen eladta fiuról-fiura 32 ftért. Ezen contractus eredetiben mellékelve volt a Thoroczkay József elleni perben, most pedig a város levéltárában van. Ez annyira megvolt, hogy a földesurak is csak ugy és oly házakat birtak Toroczkón, melyeket pénzen vásároltak saját taxás embereiktől. Még szembeötlőbben tanusitotta a tulajdonosi jogot az, hogy ősi szokás szerint a toroczkóiak magtalanság esetében is szabadon rendelkeztek belső telkeikről s hagyhatták azt és szabadon nyitott bányáikat is, a kinek akarták. A külső birtokokra nézve a földesurak azon, önkényes s csak későbbi időkben alkalmazott ellenőrködést gyakorolták, hogy a zálogra-adásnál a jószág túlságos megterhelését gátolták azért, hogy a maradékok általi visszaváltás könnyitve legyen. Később, hogy a dézma-szedésben zavar ne legyen, külsőségek megvételét csak ugyanazon uri részen levő embernek engedték meg.. 1717-ben az 5162. szám alatt kiadott királyi rendelet Toroczkó bányász-községet az adófizetésre nézve Vajda-Hunyaddal egy categoriába tette, de ez is csak irott malaszt maradt. 1784-ben Hora oláhai Sz.-György feldúlása után Toroczkóra mentek, hol a paptól követelték, hogy a császár parancsa szerint minden háztól egy fegyverest adjanak melléjök. A pap gondolkozási időt kért. Mig válaszát várták, a földesurak korcsmájának estek, hol a bor mámorába merültekhez csakhamar meg is jött a válasz, de azt a Kálnoki ezred harczosai hozták kardélükön, kik a lázongók nagy részét összeapritották, – még többet elfogva vittek Enyedre*Uzoni Fosztó Hist. unit. Tran. IV. 829.. Hiába viselte magát ez alkalommal is ildomosan a toroczkói nép földesuraival szemben, mert ezek zsarolásaikat ezután sem szüntették meg, miért a toroczkóiak 1786-ban a törvényellenesen felrótt háztaxa, s más terheltetésök orvoslása végett a kir. táblán pert kezdettek; de az italárulási szabadalomnál többet kieszközölni nem tudtak.

1786-ban avégett folyamodtak az uralkodóhoz, hogy régi kiváltságleveleiket törvényesen kereshessék, mit megnyervén szorgalmatosan s nagy költekezéssel kutatták a levéltárakat, igy találták meg Endre király 1291. kiváltságlevelének másolatát. Ekkortájt b. Thoroczkay József a család levéltárának felügyelője egy népes társulat előtt mondá: „Bolondok, mennyit költenek haszontalan másolatokra, mikor mi kevesebbért az eredetit is kiadnók”*Sőt egy akkor szolgálatban levő tisztjének a levéltár rendezésekor egy régi, hártyára irt okmányt is adott kezébe, mondva: hogy ez az az okmány, mely után a toroczkóiak annyit vadásznak. A tiszt kilépvén a gróf szolgálatából, elbeszélte a toroczkóiaknak, hogy mit hallott; ennek nyomán a község esketést vitetett végbe, s a kilépett tiszt és mások vallomása alapján inditotta meg a pert.. A toroczkóiak ezen nyilatkozat alapján 1794-ben a kir. táblán beperelték b. Thoroczkayt, a per egészen az udvarig felment, honnan 1798-ban azon kedvező itéletet nyerték, hogy Thoroczkay eskületétel mellett köteleztetett a kérdéses kiváltságlevél eredetijének kiadására; de b. Thoroczkay József megesküdött arra, hogy a keresett szabadalomlevél eredetije nincsen a családi levéltárban, s igy a per elenyészett.

A toroczkóiakat mindezen csalódások sem tudták leverni, s valahányszor alkalom nyilt, mindannyiszor felszólaltak és zörgették az igazság bezárult kapuit. 1816-ban a bányászati jogsérelmek orvoslására a kamara nyomozó bizottmányt nevezvén ki, ez Toroczkón is működött, s felvette a község panaszait; következő 1817-ben Ferencz császár Erdélyben útaztakor a toroczkóiak egy népes küldöttsége járult elibe s kiváltságaik megujitásaért esdett; minek következtében 1818-ban a kormányszéknek meghagyatott a toroczkóiak jogsérelmeinek gyors orvoslása. Következő 1819-ben ujból folyamodtak az uralkodóhoz, 1820-ban egy Bécsbe kiváltságlevél kieszközlése végett küldött követség számára kértek útlevelet; néhány évvel később ujból az uralkodóhoz és a fiscalis directorhoz adtak be folyamodványt*Ezen és a korábbi folyamodványok és mellékleteiből vannak a fenn közlött adatok egybeállitva.. 1835-ben Esztei Ferdinándhoz a végett kérelmeztek, hogy annyi rendbeli könyörgéseikre kegyelmes választ eszközöljön. A herczeg e kérést is áttette a kormányszékhez, hol ad acta tétetett s elvégre is hosszas utánjárás s nem kis költekezéssel tudták a kormányszéknél kieszközölni, hogy ha elégtételt nem nyerhettek is, legalább beadott számos folyamodványaikat okmánymellékleteikkel 1847-ben visszakaphatták.

Ott vannak most ezen másfél százados panaszoknak nagy halmazt tevő okmányai a község levéltárában; az azok közt kutató azok mindenikére ezer sérelmet, ezer szenvedést, ezer jogtiprást lát följegyezve, válaszul pedig mindeniken e két szót: tűrj és várj.

Törvénykezési és igazságszolgáltatási tekintetben is Toroczkó élvezte függetlenségét, biráit, tanácsosait, kikből a tanács állott, szabadon választották, s a vármegye eskette fel. A tanács elég nagy hatáskörrel birt. Külső és belső javak eladása vagy vevésekor szerződvényt állitott ki a város pecsétje alatt, itélt ex documentis et allegatis fekvő javak és zálogos ügyek kérdésében, bánya vagy hámori részesedést illető perekben. A bányászati kérdésekben zsinórmértékül szolgáltak a városnak ős időktől fogva használt „Bányászati constitutioi”. A biráki szék (mint a toroczkóiak nevezték) előtt folyó ügyekben a nagyfejű emberek (törvényértők) közül választott ügyvédek ágáltak duplicák és triplicákban. Bonyolultabb esetekben arbiterek elibe vitték a kérdést; megtörtént, hogy ily arbitereket néha a földesurak közül is kértek fel, mi később ürügyül szolgált a szabad biróválasztás jogának a család általi confiscatiójára.

Toroczkó város keletről felvett látképe, a Tilalmas és Ordoskővel hátterében.

1847-ben bekövetkezett a zsarolás hydrájának utolsó viczkándozása is, mert a földesurak a polgárok kezéből kivették az addig mindig gyakorolt szabad biróválasztás, szabad mészárlás*A húsvágás azelőtt mindig és mindenkinek szabad volt, ki azért a város közszükségeire a község pénztárába bizonyos csekély dijt fizetett le. A szombati hetivásárok alkalmával a város vásárbirája az idegenektől vámot szedett, mi a község közszükségeire fordittatott. és korcsmárlás jogát is*Bár a kormányszéknek 1784-ki rendelete értelmében, a toroczkói bányászoknak minden időben szabad volt saját belszükségletükre italt tartani és elárusitani. Ezen rendelet a perokmányok trans. 402. lapján. A szabad italárulást a kir. tábla 1786-ki itélete is érvényesitette a toroczkóiak részére. Lásd fennebb 206. l.. E mellett a vármegye is folytonosan gyötörte, kínozta a szegény toroczkóiakat, mit nagyban könnyitett azon körülmény, hogy Tordavármegye főispánja a birtokló családból volt; ezen az úton rendeltetett el a pereknek a földesurakhoz való felebbezése. A főispán nyomában az alsóbb hivatalnokok mindenféle zsarolásokkal terhelték a népet, más községektől felszedték az útcsinálási díjt s a toroczkóiakkal megcsináltatták stb.

A szegény toroczkóiak tűrtek és vártak, de nem oknélkül vártak, mert közelgett azon nagy korszak, mely gyógyirt hozott oly sok idő óta sajgó nyilt sebeikre, mely végre a méltatlanul szolgaságra vetetteknek meghozta a szabadulás nagy napját. 1848 volt ez, az emberiség ébredésének azon nagyszerű korszaka, mely trónokat reszkettetett s döntött halomra, mely annyi elnyomott népre derité fel a szabadság hajnalát, s mely hazánkban is addig szolgaságban tartott több millió embert szabaditott fel. 1848 a toroczkóiaknak is több százados elnyomatásra meghozta a szabadulás napját, s addig elodázott kérelmeikre oda irta: „Szegény nép, találj valahára igazságot s légy szabad.” E nagy korszak nagy vívmányai tették azt, hogy a toroczkói vasmívesek által gyártott vasból nem a leigázás bilincsei, hanem szabadságot védő fegyverek gyártattak.

Toroczkó népe mindvégig hű is volt a haza szent ügyéhez, mely nekik szabadulást hozott; elhatározottan lépett sorompóba a megtámadott szabadság s óriási vívmányainak oltalmazására; munkaedzett fiai a bányász-csákányt fegyverrel cserélték fel, s midőn a fiatalabb nemzedék mint önkéntes sorakozott a 11. 32. és 73. honv. zászlóaljakba, s azokkal a csaták vészeiben osztakozva, nyertek hősi babért, addig otthon az idősebbekből egy 280 főből álló nemzetőr-csapat alakult, mely a várost az oláhok megtámadásai ellen fedezte és védte. Ez irányban leginkább igénybe véve akkor voltak, midőn az oláhok roppant tábora a szomszéd Toroczkó Szent-Györgyöt elhamvasztotta, s jobbágylakóiból azokat, kik el nem menekülhettek halomra gyilkolta*A mint azt alább Szent-György leirásánál fogom előadni.. Ez a sors várt Toroczkóra is, melytől csakis nemzetőreinek elszánt védelme menté meg. Ugyanis ők eltökélve utolsó emberig védni magokat, állást foglaltak a város Szent-György felé eső végénél; az oláhok azonban cselt használva, nem itt, hanem a várost megkerülve, a túl oldalról rohanták meg, s már be is hatoltak a városba, midőn ott termett a bátor nemzetőrcsapat, s egy elszánt útczai harcz után visszavetette őket. Azonban a prédaleső oláhok nem távoztak, hanem a város körül a gyümölcsösök és kalongyák közé megbujva várták az éjt, hogy annak sötét leple alatt végrehajtsák sötét népgyilkoló szándékukat, melyet Sz.-Györgyön oly rémes előzmények közt kezdettek meg. Toroczkó helyzete a legválságosabb volt, mert a város minden oldalra szolgáló útczái által minden irányban nyitva és a sok oldali megtámadásnak volt kitéve, mely ellen nemzetőreinek sokfelé feloszlott csapatja a 8–10,000-nyi ellennel szemben alig védhette volna; azért azon cselt használták, hogy vagy 40-en, egybeszedve a nemzetőrség és az iskola dobjait, a Székelykő felől nyitva levő oldalon észrevétlenül kilopództak, s a Székelykő oldalára felmászva ott egyszerre elkezdtek iszonyatosan dobolni, lövöldözni, s roppant kiáltozás közt a városba levonulni, hol fenhangon kiabálták hivják elő a birót, hogy a megérkezett 3000 aranyosszéki nemzetőrnek vacsorát és szállást rendeljen. Az oláhok félénkebb része már a hegyek viszhangja által sokszorozott lövöldözés és dobszóra megfutott, kik hátra maradtak, a szóval beszálásolt 3000 székely megérkeztének hallott hirére eszeveszetten futott szét, s Toroczkó meg volt mentve, többé háborgatni nem is merték egészen az oroszok megjelentéig; akkor azonban, midőn az oroszok Tordán megjelentek, s Aranyosszéket behódoltatták, egy Csurilán nevű oláh tribun vagy két század magával megjelent Toroczkón, tudva, hogy azok az orosz sergek közelléte miatt nem fogják védni magokat, s miután néhány polgárra sarczot vetett, a fegyvereket beszedte, s a magyar zászlót eltépte, kihuzódott a városból*Csurilán most Offenbányán ajtóról ajtóra koldulva, tengeti nyomorult vérfertőztette életét.. Igy menekült meg Toroczkó nemzetőreinek elszánt bátorsága, s az eszélyes csel által Enyed, Felvincz és Szent-György gyászos sorsától, melyet az oláhok vad eltökélése kimért volt számára.

Torockó

2010-01-14T23:58:00.000-08:00

Torockó

Székelykő

Az Erdélyi-középhegység keleti részén, délkelet-északkelet irányban húzódik a 75 kilométer hosszú, 20-25 kilométer széles Torockói-hegység.
Rendkívül változatos vidék: mészkőszirtek, 1300 métert meg nem haladó sziklacsúcsok, szurdokvölgyek sorakoznak a területén.
A táj az Erdélyi Érchegységnek is része, ahol évszázadokon át vasércbányászat folyt.
Központja az Ordaskő (1250 méter) és Székelykő (1128 méter) közötti medencében Torockó.

Múltja
A nagyközség délről a Kőközi-szoroson, északról a Borrévi-szoroson át közelíthető meg.
A VII-VIII. században szlávok telepedtek le a környéken.
Ők kezdték el a vasbányászatot.
A helység neve is tolük származhat: toroszkő, troksz szavak vaskövet, vassalakot jelentenek.
A honfoglaláskor magyarok szállták meg a medencét, később a gyorsan gazdagodó Toroczkay-család német vasműveseket hívott a vidékre.
A gazdag érclelőhelyek és a táj szorgalmas lakói révén jelentős központtá fejlődött Torockó.
A német telepesek a sebes folyókon vízierővel hajtott hámorokat (vasérctörőket) építettek.
A sziklacsúcsokon: Székelykőn és Torockószentgyörgy felett vár épült.
Jelentős időszak Torockó életében János Zsigmond uralkodása.
A lakosság ekkor tér át az unitárius vallásra, és a községet azóta is csak e hit hívei lakják.
A XVI. század végén iskola létesült Torockón, majd 100 évvel később megépült az unitáriusok ma is álló temploma.
A Rákóczi szabadságharc kurucaihoz sokan csatlakoztak a község lakói közül.
1702-ben a véreskezű Rabutin tábornok megtámadta a falut, és november 17-én a Fő terén akasztatta fel Ekart Andrást és Szabó Gergelyt, akik tiltakoztak az osztrákok önkénye ellen.
Őket a község azóta vértanúként tiszteli, emlékükre festi pirosra a régi házak ablakkereteit.
Két évvel később Tige osztrák generális újabb megtorlásként felgyújtatja a falut és leromboltatja a torockószentgyörgyi várat.
1784-ben Torockó ismét a tűz martaléka lett.
A Horea parasztfelkelés hadai gyújtották fel.
Ennek ellenére a földesurak szerint a torockóiak Horea hívei voltak.
Így a lakosságot két irányból is hátrány érte.
A megpróbáltatások után óvatosabbak lettek: vezetőikkel jogi eszközökkel igyekeztek önállóságukat visszaszerezni. Ekkor sem sikerült.
A legszebbnek tartott erdélyi település az Erdélyi Szigethegység keleti részében.
Erre a jellegére utalnak az 1870 táján, egy tűzvész után épült híres "fehér házai".
A település fölé emelkedő Székelykő jellegzetes formája miatt Torockón kétszer kel fel a nap, ahogy ezt Jókai az "Egy az Isten" című regényében megírta.
A szikla onnan kapta nevét, hogy a falu urai a XIII. században a közeli Aranyosszékről székelyeket hívtak segítségül a tatárok ellen, a segítség fejében pedig megkapták a hegytetőn akkoriban álló várat és környékét.

Jelene
Erdély legnyugatibb székely végvára, a magyarok lakta Torockó.
Torockó talán Erdély legszebb faluja, mind természeti fekvését, mind építészetét illetően.
A Torockói-medencében, a Székelykő lábánál fekvő falu központja, Torockó főtere, nemrég Europa Nostra díjban részesült.
Torockó központjában áll az unitárius templom, és a legtöbb látnivaló is itt van, de nem mindennapi látvány maga a falu sem, fehérre festett kis házaival és a drámaian fölé magasodó Székelykővel.
Torockó másik nevezetessége különlegesen gazdag, díszes népviselete, amelynek ékes darabjait a Néprajzi Múzeumban lehet megtekinteni.
Érdemes kirándulni Torockószentgyőrgyre, felkeresni az unitárius templomot és a Torockó-i vár romjait.

Medgyes

2010-01-14T23:49:00.000-08:00

Nagyszebentől 56 km-re északkeletre, a Nagy-Küküllő két partján fekszik, Segesvártól 39 km-re, Balázsfalvától pedig 41 km-re.

Medgyes

Nevének eredete

Nevét a magyar Medgyes nembeli székelyektől származtatják, akik egy ideig itt telepedtek meg.

Története

1267-ben említik először Mediesy alakban. Honfoglalás kori székely település, neve a székely törzsnevek között található.

1267-ben az elköltözött székelyek helyére a Rajna és a Mosel vidékéről német telepesek jöttek.

A 14. századtól a szász Medgyes-szék székhelye, szabad királyi város.

1438-ban a Mezid bég betörő török csapatai dúlták fel. Mátyás király a várost hármas kőfallal vetette körül, mely bástyáival együtt jórészt ma is áll. Erődített evangélikus temploma 1482-re készült el; többek között Mátyás és Bethlen címerei díszítik, szárnyas oltára 1480 és 1490 közt készült.

1529-ben János király vezére, Kun Kocsárd ostromolta, végül 1530-ban hosszas ostrom után kapitulált.

Ide menekült 1534-ben Lodovico Gritti erdélyi kormányzó, de a magyarok a falakon rést lőve betörtek, és Majláth István erdélyi vajda parancsára lefejezték.

A város több fontos történelmi esemény színhelye volt. 1545-ben a szászok Medgyesen mondták ki a lutheránus hitvalláshoz való csatlakozásukat.^[2]

1576-ban itt, az országgyűlésen kérték fel a lengyelek Báthory Istvánt lengyel királynak, s ugyanitt választották fejedelemmé Bocskai Istvánt 1605-ben.

1614. január 16-án itt, a ferenciek tornyában koncolta fel a nép Báthory Gábor fejedelem gyilkosait.

1658. január 9-én az itteni országgyűlés fosztja meg II. Rákóczi Györgyöt fejedelmi trónigényétől, de január 24-én ismét fejedelemnek ismeri el.

A 17. században többször országgyűlés színhelye.

1705-ben Forgách Simon ostrommal foglalta el a császáriaktól.

1849. március 2-án itt verte meg Bem Puchner seregét; Stephan Ludwig Roth szász kormánybiztost hazaárulásért halálra ítélte, és Kolozsvárott kivégezték. A szászok mártírként tisztelik, emlékmúzeuma is van. A város 1876-ban Nagy-Küküllő vármegyéhez került.

1918. január 8-án a szász nemzetgyűlés itt mondta ki a Romániához való csatlakozást. A trianoni békeszerződésig Nagy-Küküllő vármegye Medgyesi járásának székhelye volt.

Népesség

Népességi adatok nemzetiségi eloszlásban a hozzátartozó településekkel együtt:

Összesen	Román	Magyar	Német	Roma (cigány)	Egyéb
1910-ben
9899	3269	1721	4457		452
100%	33,02%	17,39%	45,02%
1941-ben
21 454	8966	3256	7864		1368
1977-ben
65 072	41 921	9172	13 080	655	244
100%	64,42%	14,10%	20,10%	1,01%
1992-ben
64 484	50 413	8683	2859	2426	103
100%	78,18%	13,47%	4,43%	3,76%
2002-ben
55 153	45 417	6530	1137	1959	110
100%	82,34%	11,84%	2,06%	3,55%

Látnivalók

A város legvonzóbb látnivalója a külön várfallal és tornyokkal körülvett gótikus erõdtemplom. A templom 1488-ben épült gótikus stílusban; az idők folyamán több átalakításon ment keresztül. A talaj szerkezete miatt kissé ferde tornya 1460-ban épült, 1550-ben három emelettel megemelték, 1551-ben pedig négy saroktornyocskát kapott annak jeléül, hogy a városban bíróság működik. Akkor nyerte el a mai 68,5 méteres magasságát. 1783-ban kicserélték a tetőszerkezetet, és megjavították a tornyocskákat. Ugyanakkor levették a torony csúcsáról az 1550-ben feltett aranyozott gömböt, és a hagyományok szerint felolvasták az ősök üzenetét. A torony jó megfigyelőállásnak bizonyult. Azokban a bizonytalan időkben a trombitásnak igen nagy szerepe volt, a torony tetejéből „kitrombitálva” hirdette a veszélyt. Esetleges hibájáért, amely a város szenvedését okozta, kidobták a toronyból. Innen származik a Trombitások tornya elnevezés. Mátyás király ebbe a toronyban záratta be 1476-ban a Drakula néven ismert Vlad Ţepeşt.

A templom belső falain 14–15. századi freskók láthatók. A késő gótikus szárnyas oltár 1480-ban készült; képei Jézus szenvedéseit ábrázolják. A Keresztre feszített Jézus jobb karja alatt Bécs látképe látható: ezt azzal magyarázzák, hogy a táblaképek valószínűleg ott készülhettek. A templom falát sok helyen a hívők által adományozott keleti szőnyegek díszítik, némelyik 16. századi. A templomban található az ország legrégebbi, a 14. század végén készült bronz keresztelőmedencéje. A szószék baldachinját 1679-ben Sigismund Moess mester készítette. 1755-ben épített orgonája hangversenyek szervezésére alkalmas. Ilyenkor a templompadok háttámláját átdöntik, hogy a jelenlévők az orgona felé ülhessenek.^[3]

A római katolikus templom is a 15. században épült, kívülről gótikus, belül barokk és rokokó stílusú. A templom melletti volt kolostor épülete, ma városi múzeum történeti és néprajzi kiállítással.
Hermann Oberth-emlékház
Stephan Ludwig Roth-emlékház
Schuller-ház: annak ellenére, hogy e ház minden dokumentum szerint 1588-ban épült, ez az adat megkérdőjelezhető, hiszen a tulajdonosa, Johannes Schuller polgármester 1586 júlisában halt meg. Ebben az épületben szállt meg több erdélyi fejedelem is, amikor átutazóban volt Medgyesen; Báthory Zsigmond fejedelem is lakott benne az egyik országgyûlés alkalmával. Később a Schuller család leszármazottjai laktak benne, majd több éven át fogadó és söröző működött benne. 1993 óta egy kormányhatározat alapján a város polgármesteri hivatala rendelkezik felette. Jelenleg a Német Demokrata Fórum bérli. Az épületben van egy 130 fépőhelyes előadóterem, több kiállítóterem, fogadószoba és hat vendégszoba. Az U alakú épület belső udvaráról igen szépen látszanak az emelet árkádos sorai. A boltíves bajárat két oldalát tartóoszlop övezi, amlyen kőoroszlánok vigyáznak a házra. Ezek másolatok: az eredeti kőoroszlánok a Szent Margit-templomban vannak kiállítva..^[4]
Hann-ház
Gustav Schuster-ház
Rosenauer-ház
Ferenc-rendi kolostor
Zsinagóga
Harangok tornya
Szabók tornya
Aranyművesek tornya
Kötélsodrók tornya
Kerékgyártók tornya
Steingasser-torony
Forkesch-torony
Mária-torony

Segesvár

2010-01-14T23:36:00.000-08:00

Segesvár

Ha azt hallom Segesvár, akkor az jut eszembe, hogy e város Erdély, sőt Románia egyik leglátogatottabb települése, vonzó turisztikai célpont úgy belföldi, mint külföldi turistáknak. Azonban a turisták csupán egy maximum két napot/órát töltenek el a városban, mivel ennél hosszabb időre nem igazan nyújt szórakozási lehetőséget. Legtöbben meglátogatják a várat, és utána esetleg megebédelnek, majd lelépnek. Egy-két helyi civil szervezet már feldobta azt, hogy egy hosszabb távú fejlesztési tervet kellene készíteni Segesvárnak, amely arról szólna, hogyan lehetne hosszabb időre "fogva tartani" a turistákat, de ez megrekedt az ötlet szintjén, többek között a rossz kommunikáció miatt is.

Nagyobb térképre váltás

A polgármesteri hivatalnak, úgy tudom a Turisztikai Minisztériummal együtt volt egy közös terve: az úgynevezett "Dracula Park", ami szerencsére nem valósult meg. Segesvártól kb. 1-2 km-re fekszik az a terület, ahova a "Dracula Parkot" szerették volna felépíteni. Ez egy erdővel körülvett lapos terület, amelyen öreg tölgyfák alusszák több mint száz éves álmukat. Természetesen ha hagyják, mert az is előfordult, hogy pásztorok tűzet raktak az élő fa kérgébe. Kellemetlen meglepetés lett volna számukra a szászok több éves békés és kellemes majálisolása után Dracula gróf szellemének a beköltöztetése. Nagyon csodálkoztak volna azon, hogy mennyire megváltozott a világ. Különben tervbe volt véve egy pár fának a kivágása is. E terület neve: "Breite", azaz szélesség, tágasság, terjedelmesség. Jelenleg természetvédelmi területként van nyilvántartva.
Miért "Dracula Park"? Segesvárról él az a mítosz, hogy városunkban lakott egy ideig Vlad Dracul, aki a történelemben elsősorban ellenségeinek/összeesküvőinek a tőrbehúzatásai miatt vált negatív történelmi személyiséggé. Ő Havasalföld fejedelme volt, kicsi a valószínűsége annak, hogy az amúgy is zárt szász közösség befogadta volna köreibe. A várban található egy olyan épület, amely ki van tűntetve azzal, hogy ő ott lakott. Ez egyben vendéglő és szálloda is.

A várost a németek építették fel, és benne vagyunk egy olyan közegben, amelynek már más az összetevője, ugyanis a többség románokból áll, de a mag az szász, és mindig is az marad. A városban érződik, hogy az emberek nem igazan tartják magukénak a várost, ők csak bevándorlok, és örökbe kaptak valamit, amivel nem igazan tudnak mit kezdeni. A vár is eléggé elhanyagolt állapotban van, az épületek többségét egy német alapítvány újította fel, vagy azok akik hotelt vagy motelt nyitottak. Most két éve újították fel a csatornarendszert és azóta sárban, porban járunk a varban, mert nem voltak képesek lekövezni. Közben kialakult egy vita a polgármester és egy civilszervezet között, a szervezet kérte, hogy őrizzék meg az eredeti kövezetet, a polgármester viszont nem így szerette volna. A törvényre kerültek emiatt, és dacból a tavaly nyáron semmit sem dolgoztak a várban. Az idén viszont meg van ígérve, hogy rendbe hozzák az utakat.
Ez a magatartás nem volt jellemző a szászokra. Ők nagyon erős közösség-összefogó erővel rendelkeztek. Egyik jele ennek a szomszédságba való szervezkedés volt, ami azt jelentette, ha valaki meghalt, egy bizonyos összeggel hozza kellett járulni a tagoknak a temetéshez, azonkívül segíteni kellett más formában is (sírt ásni, koporsót vinni stb.). De nem csak ennyiből állt, hanem a közösség tagjai mulatságokat is szerveztek, és valószínű más fontosabb eseményeken is részt vettek. Ezt átvették a magyar és román közösségek is, de másképp működik, mert itt a tagok ritkán találkoznak, és nem igazan ismerik egymást. A fizetés pedig egy-egy temetés alkalmával kötelességé alacsonyul, pont az anonim jellege miatt.
A magyarok eléggé szét vannak szóródva a városban, és aki nem dolgozik magyar közegben, vagy nincs gyereke magyar iskolában, eléggé elszigetelődik mindattól ami magyar. Csak a családban van lehetősége arra , hogy magyarul beszeljen, vagy még ott sem, ha egyik fél román. De a románok nem annyira ördögök, azért jól ki lehet jönni egyesekkel.

De most lássuk csak mit is mondanak a képek. Az első jól ábrázolja az új és a régi, azaz a szocialista és a középkori város közötti ellentétet. A kép Székelyudvarhely illetve Brassó felől jövet készült. A jobb oldalon még látható rajt egy pár régi ház, de a bal oldal a szocializmus áldozata lett. Ott tátongnak a szürke tömbházak, amelyeknek meg húsz év után se sikerült színbe öltözniük. Úgy látszik nem igénylik ezt az emberek, inkább a lakások belsejébe fektetnek. A dombtetőn a Hegyitemplom látszik, mellette a valamikori német gimnázium épülete. A templom és az iskola együtt, mint Reményik Sándor versében.

Nézzük meg közelebbről a régi várost. Az Alsóvárost - a várfalon kívüli részt - megmentette a változás, különben sokkal több házat romboltak volna le, mert már elkezdődött a pusztítás. E megsemmisítés egyik kézenfekvő eredménye egy óriási félkész épület, ami mai napig is ott tátong a vár aljában, és nem tudják mit kezdjenek vele. El akarták adni, de nem sikerült. Így ott áll szennyezve az elénk táruló képet. Nem messze tőle kis zöld területnek örülhettük, de nem sokáig, mert oda egy "kolosszust" kezdtek el építeni, nem messze tőle pedig egy szállodát, amely teljesen elzárja sok épület kilátását. E terület a házak lebontása után hosszú ideig zöldövezetként állt, itt tartottak a fesztiválok ideje alatt a nagyobb koncerteket. Most pedig a tanács úgy döntött, hogy a zöldövezetből parkolót csinál. Itt fontos talán meg megjegyezni, hogy a belvárosban nincs még egy játszótér sem!!!
A második kép a valamikori leányiskolát ábrázolja. A szocialista időkben német nyelvű iskolaként szerepelt, akkoriban két ilyen iskola volt és egy gimnázium, ma már csak egy van, és oda is inkább román gyerekek járnak, mivelhogy a szászok többsége kivándorolt. Magyarok nem igazan járnak német iskolába, mert nem engedhetik meg ezt maguknak. Fontos magyar iskolába járni, azért mert mindig fennáll az a veszély, hogy megszűnik egy osztály, ha nem lesz elég gyerek.

A valamikori leányiskola előtt régebben egy fűzfa állt (most egy szobor!) alatta paddal és idős emberek meséltek, hogy találkozóhelye volt a fiatal pároknak. Átellenben található a mozi, amelyet most felújítottak és egész modern klubszerűséget rendeztek ott be. Filmeket is vetítenek, hangulatos. Csak most mar nem igazan járnak az emberek moziba. (A nyolcvanas években kedvenc időtöltéseink közé tartozott!) A mozitól nem messze folyik a Nagyküküllő rajta, egy híd, amely a folyó túlsó partjához vezet. Ott található a több mint 100 éves református templom Alpár Ignác tervezésében. Azt hiszem van némi különlegessége, elüt a klasszikus templomoktól. E híd helyett valamikor egy födeles híd állt, amelyet a 70-es évek árvize vitt el.
Az iskolától tovább haladva a főutcán jobbra található gimnázium, amelyben magyar osztályok műkődnek, majd balra látható a valamikori "Csillag" azaz "Steaua" étterem/szálloda.

Valamikor valóban csillagként volt kezelve, de lejárt már az ideje, mint általában a Csillagoknak. Az épületet visszakapta a valamikori tulajdonos, a szállodát úgy hallottam, most korszerűsítik, a földszinten pedig egy elég jól menő turkáló működik. Ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert az alsóváros csupa turkálóból meg bankból áll. A szálloda előtt van felállítva a románok latin származási elméletét alátámasztó szobor: a Romuluszt és Rémuszt szoptató farkas, amely a "változások" után került oda. A farkas sóvárogva és egyben ijesztően figyeli a várat.

Tovább haladva a szállodától nem messze van meg egy elég érdekes saroképület, ez valamikor egy család tulajdonát képezte, itt szolgált valamikor nagyanyám. Különben a magyarok közül sokan szolgáltak szász házakban, a környező falvakból szivárogva be, a jobb megélhetés reményében. Úgy tudom e ház földszinti részét mindig üzlethelyiségként használták. Mellette fekszik a Román Posta és Romtelecom székhelye, egy elég ronda szocialista építmény, amely teljesen kirí a képből.

A postával szemben a sarkon egy nagyon szép épület áll, sajnos eléggé el van hanyagolva. Közelében van egy kis park, elég silány szegény, de "jobb mint semmi", így szokták mondani. A park helyén állt valamikor a piac. Ha tovább megyünk még találunk egy pár olyan házat, amelyet érdemes megnézni, most nem olyan rég kezdték őket kipofozni.

Érdekességként még megemlíteném, hogy valamikor itt a főutcán ment végig egy kis gőz által hajtott vonat Szeben felé. Sokáig csodálhattuk mozdonyát kiállítva egy zöldövezeten, de sajnos úgy hallottam, Szeben városa "elcsalta tőlunk" és így szegényebbek lettünk. Helyébe kaptunk egy másik gőzmozdonyt, ami a vonatállomás előtt van kiállítva.
A várat több irányból is meg lehet közelíteni. Ha autóval szeretne valaki felmenni, fizetnie kell. Ez nem érvényes azokra az autótulajdonosokra, akik a várban laknak, vagy ott dolgoznak. Ugyanis a Polgármesteri Hivatal is a várban található, pontosan a Kolostor templom közelében.
Háta mögött állt Petőfi Sándor szobra, de ha jól emlékszem 1997-ben a szobor mellett földcsuszamlás következtében leomlott a fal, és miután újraépítették, a képből kimaradt Petőfi. Én a szobrot nem szerettem, mert nagyon öregnek mutatta be Petőfit, és az arcán semmi jelét nem láttam a forradalmi lelkesedésnek. De azért jó érzés volt őt ott látni.
A Kolostor templomot használják a szász evangélikusok a legtöbbet, inkább itt tartják az Istentiszteleteket, de múzeumként is működik. Azonkívül nyáron minden pénteken koncertet rendeznek, nagyon sokszor külföldi - főleg német - meghívottakkal, és a legtöbbször nem kell fizetni.
A múzeumot működtetők panaszkodtak egyszer, hogy a magyar turisták nagyon bonyolultak, mert általában elvárják, hogy mindenki magyarul beszeljen. Ha valóban létezik ilyen, akkor ez valószínűleg azért van, mert sokan azt gondoljak, mivel valamikor nagyon régen ez a terület Magyarországhoz tartozott, itt mindenki kellene magyarul beszéljen. De elsősorban az már nagyon régen volt, másodsorban a magyar királyok/fejedelmek autonómiát biztosítottak a szászoknak, így a szászok eléggé elzárt és szoros közösségekben éltek, és nem igazán engedtek be akárkit köreikbe. Egyszer, ha jól emlékszem, egyik Rákóczy fejedelmet egyszerűen nem engedték be a városba.
Tehát Segesvár valamikor színtiszta német(szász) város volt. A magyarok a közeli falvakból szivárogtak be. Most is csupán 18 százalékát képezik az összlakosságnak, így szorványvidéknek lehet tekinteni. Emiatt a városban ritkán lehet magyar szót hallani, például Székelyudvarhelyhez képest. Három magyar egyház van: református, katolikus és unitárius. Azonkívül van egy kisebb szabadkeresztyén egyesület... és van magyar iskola!!!, De természetesen nem különálló magyar iskola, hanem az iskola keretén belül román osztályok is műkődnek.
A szórványban jobban oldódik a magyarság, és itt érezhető a legjobban, hogy fogyunk. Városunk legtöbbször kimarad a magyar vonatkozású hírekből. Marosvásárhely alig 54 km-re fekszik Segesvártól, és ott van magyar rádióadó, de nagy ritkán, vagy egyáltalán nem lehet Segesvárról valamit hallani. Lehet ez a mi hibánk is, de az is lehet, hogy mi nem vagyunk érdekesek.
A varban található meg a római katolikus templom, Úgy tudom, egy ferences rendű kolostor helyére épült. A belseje rövidzárlat következtében leégett. Most inkább a fa dominál a templom belsejében, nem a kő, és én ezt szeretem, mert melegebb.

A magyar katolikus közösségben indult újra a változások után a cserkész mozgalom, azonkívül megalakították a "Caritas" Segesvári székhelyét. Volt olyan időszak, amikor a református fiatalok/gyerekek is odajártak, mert jó volt a közösség. Ez függött attól is, hogy ki volt a lelkész. A Caritasnak a várban van egy olyan épülete, amelyben meg is lehet szállni, de nyáron ajánlatos előre lefoglalni a helyeket.
A várban elég sok motel/hotel található. egyik közülük a "Szarvas Ház", amely nemcsak szállodával és étteremmel rendelkezik, hanem olyan termekkel is, amelyekben kiállításokat szerveznek.
A Szarvas Ház előtt található a valamikori várpiac, amelyet most teraszként használnak nyáron a különböző kocsmák/bárok. Van egy olyan cukrászda itt, amelyben angol süteményeket lehet vásárolni, a ház neve: "House on The Rock". Ez különben egy skót nő által létrehozott alapítvány központja. Egyfajta Népfőiskola is működik benne.
A várpiacon szervezik meg minden év júliusában a Középkori Fesztivált és augusztusban az Interetnikai Fesztivált. Ugyancsak augusztus hónapjában rendeznek egy Kamarazene Fesztivált, ez utóbbi inkább a Polgármesteri Hivatal dísztermében játszódik le. Ugyanakkor július utolsó vasárnapján tartják (ha már az ünnepségekről esett szó) a Petőfi ünnepélyt Fehéregyházán (tudniillik Petőfit a Segesvár melletti Fehéregyházán láttak utoljára). Én személyesen rég nem vettem részt ezen az ünnepségen, de mindjárt a változások után maximálisan lehetett ott fokozni a hazafiasság érzését, és elérzékenyülni se volt szégyen. Petőfi versei is besegítettek ebbe. Akkor sok beszéd elhangzott az "Édes Erdély"-ről, az "Itthon maradás"-ról. Ma már nem tudom hogyan folyik le egy ilyen ünnepség.
Szeptemberben már három alkalommal is megrendezték a Fúvós Zenekarok Fesztiválját, Tehát nyáron van némi kulturális ajánlat, de télen is van egy Nemzetközi Blues Fesztivál.
A Szarvas Házzal szemben vele található a "Sighisoara" szálloda (az alsó képen a zöld épület), talán a leghíresebb az összes közül. Nagyon hangulatos terasza van hátul, és azok is igénybe vehetik természetesen, akik nem vendégek. az árak úgy általában nagyobbak a várban, mint az alsóvárosban.
A vár legmagasabb pontján fekszik a valamikori német gimnázium. A nevét Joseph Haltrich-ról kapta, aki egy elég híres tudós volt. A repülőgépgyártásban volt valami szerepe. Mellette áll a Hegyitemplom, azaz Bergkirche, e közösség valamikori két alapköve. (A felső képen) A templom közelében van a temető, ami nagyon szép. Nyomon lehet követni Segesvár népszerűbb szász/német neveit. Az iskolához egy fedett lépcső vezet fel, ami valamikor azért épült, hogy védelmet biztosítson és megkönnyítse a feljáratot. Ma már a városban nagyon kevés szász él, többnyire öregek vagy vegyes házasságban élő fiatalok.
A vártornyok különböző céhek tulajdonában voltak. Többnyire el vannak hanyagolva, viszont kettőt: a Csizmadia és a Kovács tornyot sikerült felújítani. Az egyik a helyi rádióadó székhelye, a másikban pedig színháztermet akartak kialakítani, de aztán nem lett úgy igazán semmi belőle, de felújították. Néha kiállításokat szerveznek ott.
Még talán az Óratorony maradt. A valamikori városi tanács székházában jelenleg múzeum működik, de elég szegényes. Én úgy emlékszem, régebb több minden volt benne, vagy akkor szebbnek láttam. De érdemes felmenni a toronyba, mert szép a kilátás és például közelebbről meg lehet tekinteni az óra szerkezetét.

Vajdahunyad

2010-01-14T04:09:00.000-08:00

Vajdahunyad vára mindenkinek ismerős lehet, aki – akár csak egyszer – sétát tett a Városligetben. Tudjuk, hogy olvasóink tájékozottságánál csak általános műveltségük nagyobb, ezért – tényleg csak az együttkacagás miatt – röviden említjük meg azon budapesti turista esetét, aki a Hunyad megyei Vajdahunyadon járva ezekkel a szavakkal csodálkozott rá a föléje tornyosuló középkori építményre: jé, majdnem olyan szép, mint az eredeti!

A Mátyás apjának sasfészkében tett látogatásra Té ominózus romániai utazása közben került sor, ezért az élmények viszonylag frissek. Ha kíváncsiak vagytok legnagyobb királyunk családi hátterére, az öreg Hunyadi viselt dolgaira, pletykákra, szaftos történetekre, észveszejtő ármánykodásokra, hálószobatitkokra és még annyi mindenre, ami alig tűri a nyomdafestéket

nos, akkor nem jó helyen jártok. Ebben a két (vagy három? Majd meglátjuk) részes posztban Vajdahunyad váráról és egy kis történelmi háttérről, valamint személyes benyomásokról fogtok olvasni.
Az egész történet 1409. október 18-án kezdődött, amikor is Luxemburgi Zsigmond királyunk annyira elégedett egy román származású (Havasalföldről érkezett,

Erdélyben menedéket keresett és kapott) kisnemes katonai szolgálataival, hogy a Hunyad környéki királyi birtokot (possessionem nostram regalem Hwnyadwar) neki adományozza (az okirat itt fent látható). Ez a csávó a magyar fülnek biztatóan hangzó Vajk nevet viselte, s hazafias buzgalmunkat csak az alany valódi, magyarosítás előtti neve (Voicu, ejtsd: Vojku) lohasztja kissé. Igen, nézzünk farkasszemet hunyorgás nélkül a keserű tényekkel: szegény Vajk/Voicu tőrőlmetszett, póréhagymaevő regáti román volt, s ezt még a szíriuszi magyarok egyesülete sem tudná megcáfolni. Családja (mely a friss tulajdonjog alapján az akkori szokásoknak megfelelően a Hunyadi (elő)nevet kapta) az első román família, amely azon a vidéken nemesi birtokkal rendelkezik (sajnos, a dákok nem indulhatnak ebben a versenyszámban).

A környéken akkoriban még várnak se híre, se hamva nem volt, ha nem számítjuk az úgy 1500 évvel korábban ott állomásozó XIII. Gemina római légió egyik helyőrségének hűlt helyét.

Mellesleg ez a légió (amely Iulius Caesarral –49 januárjában átlépi a Rubicont és ezáltal holmi kockavetésben is jeleskedik) egy csomó mindenben különleges volt, s csak két érdekességet említünk: szimbóluma az oroszlán volt (a többi légió mániákusan imádta a sast meg a bikát), no meg az egyenruházata és pajzsai színe a kék volt (szemben a többiek által széles körben preferált vörössel). Vagy kétszázötven éven keresztül (többek között dáciai évei alatt) az íjászai szírek voltak, a lovassága pedig szarmatákból állt – ennyit a dákoromán kontinuitás latin oldalágáról (a románok eredetéről és nyelvéről különben kiváló posztsorozat született egyik kedvenc blogunkon, mindenki figyelmébe ajánlom, mert élvezetes olvasmány!).

De továbblépünk, mert rengeteg mesélnivalónk van még a Hunyadiakról és családi tűzhelyükről.

Ott tartottunk tehát, hogy Voicu/Vajk megkapta a birtokot, majd tíz évre rá fia, bizonyos János (Iancu, vagyis Jánku – románul) örökli. Akkoriban csak egy szerény kővár volt a központ, ahol még egy normális karóbahúzást vagy kerékbetörést sem lehetett megejteni anélkül, hogy a hívatlan bámészkodók oda ne csődültek volna az udvarra.

A tarthatatlan állapot megváltoztatása érdekében Hunyadi János (akit keleti szomszédaink hatszáz éve következetesen románnak tekintenek fiával, Mátyással egyetemben) komoly építkezésekbe kezdett, de csak azt követően, hogy katonai és politikai karrierje következtében jelentős fizetésemelésben, szóbeli dícséretben, továbbá pénz- és tárgyjutalmak sokaságában részesült vitézsége okán. Miután szörényi és temesi bán, valamint Magyarország kormányzó lett, hivatali teendői Temesvárhoz, majd Budához kötötték, s ezalatt (majd halála után is) felesége, illetve későbbi özvegye, Szilágyi Erzsébet gondoskodott - két levélírás között - a várkastély folyamatos bővítéséről (a kútásós török foglyos afférról majd kicsit bővebben, később). Leghíresebb gyermekük, aki Mátyás királyként vonult be a magyar (és az európai) köztudatba, szintén letette névjegyét a vajdahunyadi vár virtuális nagykönyvébe.
Hunyadi amúgy nem volt kispályás; itt láthatók szerény birtokai, Munkácstól Temesváron és Kiskunhalason át Szabadkáig és Zsolnáig. Ha jól számolom, ezek ma öt különböző országban találhatóak. Nem akarok én ezzel semmit állítani, csak mondom.

A következő évszázadokban számos tulajdonosa volt, a Török családtól kezdve a Bethleneken át az Apaffyakig és Thököly Imréig. Óriási szerencséjére (és a miénkre) a vár elsődlegesen uradalmi központként és nem katonai erődként szerepelt a mindenféle hivatalos nyilvántartásban, ezért amikor az osztrákok a 18. század közepén a „feleslegessé vált magyar erődítményekre” kimondták a megsemmisítési parancsot, Vajdahunyad elkerülte a pusztítást.

Az idők során számos tűzvész pusztított a falak között, minek következtében több újjáépítési hullámmal is meg kellett bírkóznia. Nem szép ilyet mondani, de például amikor az akkor már elég tekintélyes építész hírében álló Steindl Imre 1870-ben elkezdte renoválni, bizony sok helyen lebontatta az eredeti falakat, bástyákat és tornyokat, majd ezeket saját ízlésének megfelelőbbekkel helyettesítette. Szó se róla, az új dizájn cukibb volt és sokkal inkább megfelelt a 19. század végi polgárok ízlésnek, mint az eredeti, amelyet egy kicsit komornak tartott.

Mielőtt továbbmennénk, pár szó a város, illetve a vár címereiről.

A komancsok idejében Vajdahunyad város címere (balra) gyönyörűen ötvözte a szocialista nehézipart jelképező kohókat a történelmi várkastéllyal, s még Mátyás hollójáról sem feledkeztek meg a rutinos bukaresti heraldikusok (már csak azért sem, mert románul a holló corb, ergo ismét egy bizonyíték az Igazságos valódi etnikai gyökereit illetően). Mókából beteszem Hunyad megye egykori címerét is (itt jobbra), ahol a két figura a dák király (a vörös sarokban Decebal), illetve a római cézár (a kékben Trajánusz), akik ugye a román nép két őse. A holló itt is ott figyel.

A Hunyadiak címere persze mindig is a holló volt, simán. Nem cifrázták Siemens-Martin kemencével, dákkal, rómaival, maximum egy-egy oroszlánnal. Ilyen egyszerű népek voltak. A két világháború között a királyi Románia szakértői úgy döntöttek, hogy az eredetileg jó egészségnek örvendő történelmi hollót átlövetik egy nyílvesszővel, ami (állítólag) azt volt hivatott szimbolizálni, hogy a magyarok megkísérelték kisajátítani a Hunyadi/Corvin családot, de nem jött össze nekik, mert a madár továbbra is ott tartja a latinitást jelképező gyűrűt. Ehhez csak annyit, hogy kreativitásért az újlatin népeknek sosem kellett a szomszédba menniük.

A DÉVAI FERENCESEK

2010-01-14T04:00:00.000-08:00

FERENCESEK DÉVÁN

A Dévai Ferences Rendház alapításának előzményei

A Dévai Ferences Rendházat a 18. század elején az ott letelepült ferences szerzetesek, valamint a velük együtt érkezett emigráns családok tagjai alapították. E rendház történetének kutatásakor a források visszavezetnek a bolgár katolicizmus történetét is meghatározó 1688-as csiproveci felkeléshez.

A bolgár nemzeti függetlenségért kitört felkelés vérbefojtása után a törökök által megfélemlített lakosság életben maradt része menekülésre kényszerült. A kis csoportokba verődött menekülők lelkipásztoraikkal együtt Havasalföldön, Erdélyben és Bánátban kerestek menedéket. Útjuk először Havasalföldre vezetett, ahová korábban is, 1646-ban, amikor a bolgár nép felszabadítása érdekében létrejött összeesküvés vezetői Matei Basarab fejedelemhez fordultak segítségért.1 Ez a terület korántsem volt ismeretlen számukra, ugyanis a 17. század elején két forrásból is értesülhettek2 az itteni állapotokról: egyrészt a csiproveci kereskedők révén, akik jelentős kapcsolatokat építettek ki a fejedelemséggel, másrészt a Bolgár Ferences Provincia szerzetesei által, akiknek Tirgovisteben, Crajován, Rimnicen és Bukarestben voltak rendházaik. Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

Az itt élő bolgár szerzetesek 17. századi helyzetéről az olasz misszionáriusok valamint a bolgár obszerváns szerzetesek levelezésében és jelentéseiben fennmaradt adatok egészítik ki eddigi ismereteinket.

Thomasius Gabriel például 1660-ban három havasalföldi városban találkozott katolikusokkal, akiket a szófiai érsek - kinek új székhelye Csiprovecben volt - többször is meglátogatott. Feljegyzése szerint Tirgovisten ez időben két templom állt. Az egyiket Szűz Mária pártfogásába ajánlják „nagy templom ez, melynek falai még állnak, teteje azonban nincs, s a mostani zűrzavarok megakadályozzák újjáépítését". A másik templom védőszentje pedig Szent Ferenc, s kolostorában a bolgár őrséghez tartozó atyák laktak. Kolostoruk mellett olasz módra épített kertjük állt, „melynek párját egész Havasalföldön nem találni".3

Francesco-Maria Spera 1670-ben Cimpulungon tett látogatásakor megjegyzi: „ezelőtt húsz évvel jómagam is misszionáriusként jártam e vidéken: hetven házban több mint hatszáz katolikus lelket számláltam".4 A törökök havasalföldi pusztításairól pedig Franciscus Soimirovic, obszerváns ferences atya, a szófiai érsek segédje, aki 1646-ban kerül Havasalföldre a következő képpen számol be: „Sok időbe telne minden szerencsétlenségünk s a tirgovistei conventnek elvesztéséből ránk zúduló, nap mint nap növekedő nehézségek részletezése. Főként most, amikor a szultán elrendelte a fiatalok toborzását [...] s a csiproveci kolostor gvárdiánját is elvitték [...]."5

Már a Bolgár Custódia idején a bolgár ferences novíciusok, a Tirgovistei noviciátus évei alatt megismerhették a fejedelemség által nyújtott privilégiumokat.

A Custódia 1624-ben jött létre, amikor a bulgáriai, bánáti és havasalföldi ferences rendházak a Bosnia-Argentina Provinciától különváltak. VIII. Urbán pápa pedig 1676-ban a Szeplőtelen Foganta-tott Szűz Mária oltalma és pártfogása alatt, Provincia Bulgarica néven, a Bolgár Custódiát a rend tartományai közé iktatta.6

1688 után menekülő bolgár családok a Bolgár Ferences Provincia tagjai által korábban ismert területekre kerültek, s a velük érkezett szerzetesek a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett bolgár-oláhországi Provinciát, melyet a pogányok csaknem megsemmisítettek, fölélesztették.7 Az új bolgár kolóniák létrejöttével a bolgár katolicizmus súlypontját is áthelyezték az általuk választott területekre.

Azonban a bíztató kezdetnek hamarosan véget vetett a Cimpu-lungot és Tirgovistet kifosztó tatárok támadása, amely a bolgárokat ismét menekülők sorába juttatta.

A bolgárok letelepedése Déván

Havasalföldi tartózkodásuk után, 1710 és 1711 között Oláhországból, Bredecsénből, Aninoasaról, Tirgu-Zsilből a bolgárok folyamatosan kezdtek Erdélybe jönni a Vulkán-szoroson át, és rövid ideig úgy Hátszegen, mint környékén tartózkodván elhatározták, hogy a dévai határban városuk felépítéséért Erdély főparancsnokához folyamodnak engedélyért.8

Ebben az időszakban Erdély közjogi helyzete, valamint a Diploma Leopoldinum kedvező volt a bevándorló csoportokra nézve. A kincstár javaihoz csatolt lakatlan területekre a császári államigazgatás bevándorlókat telepített, hogy ezeket jövedelmezővé tegye.

A bolgárok Stefan Steinville főparancsnok védelme alatt Déván a fiscust illető határrészben, az általuk szabadon választott Maros és Cserna közti területen telepedtek le. 1712-ben P. Blasuis Marinovich, P. Lucas Jovecherin és P. Antonius Gungich kíséretében 43 család érkezett Dévára, majd Crajova és Bredicsen környékéről még 18 család csatlakozott hozzájuk.9

Ekkor keletkezett az úgynevezett görög város, mely nevét nem a bolgár telepesektől kapta. Mivel régente úgy az anyaországban mint a különálló Erdélyben is a kereskedés leginkább görögök és örmények kezében volt, s azt a bolgárok telepén is görögök űzték, sőt közülük sokan a bolgárok közé le is telepedtek, róluk nevezték el a bolgárlakta dévai városrészt görög városnak.10

Steinville generális valamint a dévai várparancsnok rájuk is kiterjesztette I. Lipót Diplomáját, melynek értelmében adómentesek lesznek, fölmentették őket a katonáskodás és katonatartás terhe alól, szabadon választhatnak maguk részére bírót és esküdteket, s ezáltal saját autonómiát élvezhetnek. Közösségi jogaik elismerésével, külön városrészt képezve egyúttal privilégizált jogi közösséget alkottak. Autonómiájukat az 1848-49-es szabadságharcig tarthatták meg.11

A bolgár szerzetesek megjelenése Erdélyben, illetve kolostoraik felépítése kezdettől fogva akadályokba ütközött az erdélyi stefanita ferencesek részéről, ugyanis a karlócai békekötés után azt remélték a stefaniták, hogy végre kimozdulhatnak Székelyföldről és Erdély délnyugati részén új kolostorokat építhetnek. Terjeszkedésüket viszont egy időre megakadályozta a bolgár ferencrendűek bevándorlása.12 A Dévára érkezett szerzetesek éles konfliktusba kerültek a vajdahunyadi és szászvárosi stefanitákkal, akik Antalfi János, erdélyi generalis vicarius támogatásával ellenezték letelepedésüket. Antalfi vádakat emelt ellenük, és a kancelláriához valamint a parancsnokhoz beadott kérvényével egyidejűleg a bécsi nunciatúrához is eljuttatta jelentését, melyben részletezi azokat a veszélyeket, amelyeket a bolgárok letelepedése hozhat az erdélyi egyházra.

Az 1712. nov. 12-re, Medgyesre idézett atyák, Pater Gungich és Pater Marinovich képviseletében elutasítják az ellenük hozott vádakat, amelyek a vallási fegyelmi szabályok be nem tartását, a bolgár nyelvhasználatot, a templomépítési engedély hiányát, és a paphiányban szenvedő bulgáriai és havasalföldi vidékekről való elvándorlásukat kifogásolják. Védőbeszédjük végén pedig a következők hangzottak el: „Istenre hivatkozva, bizonyítjuk, hogy nem jószántunkból, vagy bármily álürügy alatt jöttünk Erdélybe, hanem valódi kényszerűségből, mivel Bulgáriában kiűzettünk kolostorainkból és rezidenciáinkból. Azért menekülünk tehát mi atyák és a nép a császári fölség kegyelmének küszöbéhez, mert katolikus uralkodó alatt inkább taníthatjuk népünket a vallás parancsaira, mert inkább terjeszthetjük azokat a hitetlenek között a lelkek üdvére. Ha pedig a császári fölség, ki bennünket kegyesen védelmébe fogadott ki akarna űzni - de ezt nem hisszük ily kegyelmes uralkodóról - úgy népünkkel hitetleneknél fogunk menedéket keresni."13

A vitának Ildefonso de Biesma, spanyol hitszónok és rendfőnök, 1714. szept. 14-én kelt, templomépítési engedélye vetett véget. A madridi káptalanon a vándorló bolgár atyák védelmére határozat született, melynek értelmében jóváhagyják a dévai ferences kolostor építését.14

Bár ezáltal biztonságban érezhették magukat és elkezdhették templomuk építését, a szerzetes atyák szükségesnek tartották egy híveikkel kötött hűségnyilatkozat aláírását is, amelyből kitűnik, hogy a bolgár közösség hű marad a dévai szerzetesekhez, és helyükbe soha nem kíván kineveztetni más papokat. A bolgár hívek részéről ezt az egyezményt 1715. dec. 3-án Nicolaus Petrandin, Georgius Bibich és Matthias Frankovich írták alá.15

1728. okt. 21-én pedig az előbbinél részletesebb egyezmény születik a bolgár szerzetesek és a bolgár hívek között. Ezáltal a dévai bolgár hívek fenntartják jogukat ahhoz, hogy ha a lelkipásztori hivatal követelményeinek a bolgár szerzetesek nem tesznek eleget, ők a papok megválasztásáról szabadon gondoskodnak.

1712 tavaszán elkezdhették templomuk, elemi iskolájuk (schola trivialis) és házaik felépítését. Elsőként a Kitripercsin alias Bibics és Frankovich háza készült el, amelyeket a vármegye később örökáron laktanyának vett meg.16

A bolgár hívek kezdetben egy ideiglenes templomot építettek, amely 1723-ban szűknek bizonyult a hívek befogadására, ezért lebontották és helyébe a máig fennálló templomot építették. 1728-ban Antonius Gigenonich atya befejezhette az emeletes kolostorépület keleti és déli szárnyait, melyeket Georgius Frankovich atya a nyugati szárny megépítésével kibővített 1735-ben. Bonaventura Lenich házfőnök vezetése alatt 1764-ben hosszú időre lezárult az építkezés, így „végre készen állott a nagy zárda, melynek keletre nyíló ablakaiból a bolgárok városa a nyugatra nyílókból pedig a magyaroké látszik. Délen folyik a Cserna és szép kilátás nyílik a mezőkre, északfelé az aranytermő hegyek emelkednek".17

A fenti nagy templomon kívül, mely a bolgár nép adakozásából létesült, 1731-ben Lucas Bibich elhalt felesége emlékére egy kápolnát építtetett. Antonius Issekutz, erről a kápolnáról 1902-ben a következőket írja: „Magam is itt születvén Déván, a barátok iskolájában tanultam megismerni a betűket mint kisgyermek s tudom, hol állt ez a kápolna, de csak romokban, fedél nélkül úgy, hogy a templomocskának csak körfalai meg a tornya voltak meg, belsejében térdig érő víz s ebben koponyák meg csontok voltak láthatók, míg nem a harmincas években a rom eltávolíttatott s a templom ürege betöltetett."18

A zárda-templom körül volt a temető, melyben a bolgár családok tagjain kívül 20 magyar forintért helyet kaptak idegenek is. „Ez a temető később annyira tele lett, hogy az idegenek részére más hely jelöltetett temetkezési helyül és pedig az a kert, melyet ma Frank Mátyás (előbb Zselezny kertész) tartott, illetve tart a barátoktól bérben a sáncz-utcában, szemben a jelenlegi laktanyával és katonai gyakorlótérrel. A zárda-templom allatti kriptáért pedig, minden egyes személy után, akit abban elhelyeztek 100 magyar forintot kellett fizetni." 19

A bolgár szerzetesek tevékenysége kiterjedt a csertési, nagyági, trestiai, körösbányai, brádi és halmágyi fiókegyházakra is. Ezekben a filiákban két évszázad óta letelepült katolikus hívek lelkigondozását végezték, kiknek nagy része „maradványai azon - részint külföldről, részint pedig belföldről származó családoknak, kiket a magas kincstár részint erdőségeinek őrizete, mivelése és földolgozása - majd pedig bányáinak üzeme céljából telepített kerületünkbe vagy kiket éppen az életfenntartás ösztöne akár mint munkásokat, akár mint hivatalnokokat vagy üzletembereket vezérelt ide [...] a román lakosság vinyituráknak nevezi őket".20

A szerzeteseknek a dévai várban káplánságot is alapítottak, ahol 1723-ig ingyen végeztek szolgálatot, mígnem Quirinus Föckerer parancsnok elrendelte, hogy a várban szolgálattevő szerzetes évi 100 forintot, lakást, fűtést, világítást és katonainast kapjon. Később a tüzelőt és a világítást tőle megvonták, ezért lakását a kolostorba tette át, ahonnan csak ünnepnapokon és vasárnap volt köteles följárni a várba. A várbeli kápolnában, amely olyan volt, mint a többi lakószoba, csaknem 4 öl és 2 láb hosszú és 3 öl 1 láb széles,21 „1848 előtti időben lelki atya semminemű szolgálatot nem tett, mivel állandó katonaság abban nem is lakott, csupán őrségül ment fel a városban lévő kaszárnyából egy káplár vezetése alatt egy néhány legény naponkint váltakozva".22

A Déván és a fiókegyházakban, valamint a várban végzett lelkipásztori tevékenységüket részletező fejezeteikkel szemben a Histora Domus leginkább homályban maradt fejezete a bolgár szerzetesek oktatói, iskolaszervező tevékenységére vonatkozó rész. Bár a dévai háztörténet megemlíti az ún. schola trivialis alapítását, valamint Anna Bojin fiúiskolát támogató 1000 magyar forintos adományát,23 a továbbiakban ezen intézmények működésére vonatkozó adataink nincsenek.

Az ismert adatok tükrében a bolgár szerzetesek tevékenységének jelentőségét leginkább közösség- és egyházszervező munkájukban kell látnunk.

Bevándorlásuk és letelepedésük történetét végigkövetve egy sajátos helyzetben levő, életképes bolgár közösség vívódásainak vagyunk tanúi, amelynek sikerült kieszközölnie a működéséhez szükséges jogait.

A Dévára bevándorolt bolgár szerzetesek és híveik helyzete a 18. század közepére megerősödött, letelepedésük ekkor véglegesnek tekinthető.

A dévai rendház történetében jelentősebb változás 1852-ben következett be, amikor az Erdély délvidékén gyökeret vert Bolgár Provincia a Kapisztrán Sz. Jánosról nevezett Provinciához való csatolás következtében megszűnt.24 Ekkorra a bolgár hívek „nemzetiségét is elveszítvén, intelligenciája a magyarokba, szegénye pedig a románságba olvadt. Az utolsó polgár, a tiszteletre méltó Michail Kokelin már csak nevére nézve bulgár, lelke, nyelve születésétől fogva magyar".25

A dévai rendházban őrzött régi nyomtatványok

A 18. század elejétől fennálló dévai rendház, melyet 1900-tól napjainkig az erdélyi Szent István Provincia kolostoraként tart számon a rendtörténet, 1992 óta őrzőhelye pár száz régi nyomtatványnak, amelyeket a zárdatemplom tornyában találtak meg a kolostor felújításakor végzett munkálatok idején.

Hogy mikor jutottak erre a helyre, pontosan nem lehet megállapítani, csupán feltételezhető, hogy az 1951-es rendfeloszlatást megelőzően, a rendház akkori lakói elővigyázatosságból és talán okulva az előző árvíz okozta károkból, a templom tornyát választották „raktározás" helyéül.

Bár az előkerült könyvek állapota sokat romlott a tárolásukra nem megfelelő hely miatt mindenképpen egy jótevőnek köszönhetjük a gyűjtemény megmaradását, mivel elkerülték a közeli vajdahunyadi rendház könyvtárának sorsát, amelynek egy részét, mint ahogyan az atyák szóbeli közléséből tudjuk, a Marosba dobták, másik részét pedig évekig a helyi malom udvarán tartották, ahol nagyrészét tüzelőanyagként „hasznosították".

Az 1992-ben megtalált nyomtatványokat a kolostor nyugati szárnyában, az emeleten helyezték el. Az állományegységek raktári jelzetként egyszerű sorszámozást kaptak, azonban az összetartozó kötetek nem minden esetben kerültek egymás mellé, ezért raktári jelzetük ilyenkor az összetartozásukat.

A könyvtár egységére és állományára vonatkozó jegyzék vagy könyvtári katalógus hiányában nem lehet megállapítani, hogy a könyvtár a maga teljességében maradt-e meg. A Historia Domus ugyan 6-7 évenként elkészítendő leltárról tesz említést, azonban a ma ismert kéziratos anyagban nem találni erre vonatkozó adatokat.

Az elsődleges statisztikai elemzés során a gyűjtemény egy vegyes összetételű állomány képét mutatja. Nyelvi megoszlás szerint többségében latin nyelvű könyveket tartalmaz, e mellett német, magyar, olasz és lengyel nyelven írottakat, megjelenési évüket nézve pedig egy ősnyomtatványt, 17-18. századi, valamint 19. századi műveket. Tartalmi szempontból túlnyomó részben teológiai tárgyú könyveket foglal magába: ezen belül pedig jelentős csoportot képeznek az erkölcstani munkák, mellettük azonban ott találjuk a pasztorációs munkához szükséges egyházi beszédek és prédikációk gyűjteményét, bibliakommentárokat, katekizmusokat valamint a szentek életéről szóló írásokat, melyeknek szerzői úgy a ferences, mint a jezsuita, domonkos, kapucinus és pálos szerzetes rendek tagjai közül kerültek ki.

A szeged-alsóvárosi26 valamint a medgyesi27 ferences könyvtári állományokkal való összevetés révén kiderül, hogy az erkölcstani, egyháztörténeti és prédikációs irodalom Déván őrzött kötetei nagy részben megegyeznek az említett könyvtárakban lévőkkel.

A dévai kolostor könyvtára nem állományának nagysága vagy korai alapítása révén érdemel figyelmet, hiszen a szerénynek minősíthető gyűjtemény elmarad az erdélyi nevesebb könyvtárak mellett. Létezéséről és jelentőségéről sem az egyház-, sem pedig a könyvtártörténeti szakirodalom nem emlékezik meg. Azonban az erdélyi ferences könyvkultúrát megcélzó művelődéstörténeti kutatásokkor nem kerülheti el figyelmünket, mivel lehetőséget kínál az itt őrzött bibliográfiailag eddig ismeretlen tételek elemzésére, nyomdatörténeti, kötéstörténeti ismereteink kiegészítésére.

DÉVA-MEGYESZÉKHELY

2010-01-14T03:55:00.000-08:00

Déva - Deva (Hunyad megye)

Déva vár
Déva - Deva (Hunyad megye)

Déva a Maros mentén haladó, Erdély legfontosabb útvonala mentén fekszik. A vár a város központjában fekvő és természeti rezervátumként működő Várhegyen fekszik. Habár állapota az utóbbi évszázadban nagyon sokat romlott, falai még ma is viszonylag magasan állnak. Legkorábbi része a hegytetőn található, majd a későbbi bővítések során egyre nagyobb területet foglalt magába, mígnem 18. századi erődítése majdnem a hegy aljához ért. A várat ezen késői erődítés fala mentén haladva lehet megközelíteni, amit két egymást követő erődített kapu védett. A felső vár két falgyűrűből áll, amelyekhez a különféle erődítések és épületszárnyak csatlakoznak. A külső falgyűrű 17. századi, nyugati oldalán egy kerek bástya található. A belső falgyűrű a vár legkorábbi építménye. Észak-keleti oldalán található a kaputorony, majd ennek folytatásában húzódott egy négyszintes palotaszárny. Ezzel átellenben helyezkedett a vár másik nagy palotaszárnya, alatta pincével. Az udvar északi és déli végében két masszívabb építmény (torony?) feküdt, amelyek a vár legkorábbi építményei lehettek. Az udvar észak-nyugati oldalán ciszterna található.

Déva kétségtelenül Erdély egyik legfontosabb vára volt, története egyben Erdély történetének hű tükörképe. 1265 előtt István ifjabb király vezetésével egy jelentősebb csatára került sor a IV. Béla által fia ellen küldött kunokkal, ami Déva vára alatt történt. A későbbi években, például 1269-ben és 1273-ban, István egyes résztvevőknek birtokadományokkal is meghonorálta támogatásukat, ezek az adománylevelek pedig egyben Déva várának legkorábbi említései. A vár tehát 1269-ben már állt.

Bizonyára nem sokkal korábban épült.

Habár a 13. századi forrásokból nem derül ki, úgy tűnik nem volt magántulajdonban, hanem az ifjabb király, illetve az erdélyi vajda rendelkezett vele. A 13. század végétől Kán nb. László erdélyi vajda tartományuraságának a központja volt. 1307-ben a várban tartotta fogva a vajda Ottó herceget, magyar trónkövetelőt, akitől a koronát is elvette. I. Károly királynak alig 1316-ban sikerült visszafoglalni Dévát a korona javára László vajda fiaitól, akik éppen a vár alatt szenvedtek vereséget. A 14. században mindvégig az erdélyi vajda tisztéhez tartozott, ő nevezte ki a várnagyait. A várnagyok többnyire Hunyad vármegye ispáni tisztét is betöltötték, különösen, hogy a megyének ez volt a legfontosabb erődítménye. 14. század eleji adatok szerint a vajda nem is a várban, hanem a vár alatti udvarházban (domus) lakott, innen keltezte okleveleiket. A vár körül egy kisebb uradalom is kialakult, ami a dévai kerületet alkotta. A megyében hasonló kerület alakult ki Hunyad körül is, a legjelentősebb azonban a délen fekvő hátszegi kerület volt. A 15. század első felében sem következett be változás a vár tulajdonjogát illetően. 1442-től Hunyadi János és Újlaki Miklós is mint erdélyi vajdák rendelkeztek vele.

1443/44-ben I. Ulászló király Hunyadi Jánosnak adományozta ezt a jelentős várat, de úgy látszik az 1443-44-ben bekövetkezett törökellenes hadjáratok miatt késett Hunyadi beiktatása, a király halála (1444) után pedig nem lett belőle semmi. Ezért sorolta fel Újlaki Miklós 1445-ben Dévát is saját várai között, természetesen mint vajdai tisztségéből fakadó birtokot. Az interregnum évei alatt nagyobb birtokadományokat csakis az országgyűlés tehetett. Így történt, hogy végül az országos rendek ítélték a várat 1447-ben Hunyadinak. 1453-tól Magyarországnak új királya lett V. László személyében. Mivel az új király nem ismerte el az I. Ulászló által és az interregnum alatt kibocsátott okleveleket, 1453-ban új adománylevelet adott Hunyadinak Déva várát illetően. Hunyadi János halála után, özvegye, Szilágyi Erzsébet több más várral együtt Dévát és kénytelen volt visszaadni a királynak. 1457-től fogva tehát újból királyi vár, majd V. László halála után Szilágyi Mihály kezén találjuk, aki végül átengedte Mátyás királynak. Az 1444 előtti állapotoknak megfelelően Dévát továbbra is az erdélyi vajdák által kinevezett várnagyok igazgatták.

1490-ben II. Ulászló Bátori István országbírónak és erdélyi vajdának adományozta, aki sokat tett királlyá választásáért és megtartotta Erdélyt a király hűségén. A mohácsi csatát követően a várat többnyire Szapolyai János tartotta kezében. Halála után Martinuzzi György volt a tényleges ura, ő tartott katonákat a várban. 1551-ben Martinuzzi emberei mellé az Erdélyt megszálló Castaldo osztrák helyőrséget rendelt. A következő évben Dobó István kapta adományba Ferdinánd királytól, Szamosújvárral együtt, mivel sikerült megtartania Egervárt a törökökkel szemben. 1552-től, Lippa és Solymos várak elestével Déva végvár szerepet töltött be. Miután 1556-ban Erdély elszakadt a Habsburgoktól Izabella királynő letartóztatta Dobót, feleségét pedig éppen Déván tartotta fogságban. Az erdélyi fejedelemség megalakulásával a vajdák örökébe lépő fejedelmek birtokába került a vár, tulajdonképpen kincstári vár lett.

Habár a 16. században már egy elavult középkori vártípust képviselt Déva továbbra is megmaradt a fejedelemség egyik legfontosabb erődítményének. Ezt elsősorban jó fekvésének köszönhette, amit Evlia Cselebi így jellemzett: Erdélyországban ilyen igen erős magas vár nincs, mintha a Mindenható teremtette volna. Amint Dobó feleségének az esete is mutatja, sokszor Déván tartották fogságban az országgyűlés vagy a fejedelem által elitélt személyeket. 1579-ben így került Dévára és halt meg Dávid Ferenc is. Az erődítmény azonban nem csak híres foglyoknak adott otthont, hanem Erdélyből menekülő notabilitások feleségeinek is: Bethlen Gábor dévai katonáira bízta első feleségét, amikor Bátori Gábor elől menekült a törökökhöz, és ugyanezt tette Barcsai Ákos is. Ilyen jelentőség mellett nem csoda, hogy a várat még a későbbi századok során is tovább erődítették. A dévai várnagyság is jelentősebb tisztség lett. A várnagyok között olyan illusztris katonákat és mecénásokat találunk, mint Geszti Ferenc, aki országos főkapitány volt, saját költségén fordíttatta le az Ószövetséget román nyelvre (1582-ben jelent meg) és Déván iskolát alapított. 1594-ben Bátori Zsigmond fejedelem Gesztinek adományozta a várat Radnóttal együtt. Déván építkezett, erre utal egy felirat (eltűnt): FRANCISCUS GEZDI DE EADEM GEZD - 1582. - QUAE TEMPORA DESTRUXERUNT TRANSILVANIAE GENERALIS SOLERITA RESTAURAVIT. Szintén ő kezdte meg a Várhegy tövében álló ún. Magna Curia (Nagy Udvarház) építését. Itt halt meg 1590-ben Geszti Ferenc anyja, Sulyok Zsófia. A főkapitány rövid ideig élvezhette az adományt, mivel a következő évben állítólag megmérgeztek. 1596-ban Geszti Ferenc özvegye, Horvát Anna visszaadta a várat Bátori Zsigmondnak. Ezt követően Zsigmond majd Bocskai István kezén volt a vár, amely Bocskai végrendeletében is szerepelt: Nyári Pálra hagyta (1606). Nyári azonban nem jutott a vár birtokába mivel az új fejedelem, Rákóczi Zsigmond megtartotta kincstári birtoknak. 1607-ben itteni várnagya Lónyai János, a fejedelem testőrségének kapitánya.

A vár 1610-ben került újból magántulajdonba. Bátori Gábor fejedelem az akkor még hűséges támogatójának, Bethlen Gábornak és feleségének, Károlyi Zsuzsannának adományozta. 1612 őszén azonban Bethlen Gábor a törökökhöz volt kénytelen menekülni a fejedelem elől, feleségét viszont a várban hagyta és a vár védelmét Kemény Péterre bízta. Bethlen Gábor a következő évben fejedelem lett és 1614-ben a várat feleségének adományozta. Károlyi Zsuzsa halála után a vár a fejedelem testvérének, Bethlen Istvánnak a birtokába került, majd pedig ennek fia, ifj. István örökölte. István felesége a később "Murányi Vénuszként" emlegetett Szécsi Mária volt. Férje halála (1632) után rozsályi Kun Istvánhoz ment feleségül (1634). A későbbi események fényében hazaságuk minden bizonnyal nem a szerelemre épült. Mária regénybe illő kalandra vállalkozott, amikor végül elhagyta második férjét és dévai udvarházába húzódott vissza. Férje katonákkal jött érte és ostrom alá vette az udvarházat, de Máriának sikerült egy hátsó ajtón Déva várába felmenekülni (1637). Kun István innen már nem tudta feleségét kiostromolni és kénytelen volt visszavonulni. Mária végül 1640-ben I. Rákóczi György fejedelemnek adta el a várat 6000 tallérért. Ekkor készült egy részletes leltára is. Szalárdi János beszámolója szerint a fejedelem egy újabb bástyával is megerősítette a várat.

1657-ben II. Rákóczi György a tisztségekben akkor már nem szűkölködő Barcsai Ákosnak adományozta, és ez alapozta meg Barcsai családi vagyonát. Később fejedelem lett, majd mikor elhagyni kényszerült Erdélyt (1659) feleségét, Szalánci Erzsébetet Déván hagyta, a várat pedig öccsére, Barcsai Gáspárra bízta. Mire a következő évben visszatért Erdélybe, felesége meghalt Déván. Ezekben az években Déva, Fogaras vára mellett, Barcsai Ákos legmegbízhatóbb támaszpontja volt. Kemény János fejedelem ezeket szerezte meg a legutoljára; Déva esetében a német helyőrség játszotta Kemény kezére a várat. A következő évtizedekben Déva megmaradt kincstári birtoknak.

A törökök magyarországi kiűzését követően osztrák katonai helyőrség került a várba. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc során 1704-ben sikerült a kurucoknak elfoglalni. A császáriak 1706-ban ugyan visszafoglalták, de három hónapos ostromba került a megszerzése. A várat a 18. században is karban tartották, sőt tovább építkeztek rajta.

1717-1719 között gr. Steinville, az erdélyi császári hadak főparancsnoka kijavíttatta a várat és modernizálta erődítési rendszerét. Steinville Déván halt meg. Hasonló munkálatokra került sor 1752-ben is gróf Maximilian Ulisse Broune irányítása alatt. A 19. század elején karbantartásával is felhagytak, nyílvános árverésen eladták, új tulajdonosa pedig, Pogány Franciska, szabad prédának engedte a városban folyó építkezések számára. Fokozatos elbontásának I. Ferenc császár erdélyi útja vetett véget, aki úgy látszik újraértékelte a jelentőségét és elrendelte a helyreállítását. A munkálatok 12 évig tartottak és 216000 forintba kerültek. A császár nemes gesztusának őrzi emlékét a vár bejárata fölötti emléktábla, a következő felirattal: FRANCISCUS I. RESTAURAVIT MDCCCXXIX. Déva megmaradt királyi uradalomnak, és hadászati jelentőségét sem veszítette el.

Az 1848-as forradalom kirobbanásakor osztrák katonák védték a várat, amit a honvédseregnek csak kiéheztetéssel sikerült elfoglalni. Sajnos éppen a forradalom legutolsó pillanatában érte a várat a végzetes csapás: 1849 aug. 13-án a magyar katonák figyelmetlensége folytán felrobbant egy puskaporraktár és számos katona a várban lelte halálát. Bem seregének maradéka öt nap múlva Dévánál tette le a fegyvert. A robbanás következtében a vár is olyan mértékben megsérült, hogy többet nem hozták rendbe. Rendszeres kutatására eddig nem került sor. 1969-70-ben mindössze a faltörmeléket hordták ki a várból és tették az erődítményt bejárhatóvá.

Nagyszeben

2010-01-14T03:43:00.000-08:00

Nagyszeben : Hermannstadt

Egy kis helytörténet

A történelmi központ két szinten helyezkedik el, a Felsővárosból lépcsők vezetnek az Alsóvárosba. Az Alsóváros körkörösen fejlődött, az első várgyűrű vonalát követve itt találhatók a város legrégebbi utcái.

A szászok letelepedése 1141 körül kezdődhetett, amikor II. Géza kapcsolatba lépett Nyugat-Európa germán népeivel (teutonokkal, flamandokkal és a szászokkal) és sok kedvezményt adva nekik, behívta Erdélybe. Erdély déli részén telepedtek meg, amely Szászvárostól egészen a Brassó melletti Homoróddarócig határolódik, északon meg a Maros és a Kis-Küküllővel záródik le. Ezt a területet hívták Fundus Regiusnak, vagyis Királyföldnek. A szászok első települése Nagyszeben volt.

A város nevének eredete több feltevésen alapszik. Németalföldön lehetett egy Hermann falu és az idetelepülők magukkal hozták a nevüket. Az is elképzelhető, hogy vezetőjükről kapta a település a nevet, aki ezen a hosszú úton eljutatta a letelepülőket a mai Nagyszeben területére.

1224-ben II. András király megújítja a II. Géza által adott jogokat és kiegészíti ezeket, nekik adja „a folyókat és annak kincseit” is, a nevezetes Aranybullában, amit a szászok Goldene Freibrief-nek (arany szabadságlevélnek) neveztek.

A tatárok 1242-ben megtámadják Nagyszebent is, legyilkolják a lakosságot. Feljegyzések szerint alig maradt 100 ember. Ezután kezdik építeni a város falait, ami négy gyűrűben vette körül a várost. Ezek a falak mind téglából épültek, s van bennük folyami kő is. Ennek két oka is volt: ha egy golyó lyukat ütött a falon, akkor könnyebb volt betömni. A másik oka az volt, hogy a tégla nem törik annyira, mint a kő, s nem sebesít olyan súlyosan. A négy védelmi falnak köszönhetően Nagyszeben Magyarország legvédettebb városa volt. Rengeteg védelmi tornya és kaputornya volt. Minden kaput úgy neveztek el, amely települések felé vezetett.

1321-ben a települést még Hermannsdorfnak hívtak, de a 14. század második felében már városi rangra emelkedett. Egy Szelindeken talált dokumentumban már 1366-ban Hermannstadt-ként említik. 1486-ban megalakul a Szász Egyetem, ami az egész szász terület vezetését is jelentette, élén a Saschengraf-fal (szászok grófjával), aki egyben a királybírói tisztséget is betöltötte. Ezután a szász közösség maga választhatta királybíráját, valamint saját pénzverdével is rendelkezhetett. A szászok egész Magyarország területen fel voltak mentve a kapuadó alól. Ezekért a kiváltságokért Nagyszeben városa mindig egy maghatározott összeget fizetett a Magyar Koronának.

Nagyszeben első iskolájáról, amely a mai Brukenthal Líceum helyén állt, 1380-ból maradtak fenn írásos feljegyzések, a történészek úgy tartják, hogy ez volt az első kelet-európai iskola. A 14. századi nagyszebeni törvénykönyvben az állt, hogy az egyház keretei között kötelező az oktatás.

A 17. század végén, 1692-től Nagyszebenben székel a Gubernium.
Pár évvel később Giovanni Morando Visconti, 1699-ben elkészítette a város első térképét.

A 18. században működni kezd az első sörgyár (1717), valamint négy évre rá megkezdődik az utcák kikövezése. 1778-ban nyílik meg Erdélyben az első könyvesbolt Martin Hochmeister jóvoltából, aki 1787-ben létrehozza a Vastagtoronyban (Dicker Turn) az első barokk színházat. Ennek az évszázadnak a végén nyomtatják ki Peter Barth nyomdájában a Supplex Libellus Valachorum-ot, a románok petícióját, amiben egyenlő jogokat kértek a három erdélyi nemzethez hasonlóan.

Az 1740-60 években telepednek meg a landlerek, akik evangélikus vallásra áttért osztrákok voltak. Nagyszebenben előkészítettek nekik házakat, de Mária Terézia nem engedte, hogy beköltözzenek ide. Ezért Nagyszeben környékén telepedtek le: Kistornyon, Keresztényszigeten és Nagyapoldon. A felszabadult házakban árvaházat működtettek. A landlerek nem szerettek keveredni, ruházatuk hasonlított a szászokéhoz, de más volt. Templomban is külön kellett prédikálni nekik, iskolába is külön jártak.

1768-ban megtiltják a faházak építését, addig a Felsővárosban 461 házból 61 volt faház. A fából épített kéményeket be kellett vakolni. Mária Terézia rendeletére 1777-ben történik meg a házak számozása.

1867-ben visszakerül Nagyszebenbe az evangélikus egyház központja Berethalomból, amit 1572-ben költöztettek oda. 1817-ben a szomszédságok éjszaka kivilágítják az utcákat I. Ferenc császár és Karolina Auguszta nagyszebeni látogatása tiszteletére. Két évtized multán a szomszédságok olajlámpákat kezdenek használni az utcai kivilágításhoz, amit a következő évben a város átvesz a szomszédságoktól. A várost 1895-ben osztják negyedekre és minden negyedben egy utcaseprőt alkalmatnak.

A 19. század második felében és a 20. század első negyedében a város jelentős társadalmi és gazdasági változásokon megy keresztül. 1875-ben felépül az első gépgyár Erdélyben. A város a várfalakon kívül is terjeszkedni kezd. Már 1841-ben a város 1117 háza mellett, a várfalon kívül 869 ház található. A város lakossága 1868-ban 18.998 fő volt, míg 1900-ban 26.643 fő, amiből 15.553 szász. A második világháború után, 1944-ben Nagyszebennek 44.643 lakósa volt, amiből 23.199 fő volt szász nemzetiségű.

A 20. század elején Nagyszeben a harmadik város az Osztrák-Magyar Monarchiában, amelyben villamos árammal világítják ki az utcákat és a második olyan város, amelyben bevezetik a villamost. Az első mozit 1909-ben nyitja a Petri család, amiben ma a Radu Stanca Nemzeti Színház foglal helyet. 1910-ben nyílnak meg az első közvécék Nagyszebenben.

A város neve 1919-ben hivatalosan Sibiu lesz, s az utcák ekkor kapnak román megnevezést.

A második világháború után megkezdődik a szászok deportálása Oroszországba. 2800 személyt vittek el, sokan közülük nem tértek vissza. A kommunizmus alatt Nagyszeben belvárosát nem érintette Ceauşescu városromboló tevékenysége, habár a nyolcvanas években tervbe vették a Nagypiac lerombolását. Erre nem került sor a bekövetkezett 1989-es forradalomnak köszönhetően. Nagyszeben volt a második város, amelyik Temesvár után 1989. december 21.-én felemelte a hangját az elnyomó diktatúra ellen, 86 áldozatot és számos sebesültet követelve.

Nagyszeben mérsékelt égövi település, amely a környező hegyek hőmérsékleti befolyása alatt áll. Két oldalról a Kárpátok veszik körül, délen a Fogarasi hegyek, a Transzfogarastól az Olt völgyéig, a nyugati oldalon a Lotru hegyek, amelyet a Cibin hegység követ, ahol az ország legmagasabban fekvő üdülőhelysége, Paltinis (Hohe Rinne) található.

Nagyszeben lakósainak száma ma 170 000, amelynek etnikai megoszlása a következő: románok 95 %, magyarok 2%, németek 1,6 %, más nemzetiségűek: 1,4 %. A lakosság nagy része ortodox vallású, a katolikusok és a protestánsok 4 % -ot tesznek ki az összlakosságból. Az 50 év fölöttiek száma 25 % és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők a lakosság 18 %-át jelentik.